Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)
1953-10-17 / 38. szám
OCTOBER 17, 1953 AZ EMBER 5-ik oidjj Ez történt október 15-én, 1944-ben... (Az alábbi írás a magyar demokratikus emigráció egyik ismert tagjától való, aki tevékeny szereplője volt a magyar nemzeti ellenállásnak a náci és nyilas rémuralom idején.) Az emlékezés nem szunnyad egy percre sem. Itt áll előttem a balvégzetű nap olyan élesen, mintha csak tegnap lett volna. Előző napon érkeztem Rozsnyóról Budapestre. Kalandos utón jöttem, magyar határőrök és szlovák partizánok csatározásaitól dörrend diilőutakon, felrobbantott hidakat és lerombolt vasúti átjárókat kerülgetve, golyóval átütött rozzant autón, Tornaiján, Rimaszombaton, Losoncon át. Innen már vonaton folytathattam utamat. Néha hirtelen lelassított a vonat: bombázók közeledtek, vagy a nemrég vágott krátereket épen akkor foltozták ki a vontatottan dolgozó pályamunkások. Hatvanban félbeszakadt az ut; az egész állomás füstölgő romhalmaz volt, de ettől függetlenül is teljes volt a zavar és fejetlenség. Katonák és civilek lepték el az üszkös területet, rettenetes zűrzavarban s legtöbbjük teljes tanácstalanságban. Mikor megy tovább a vonat, merre és hova kellene menni s egyáltalán kell-e továbbmenni: ezek a kérdések sűrűsödtek a megrettent arcokon. “Én Kecskemétről érkeztem ide- — mondja egy gyüröttarcu katona — ott már dörög az orosz ágyúja.” Egy átvérzett kötésű sebesült arról beszél, hogy hirtelen menekülni kellett a kecskeméti kórháznak s most itt van ni, kötözni kellene á karját, de senki nincs, aki megtegye, miért is hozták ide? A sziréna felbőg, szertefut a sokezer ember a "vizes kukoricaföld felé, de sokan vannak, ajcik apatikusan ottmaradnak a végigperzselt állomáson. Jöjjön, aminek jönnie kell. Ott állok a hatvani pályaudvaron és az általános zűrzavarban tisztán látom: valaminek vége van. Vége van egy korszaknak, amelynek vezetői azt hitték, hogy felemás intézkedésekkel konzerválni tudják magukat. A nagy játék végétért, amelyet csak maguknak játszottak és nem vettek tudomást arról, hogy a nép mást akar, mint ők. A homályban, a hatvani állomás apokaliptikus panorámájában láttam a sirt, amelyben az a felszínen élő nemzet süllyed el, amelyet nem töltöttek fel a néppel. Sietnem kellett tovább, akárhogy is. Háromhónapos különleges íozsnyói posztomra az az üzenet jött, hogy október 1 < -én bekövet kezik a várt fordulat: Horthy bejelenti a németekkel való szakítást és a kikilépést a háborúból. Újra autót szereztem és Gödöllőig jutottam. Innen a vicinálissal mentem, újra csak baktatva széttépett és hevenyében kifoltozott töltéseken, tátongó bombatölcsérek között. Reggelre értem a Keletire. Itt még a régi kép fogadott; Budapest még ámította önmer at és a nyi galom álarcát erőszakolja sebhelyes képére. A Keleti pályaudvar egyik oldala leszakadva hevert, de a Baross-téren a forgalmi rendőr fehérkeztyüsen irányította a járSiüveket. ‘ Vasárnap reggel volt, október 15. Budára kellett mennem s onnan tiz óra után újra vissza Pestre. Az Erzsébet-hidon szokatlan dologra figyeltem fel. A hídfőnél, a Piaristák előtti parkban német katonák guggoltak a bokrok mögött, harcszerü fedezésben, kezükben lövésretartott géppisztoly. Jobbra, a Klébelsberg-szobor mögött német Tigris-tankok. Mi ez? A villamos vezetője vállatvon és nem válaszol. A villamoskocsi nem áll meg a pesti hidfőnél, továbbrobog. A Váci-utca sarkánál kisebb tömeg áll és a házfal védelmével les be a Piaristák épülete felé. Puskalövések hallatszanak. Hamar megtudom, mi történt. A németek körülzárták, majd megrohanták az épületet, amelyben a fiatal Horthy tárgyalt a kilépésről. Rövid tűzharc után a megsebesített Horthy-fiut elrabolták. Az állítólagos két titoista jugoszláv tiszt, akikkel az óvatlan Horthy-fiu tárgyalt: a Gestapo ügynökei voltak . . . A Stáhly-utca sarkán lévő kisvendéglőben ebédelek. A rádió szól: unalmas hírek, majd zenekari műsor. Egy órakor váratlan műsorszám: felolvassák Horthy proklamációját! A vendéglő közönsége felugrik az asztaloktól, odatódul a rádió köré. óriási fordulat! Ismeretlenek összeölelkeznek, öröm és bizakodás csap ki a szemekből, van, aki sir a boldogságtól, van, aki táncra perdül: vége a háborúnak! Vége az esztelen vérontásnak, vége a szörnyű és szégyenteljes szövetségnek! A pesti polgár felszabadultan lélegzett fel és eggyé vált a néppel, a parasztokkal és munkásokkal, akik nem akartak háborút és akik a háború romjain egy uj és igazabb ország felépítésére vágytak. De most még korai volt a tervezgetés, most még előbb stabilizálni kellett a beállott helyzetet addig is, amig a náci hadigépezet a yégső csapásokat is elszenvedi és egész Európában biztonságosan elindulhat az ujjárendezés munkája. Akármint is volt a múltban, most oda kell állni, védeni és erősíteni a beállott uj helyzetet, amely lezárja a múltat. Vidékről gyorsított menetben Budapest felé menetelnek a németellenes katonai egységek, mert számítani kell az esetleges német retorzióval. Délután a Sándor-utcába megyek, ott van dolgom a 26-os számú házban. Itt hallgatom újra a Horthy-proklamációt, amelyet ismételten bemond a rádió. A ház erkélyéről látom a szőke, fiatal zászlóst, aki a rádió Sándor-utcai épületét őrzi néhány katonával. A zászlós a S'ándor-utca és Szentkirályi-utca keresztezésénél áll és az átmenő autóforgalmat ellenőrzi. Átfut rajtam a gondolat: mi lenne, ha a németek megrohannák a rádió épületét? Ez a néhány katona hogyan védi meg a rádiót? A Szent,királyi-utcán, a Rákóczi-ut felől hirtelen két teherautó tűnik fel' gyorsan közeledve, zöld rohamsisakok tömege villan a teherautókon. A németek! Ott állok az erkélyen és előttem zajlik le a tragédia. A zászlós észreevszi őket, hátrakiált a kapuőrségnek. A német autók közben a sarokig érkeznek. Leugrálnak az autókról, lehetnek hatvanan. Gyors vezényszó hangzik el németül, de közben magyar szavakat is hallok soraikból. Azután megindul a roham. Hatvánan hat ellen. Kelepeinek a géppisztolyok, zuhog a kézigránát-eső a hat magyarra. Csak néhány pillanatig tart, amig azok is használhatják fegyvereiket. Azután elcsendesednek. Véres tetemük ott hever a kapu előtt, vagy a kapubejáróban. A németek — volksbundisták! — győztesen nyomulnak be a magyar rádió épületébe . . . Hamarosan német Tigrisek zárják el a rádió előtti útszakaszt. Nyilaskeresztes formaruhás, karszalagos emberek érkeznek. Felhangzik a rádióban a szálasisták diadalittas bejelentése. Ezen a napon, 1944 október 15-én az árulás, az esküszegés, a leghitványabb becstelenség vette át az uralmat Magyarországon. Egy törpe kisebbség az idegen fegyverek segítségével a legvéresebb terrorral fojtotta el a tisztességes Magyarország akaratát, az igazi Magyarország feltörő vágyát. Kezdetét vette az a szörnyű periódus, amelynek kannibáli galádságát és züllöttségét az ártatlanul kivégzett emberek hullahegyei, a rommátett és [kirabolt ország jelezték. A nemzet történetében soha nem volt ehez fogható szégyenteljes korszak. Mindent, mindent sirbatett ez a hazaáruló zsoldos banda: alkotmányt?-, hagyományokat, nemzetközi hírnevet, nemzeti becsületet, az ország javait és a lakosság százezreit. Folytatták a háborút tovább, esztelenül és vérpazarlóan, csak azért, hogy bitorolt hatalmukat ideig-óráig meghosszabbítsák. Becstelenek voltak, a magyar történelem legbecstelenebb alakjai. Ez történt október 15-én, 1944-ben. Szomorú évforduló! Intelem minden időkre: résen kell állni, hogy soha többé ne következhessék be ilyen zuhanás! Rövid elmélkedés egy köziró zagyvaságairól és a “Hídverők” hetvenkedő melldöngetéséről (Levél a szerkesztőhöz) Kedves Főszerkesztő Ur! Egy köziró nemrég a következőket irigálta: “Számtalanszor lekötöttük magunkat egy uj, ke*resztény nemzeti alapon álló Magyarország mellett és soha nem beszéltünk a régi helyzet felujitásáról.”. Ugyan ne mondja lelköm-galambom! Maga is úgy látja tehát, hogy a régi kurzus visszavonhatatlanul és csúnyán levizsgázott? Ebben a kérdésben mi egyek vagyunk, de azt ajánlom, hogy az ilyesmivel ne is kísérletezzenek! A felvilágosodott magyar nép hallani sem akar a levitézlett garnitúráról! Azt is Írja a lelköm-galambom: “Az is igaZj hogy az általunk elgondolt uj Magyarország nem találkozik Göndörék helyeslésével.” De nem ám, mert mi nem szeretjük sem a rablást, sem a rablógyilkosságokat, nem szeretjük a frankhamisításokat, a Kun András-fele rablógyilkosokat, nem szeretjük az olyan keretlegényeket, akik Father Lőrincet a Hűvösvölgyben lerablógyilkolták és akik a kényszerleszállást végző amerikai pilótákat a Nagykovácsi-réten agyondorongolták, nem szeretjük sem a nyilas, sem a vörös gengsztereket, akik Mindszenty bíborosunkat bebörtönözték, nem szeretjük azokat az u.n. lelkészeket, akik a gyilkolást, mint az elkeseredés kirobbanását ‘megértik.’ Mert láttunk ám mi már olyan elkeseredést is, amely vértelen volt és vagy kivándorlásban vagy pedig földosztásban robbant ki. Nem szeretjük továbbá az olyan u.n. lelkészeket, akik az ilyen gyilkosságokat előre megjósolják, megértik és már előre is beígérik az abszoluciót. Mi az olyan lelkészeket szeret» jük, mint Father Mihályi Gilbert dr., aki azt irta, hogy az élet szent és sérthetetlen. Aki azt hirdeti, hogy Dachau, Auschwitz stb. a legnagyobb bűn a mindenkit kötelező ötödik parancsolat ellen. A legjobb azonban a köziró következő mondata: “Úgy mellékesen szeretnénk azt is megtudni, hogy mit tartalmaznak azok a javaslatok, amellyel a d^pnokratikus politikusok a magyar nép elé akarnak menni?” Engedjék meg a demokratikus politikusok, hogy erre a kérdésre én válaszoljak. Tehát: 1. Semmi köze hozzá. 2. Ahogy én látom . . . nem is olyan nagyon “mellékesen” szeretné azt megtudni. 3. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy maga lesz az utolsó, aki ezt megtudja. 4. Mert hazánknek és az elkövetkezendő magyar demokratikus belpolitikának elsőrangú érdeke, hogy maga és elvbarátai továbbra is antidemokraták maradjanak. Multheti levelemben egyébiképt már válaszoltam a fenti kérdésre. Válaszom csupa negatívum volt. Vagyis még a nyomát, emlékét is törölni kell a “keresztény, nemzeti kurzusnak,” annak a zsiványuralomnak, tatárjárásnak, és mohácsi vésznek. Értjük mi magukat, megértjük, hogy mi kellene a nyilas-szemétnek. Fogytán a szajré, jó lenne megint egy kicsit . . . Elég volt a dicső amerikai hadsereg gyalázásából, a Magyar Nemzeti Bizottmány elleni uszításból, tekintélyrombolásból, az óhazai klérus iránti köteles és jól megérdemelt respektus aláásásából! Világosítsuk fel az amerikai közönséget, hogy az emigráció zöme, amely a M.N.B. köré csoportosul : becsületes, tisztességes és gerinces egyénekből áll. Ne kövessünk el folyton nemzetgyalázást, ne vezessük félre a külföldet azzal az átlátszó hazugsággal, hogy a nyilas-szemetek képviselik az emigráció magyarságát és mondjuk ki nyíltan, hogy ezek a szemetek csak törpe hányadai a magyarságnak; nagyrészt nem is magyarok, hanem konjunkturavadász hordalékok, aki.k most is azt várják és remélik, hogy jó lenne megint egy kicsit . . . Most pedig térjünk ismét viszsza a “Hidverők”-höz. E tarkólövészeti és közegészségügyi szennylap olvasóinak egyrésze bizonyára hallotta már, hogy volt egyszer egy nagy német költő. Úgy hívták, •hogy Schiller. Nem kell örülni, nem a borra gondolok, bár jól tudom, hogy nemcsak a szennylap szerkesztőinek, hanem olvasóinak is a sillerbor a rokonszenvesebb. Igyák hát tovább is a sillert; de ritkán, józan állapotukban gondoljanak arra is, hogy az a másik Schiller, a költő üt egyszer egy gyönyörű verset, a cime: “Ibikusz darvai.” A tárgya a következő: Két nyilas-szemét az ország - utan vándorol, elmerülve koreszmés foglalkozásuknak, a rablógyilkosságnak gondolatába. Amint) igy mennek, találkoznak egy vándorlegénnyel. Kell a szajré, megrablógyilkolják. A bűntényt senki sem látja, csupán hét darumadár. Az áldozat holttestét megtalálják, a nyomozás megindul. A két nyilas-szemét közben megérkezik a városba, javában sugdolódznak a szajréról a piactéren, ami;kor egyszerre megjelennek fejük fölött a darvak. Az egyik nyilas-szemét megijed s odaszól társának: “Nézz fel, itt röpdösnek Ibiküs darvai.” A piactér tömegében rejtőző rendőrség emberei gyanút fognak, lefogják a gyilkosokat, bünük napfényre kerül és elnyerik megérdemelt büntetésüket. Ez a költemény jutott eszembe, amikor ma a “Hidverők”-ben a "Budapest védelmében” c. cikket olvastam. Ebben a cikkben egy nyilas-szemét elmondja, hogy miként harcolt ő és beosztottjai Budapest védelmében. Hazudik az ipse, mintha könyvből olvasná... Olyanokat Hári-Jánosozik, hogy egyetlen “bevetése” alkalmával 2- 000 orosz holtteste feküdt hátsó lábai előtt. Egyszerre azonban elszólja magát, akárcsak Ibikusz gyilkosa. Azt írja, hogy Bokor Dénessel, a sütősegédből avanzsált rablógyilkos őrnaggyal egymást áltogatták le. Vagyis, ha az ő bevetése léjárt, fegyvereit Bokornak adta át, aki embereivel folytatta a “hősies ellenállást.” Nézzük mármost, hogy mit csinált ez a Bokor Dénes? Idézem “Az Ember”ből: “Bokor Dénes sütősegéd, akit a nyilasok közhonvédból őrnaggyá léptettek elő, 1944 október 15-től 1945 február 13-ig — saját beismerése szerint! — részint sajátkezüleg, részint a hozzá beosztott embereivel több, mint másfélezer zsidót végzett, illetőleg végeztetett ki. Előbb a Budapest 13-ik kerületi nyilaspárt zsidótlanitó osztályának volt vezetője, később a Városmajor-utca 37 sz. a.-i nyilasház vezetője lett, majd az Andrássy-ut 60 alatti nyilas pártközpont parancsnoki tisztjét vette át. Intézkedései nyomán naponta 50-60-as csoportokban kisérték a Dunapartra a kirabolt, véresre vert, alsóruhára vetköztetett zsidókat s ott halomra öldösték ókét.” Ez aztán konjunktúra, de egyben antibolsevizmus is, még hozzá a javából! Bokort sikerült elfogni. Az “őrnagytestvér” mindent elmondott a többiekről is, többek között a “Hídverők” szerkesztőtestvéreiről és cikkíróiról is ... A nyilas-szemét, ha az ügy komolyra fordul, nem ismeri a betyárbecsületet. Ezért aztán mi továbbra is lesújtunk rájuk, ha vezeklés helyett szerepelni merészelnek! Főszerkesztő urnák őszinte nagyrabecsüléssel, kész hive: (TELJES NÉV ÉS LAKCÍM) Montreal, 1953. október 12 FIGYELJE! FIGYELJE! ENDREY JENŐ és PÁDLY MARGIT 22 éve fennálló rádióműsorát a WLIB (1190 ke.) állomáson minden vasárnap d.u. 3-4-ig és 5-töl 6-ig
