Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)

1953-11-07 / 41. szám

Wagner

diadala

Kedden New York népe az urnákhoz járult, hogy a demokrácia elvei szerint a nép többségi akaratával döntse el: ki legyen a 8- milliós városkolosszus polgármestere? A többségi akarat — imponálóan többségi akarat! — a dedemokratapárt jelöltjét, Robert F. Wagnert választotta, szemben a republikánusok, a liberálisok és az elenyészően törpe minoritással jelentkező u.n. munkapártiak jelöltjével.

A hatalmas győzelem érdemes embert emel az oly fontos polgármesteri székbe. A sokmilliós nagyváros igazgatása óriásf feladatot ró a város első polgárára. Adóügyek, iskolaproblémák, az autóközlekedés egyre bonyolultabb fogaskérdései, a subway, a köztisztaság, a közéleti tisztaság, a kórházügyek, a munkásság szociális követelményei — ezek és még egy sereg egyéb mázsás probléma vár közmegnyugvást keltő elrendezésre. New York lakossága azt reméli, hogy Wagner polgármester a legjobb doktora lesz az orvoslásra váró kérdéseknek. Nemeéemiékü apjának szelleme — amely áthatja őt — valamint eddigi közéleti szereplése bizalommal tölti el a város lakóit. Az öröm, amely a választás eredményének nyilvánosságrajutásakor viharosan tört elő a lakosság szivéből, világosan megmutatta New York polgárainak és munkásainak érzelmét Robert F. Wagner iránt.

De ez a választási eredmény nem csupán R. F. Wagner győzelme, hanem a demokrata párté is. A nagymultu párt az elnökválasztás óta rendezte sorait és egyre gyorsulóbb tempóban foglalja el a közönség bizalmának és ragaszkodásának bástyafokait. A nyolcmilliós város nemcsak Wagnerre, hanem a demokratapártra is voksolt, amikor élve a bizalommegnyilvánitás lehetőségével az urnákhoz járult.

“Az Ember” különösen nagy örömmel és elégtétellel fogadja Robert F. Wagner megválasztását. Az elsők között voltunk, akik nyíltan őmellé álltunk és a magyar szavazók felé lelkesítő, buzdító cikket irtunk a megválasztása érdekében. Mi a demokráciáért harcolunk mindenféle szélsőség ellenében és mi sem természetesebb, hogy a polgármesterválasztó kampányban annak a férfinak siettünk segítségére, aki maga is a demokratikus eszméket képviseli. Ezúton is, olvasóinkkal és a velünk együttérző tömegekkel együtt őszinte sziVvel üdvözöljük New York uj polgármesterét!

Van ennek a választásnak még egy örvendetes fejezete. S ez az, hogy az u.n. munkáspárt, amely a legszélsőségesebb baloldali elemek, a Moszkva felé kacsintó fellow travelerek és a nyílt kommunisták szavazataival akart operálni, oly tökéletes kudarccal végezte a választást. New York népe — mint ahogy az egész Amerika népe — nem hajlandó a bolsevista szélsőség útjára lépni. Itt a demokráciának van létalapja, csakis annak s ezt külön örömmel regisztráljuk.

Buy U.S. Bonds

GÖNDÖR JFJERENC POUUJRAIHETXLAPSA

“THE MAY,” FERENC GOYDOR'S POLITICAL WEEKLY

Reentered as second class matter August 4, 1942, at the Post Office at New York, N. Y. under the Act of March 3, 1819

SZERKESZTŐSED ÉS KIADÓHIVATAL: 320 East 79 ST.. NEW YORK, 21, N. Y. Phone: BUtterfield 8-616# EDITORIAL AND PUBLISHING OFFICE: 320 EAST 79th STREET,NEW YORK 21, N. Y. (Yearly Subscription $10; Single Copy 20 cents)

VOL XXVII _ No. 41 NEW YORK, N. Y., NOVEMBER 7, 1953 EGYES SZÁM ÁRA 20 CENT,

Amiről hallgatnak ...

Irta: ANDAHÁZY - KASNYA BÉLA

“Magyarország története az elmúlt 25 évben” címmel Bethlen Gábor cikket irt. A könnyed és szivárványos politikai kavalkádból azonban éppen a lényeget hagyta ki, ami az egész 25 esztendő sorsát előre és végleg meghatározta.

A mások feledékenységére alapított visszatekintések és általában az utóbbi idők memoár-irodalma — csaknem kivétel nélkül — a közelmúlt meghamisításával foglalkozik, amin nem szabad megütközni, mert a vádlottat még a törvény szigora sem kötelezi az igazmondásra, ha abból reá kár vagy hátrány származhatna.

Bethlen Gábor azonban tanú, sőt mint Bethlen Istvánnak, a több mint 10 esztendőn át Magyarország miniszterelnökének a fia, a hites tanú látszatával bir, ezért az igazat és csak az igazat szabad vallania és abból semmit el nem hallgatnia.

Ezzel szemben elhallgat olyan fontos tényeket, amelyek ismerete nélkül az olvasó olyan következtetéseket vonhatna le, amelyek ellen maga Bethlen István tiltakozna elsősorban.

Anélkül, hogy a cikk érdemi részébe bocsátkoznánk, kezdjük ott és azon, ami az Írásból kimaradt.

Először is: mint ahogy a régi szép időkben gála-estélyeken csak frakkban lehetett megjelenni, ugyanúgy a politikában gróf nélkül még forradalmat sem lehetett csinálni. így adódott, hogy a Duna partján gróf Károlyi Mihály volt a köztársasági elnök, mig a Maros partján, Aradon gróf Károlyi Gyula az emigrációs kormány miniszterelnöke. Károlyi Gyula, a régi vágású konzervatív és fillérekre takarékos, kényes ízlésű puritán főur azonban nem volt az a harcias egyéniség, aki nyugodtan tudta volna nézni azt az intrikát és tülekedést, amely a rendfenntartásra megalakítandó karhatalmi alakulatok főparancsnoki állásának betöltése körül megindult. Utóda, P. Abrahám Dezső a vitát lezárta azzal, hogy von Soós tábornok helyett a véletlenül Szegeden tartózkodó Horthy Miklós admirálist bízta meg. Az otrantói hős azonban a szárazföldön bizonytalanul mozgott, mert sem a körülötte csoportosuló katonákat, sem pedig a szegedi Kass-szállóban már lázasan szervezkedő forrófejű ifjú titánokat nem ismerte.

Közben Budapest Szeged számításait áthúzta, mert Friedrich István a Peidl-kormány erőszakos eltávolítása után maga alakított kormányt. Friedrichnek nem az ország békés polgáraival, hanem a bécsi Sacher- és a szegedi Kass-szálloda vendégeivel kellett megküzdenie és nem érezhette magát biztonságban, mert a szegedi karhatalom körül elhelyezkedettek éppen a Peidl-kormány eltávolításának a módjából vonhatták le azt a tanulságot, hogy “Macht geht for recht.” Friedrich a siófoki csapatszemlével elismerte a fővezért, de a fővezér környezete Friedrich miniszterelnökségét csak átmeneti valaminek tekintette, a hatalom átvételéig.

A gyárak munkásai és a falvak népe példás szorgalommal láttak a munkához. A négyéves háború és az azt követő forradalmak után mindenki nyugalomra vágyott s a lelkekben megbékélve visszatért a rend. Azaz nem egészen és nem mindenütt ,mert fenekestől felfordult ott minden, ahová a “rendfenntartó karhatalom” különítményei a lábaikat betették. S ennek a hire gyorsabban járt, mint a fehér ló s ennek tulajdonítható, hogy a fővezér bevonulását a “bűnös Budapest” nem fogadta azzal a lelkesedéssel, mint ahogy a nemzet uj hadseregét illett volna, mert az ut szélén állók kiváncsi és fürkésző tekintete az egyforma sorok között a “tetteseket” kutatta. A “rendfenntartók” jelenléte a főváros rendjének sem használt. A Somogyi és Bacsó eltüntetése és a Britanniaszállodában lezajlott hátborzongató történetek ellen tiltakozó Beniczky Ödön belügyminiszternek a Gellért-szálló ablakaiba elhelyezett gépfegyverekkel adták tudtára, hogy az országban nem a kormány, hanem a karhatalom az ur. A Szegeden elvetett mag két vadhajtása: az ÉME és a MOVE már a főváros aszfaltján virágzott. A “Kettőskereszt .Vérszövetség” hét kapitánya ellentétben a pusztaszeri hét vezérrel a szerződést nem a saját vérükkel pecsételték meg . . .

Az örvényre spekulálók már akkor sem az értékeket keresték. Nem Szurmayra, az uzsoki hősre, Dány Balázsra, Kövessre vagy Inzeltre s a többi Mária Terézia-rendes és a vesztett háború dacára is rendkívül népszerű s a harcokban a néppel összeforrott valóban hős katonákra volt szükségük, hanem a Podmaniczky- és a Sörház-utca szellemének és főleg céljainak jobban megfelelő Ítélettel nem rendelkező egyénekre.

Akkor is akadt egy csomó jószándéku tisztességes katona a beszervezettek között, akik azonban később nem dicsekedhettek ezzel, ímert szolgálataik értékét nem ők, hahem Ostenburg, Prónay Pál, Madari, gróf Salm, Ranzenberger (később Ruszkay), Héjas Iván, Bibó, Francia Kiss Mihály stb. fémjelezték.

A rendeleti utón életbe léptetett Friedrich-féle titkos választás alapján összehívott Nemzetgyűlés első feladata az államforma és az államfő megválasztása volt. A kormány ellenzéke még ki sem alakulhatott, de a baloldalon már ott ültek azok, akik a különitimények rémtetteit nem fedezhették. A jelölést megelőző propaganda sem volt szerencsés. A humorában kegyetlen, de szellemes Budapest sziporkázott az uton-utfélen kiragasztott és a kirakatokba “tanácsolt” fehérlovas fényképeken és plakátokon. Az ország népe fáradt volt és ideges. Nem uj honfoglalókra vágyott, hanem olyan államfőre, akit nem a íehér ló, hanem az ember jellemez. Bár a kormányzót a Nemzetgyűlés közfelkiáltással választotta, meg, ez azonban nem jelentette a Nemzetgyűlés osztatlanságát. Azok, akik a mindinkább előtérbe furakodó elemek portyázását aggódva figyelték és Apponyi Albert személyében látták a nyugalom és a rend garanciáját, az eskütétel előtt az ülésteremből kivonultak s az éttereim előterében a Himnuszt énekelték.

A “szegedi gondolat” gyümölcsei az ország különböző részein kezdtek beérni. A vesztett háború után, amikor a még megmaradt erők összefogására kellett volna törekedni, megindult a szétbontási folyamat. A csend és nyugalom helyett fenyegető frázisok úsztak a borgőzben. Úgy röpködtek és pattogtak a jelszavak, mint nyári záporban a jég. Az emberek pedig tanácstalanul néztek egymásra, mert senki sem tudta, hogy mi köze a szép szavaknak a történtekhez.

Ez volt az az idő, amit úgy neveztek, hogy “keresztény; kurzus.”

Nem is tudták, hogy mennyire igazat mondottak, mert ebben az időben valóban napi kurzusa volt a kereszténységnek,

A cimfestő ipar erre a szóra volt berendezve, Ereky Károly disznóhizlaldájától kezdve Haller István “Mátravidéki FakereskedeLmi Vállalat”-áig minden keresztény volt. Budaváry László, Hir György és társai ébredő kereszténységétől visszhangzott az ország. Pedig a lábrakapott egyház negyei takarékok és az uj pénzváltó üzletek nem az igehirdetés fenköltségére, sem a jótékony adakozás kegyes gyakorlására, sőt még csak nem is a szamaritánus irgalmasságára, hanem ugyanúgy, mint a világon minden üzlet, a profitra épültek. Ugyanakkor még azt sem lehetett volna mondani, hogy as égiek helyett a földi aranyborjú imádata vezette volna tetteiket. Igazán nem. Csak a tönkretevés szándéka, az ártaniakarás. De mi volt ebben keresztényi?

A divathoz a kormánypárt is alkalmazkodott. Sőt rá is licitált: az már keresztény-keresztyén volt. Igen ám, de a divatnak szezónja van. Szezon után igy lett a szó boltok felett kopor cégér, kortes-zászlón üres jelszó és most csodálkoznak, hogy ott sem ragyog, ahol igazán kellene.

Vagy ki tudná megmondani, hogy mi is volt a “szegedi gondolat,” amit 25 esztendőn keresztül úgy forgattak szájaikban, mint a rágógumit. Soha senki meg. nem mondotta, inkább csak sejtették, hogy mi az. A látható tünetei nem voltak lélekemelőek. Nem lehetett tudni, hogy Izsák, Orgovány, Siófok fájdalmas kisiklásai-e egy helytelenül értelmezett gondolatnak, vagy már az első kilométerkövei a végzetes útnak.

A rendfenntartó karhatalom és a “fajvédő” apostolok munkamegosztása hibátlan volt. A fajvédelem nevében indítottak támadást az ország egyenjogú állampolgárainak egyrésze ellen. A magyar faj nevében helyezték el a bombát a Dohány-utcában és Csongrádon. Verekedtek a Club-kávéházban és az egyetemeken. A felháborodott közvélemény hiába követelte a tettesek felelősségrevonását, bár mindenki tudta hogy ki és kik azok, de a tettes sohasem került meg, mert a nyomozó hatóságok kezét lefogták a “rendfenntartók.”

A szólásszabadság és sajtó megfélemlítésére szétrombolták a demokratikus lapok nyomdáit. Az újságok a belügyminiszter előzetes cenzúrája mellett jelenhettek csak meg, de a “fajvédők” elnöke még igy sem tűrte az ellenzéki lapok vidékre szállítását és kidobatta a vonatokból. Megtehette, mert volt hozzá hatalma, hogy a belügyminiszterrel szemben érvé-