Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)
1953-01-17 / 3. szám
JANUARY ] 7, 1953 AZ EMBER 5-ik oki*) A VAK HEGEDŰS Irta: KALLÓS ÁRPÁD Alig néhány éve történt, hogy Rz öcsém, aki ujamerikás, egy csinos barna asszonyt hozott vendégül házamba, szerény, urimododoru fiával együtt. A fiú, aki alig látszott 18-19 évesnél többnek, hóna alatt hegedütokot hozott. Varga Buben volt, a fiatal magyar hegedűművész. Tudtam, hogy Ruben gyermekkorában elvesztette a szemevilágát, de biztos mozgásával, derűs beszédével öt perc alatt elfeledtette velünk vakságát. Aztán kérésünkre kivette a hegedűjét és elkezdett játszani. Úgy hiszem, nálam adta első házi koncertjét Amerikában. A műterem megtelt Beethoven és Bach szellemével és én azon gondolkoztam, hogy nem ez a fiú vak, hanem azok, akik nem látják, amit ő lát; amit talán — hála Istennek — én is látok. A művészi látás az élet legragyogóbb vistája, olyan adomány, melyhez fogható nincs a fizikai világban. Mesetájakat fest, csodaformákat mintáz, regeverset ir. Mikor a fiú befejezte a házi koncertját éspedig egyik saját szerzeményével, akkor tudtam, hogy egy nagy muzsikus amerikai szárnybontásának voltam tanúja. Azóta meghatva figyelem pályafutásának Ívelését. Egyik akadémiai hangversenyéről írtam is e lap hasábjain, fokozott érdeklődéssel hallgattam a Town Hallbeli sikeres szerepléseit és értesültem vidéki diadalairól, — de a múlt kedden a Camegie Hall hires dobogójáról már egy betelt jóslat zengett, hatalmas nézőteréről már a beérkezettség tapsa dübörgött. Persze kíváncsian olvastam a kritikákat is. És itt ki kell térnem olyan témára, melyről már régen szerettem volna írni, de amihez csak most gyűjtöttem elegendő merészséget: a mükritika kisded játékaira. Előre kell bocsájtanom: Ruben igazán nem panaszkodhat, mert meglepően remek kritikákat kapott. Meglepően, mondom, mert például a “Times” egyébként kitűnő kritikusa is megdicsérte, GRAN BELÜL kiutaljuk rendelését VÁMMENTESEN A MAGYAR KORMÁNY engedélyével MAGYARORSZÁGBAN budapesti raktárunkból KÁVÉ ,TEA, KAKAO NYLONKARISNYAés ÖSSZES EGYÉB VÁMMENTES MAGYARORSZÁGI SZERETETADOMÁNY nálunk megrendelhető Arimavzekkil kítittaatl uolaálunk akiről azt mesélik, hogy önmaga is elég jó muzsikus, de sikertelen múltra néz vissza és tudomásom szerint minden fiatal muzsikust leszól, elvből, szokásból vagy keserűségből. De az már sokkal érdekesebb, hogy míg a “Times” kritikusa szerint a Varga Ruben bámulatraméltó virtuóz technikája egyelőre még az érzés, szin és temperamentum rovására megy, addig a “Tribune” kiválóan megirt magasztaló cikke szerint a művész temperamentuma és szenvedélye néha túlzásokba vitte, elszaladt vele. Ez a homlokegyenest ellenkező két vélemény szerencsére nem a művésznek, hanem csak valamelyik kritikusnak árthat, de felveti a jogos kérdést, hogy van-e vagy lehet-e a kritikusaknak általában olyan fajta ítélőképességük, mely nem a gyakorlottságból vagy olvasottságból, nem is a mondatok nyakatekeréséből, ‘double-talk’-ra való képességéből, hanem egyedül a beleteremtett művészi érzésből, a megfoghatatlan hatodik, vagy hetedik érzékből nyerhető. Az én ifjúkoromban a kritikusok még legalább szerények voltak. Ha tetszett nekik valaki, akkor dicsérték, ha nem, akkor hallgattak róla. Próbáltak “megcsinálni” valakit, de sohase próbáltak lebunkózni, tönkretenni. Egy színházi premier vagy egy hangverseny után gyakran láttam 6-8 kritikust rögtönzött gyűlésre összejönni, nem hogy befolyásolják egymást, hanem hogy a saját véleményüket — mielőtt a nyomdára biznák — átvigyék az ellenvélemény tüzpróbáján, vagyis newyorki zsargonon: lecsekkeljék. Az eredmény másnap nem valami uniformisba öltöztetett egyhangú vélemény volt, sőt néha az ellenvélemények még jobban kijegecesedtek, de lehetetlenségek, a kritikának legjobban ártó abszurdumok elő nem fordultak. A kritikus nem hitte magát élet-halál urának, hanem a művészet és egyben a művész legjobb barátjának és segítőjének. Az én időmben a kritikusok főerénye a tárgyilagosság, a külömböző művészi irányokkal szemben való elfogulatlanság volt, mig ma az intolerancia olyan mértéket ölt bennük, hogy némelyek egy bizonyos irányzat lekötött bérenceinek látszanak. I Igaz, hogy az emberek szívtelenebbek lettek. Igaz, hogy a művészek is intoleránsabbak lettek. Jól tudom, hogy például az ultramodern piktura soha talpra nem állhatott volna, ha nem lettek volna Iharcos művészek, mint szerény magam, a konzervatív művészek között és egyben a különben konzervatív kritikusok között, akik hittek a művész ama jogában, hogy a maga nyelvén beszéljen, mig ezzel szemben a mai ultramodernek kíméletlenül taposnak mindent, ami nem az ő ivásuk. De a kritikusnak szent feladata van. Neki fölötte kell állnia irányoknak, divatoknak, klikkeknek és esetleg “business”-nek. Pedig csak vessünk egy pillantást például a konzervatív “Times” művészi rovatára, A reprodukciók mind a “nonobjective” vagy legjobb esetben absztrakt “művészet” osztályából kerülnek ki és 99%-ban az ultramodemek kapnak nyomdafestéket. Csoda-e, hogy a kritikusok és a közönség közötti kapocs mindig lazább lesz? Csoda-e, hogy a színdarabok és a mozifilmek élettartama már-már semmiBLOBVS TRADING CORP. é! BROADWAY, NEW YORK 4 tel. BOwling Green 9-4164 ) ben sem függ az ujságsikerüktől? Csoda-e hogy mig a klasszikus irányzatban hivő jó művészeit ma is el vannak látva mecaenásokkal minden publicitás nélkül, addig az ujságsiker, mely pedig anynyi jobbsorsra méltó művészt terel a neki nem fekvő helytelen útra — egy fabatkát sem ér pályafutásának vagy talentumának kifejlesztésében? Csoda-e, hogy a hires hollandi müvészcsaló: Van Meageren keserűségében életet és vagyont áldozott elég sikeres ambiciójára, hogy a mükritikusokat dezavuálja? . . . Valójában, a műkritikának kiosztott hasábok folyton csökkennek és némely újságban egészen eltűntek- És ez egyik legsúlyosabb tünete a mai beteg művészi életnek. A művészet hatalmas harca a nemesebb, magasab és békésebb életért szükebb porondra szorul, sötétebb ég alatt vivődik. Szerencsére bízom az isteni szikra fényében, tüzében és erejében. Nem igaz a latin mondás: hosszú művészet, rövid élet. Mind a kettő örökkévaló! Ezután a kitérés után, melynek legyen az a mentsége, hogy minden sorom a művészet oltárának van szentelve, térjünk vissza ami Varga Rubenünkhöz. Hadd mondjam el az én véleményemet, mely ellenkezik a fenti két ellenkező véleménnyel. Jogom van e véleményt nyilvánosságra hozni, mert én is egy bukott muzsikus vagyok, mint a “Times” kritikusa. A gimnáziumi zenekarnak elvégre prímása voltam és “in my days” sok női könnyet csaltam ki a hegedűmmel. Be kell vallanom, hogy a feleségem szivét is hegedüjátékommal nyeltem el, bár azzal tartottam meg, hogy abbahagytam. Ne tessék félreérteni: ez úgy történt, hogy az ecsetemmel kenyeret is tudtam keresni . . . Nos, Varga Ruben mult kedden este mint kiforrott, nagyranőtt hegedűs bontakozott ki előttem. A hatalmas ováció, melyben a megtelt Carnegie Hall közönsége részesítette, igazolta ezt a véleményemet. Az csakugyan igaz, hogy a technikája, -mely már évekkel ezelőtt is meglepő volt, fenomenális virtuozitássá fejlődött. Pizzicatoi, staccatói, gyöngyszerű futamai, üveghangjai, duplafogásai, vonóvezetése, lüktető precíz tempója, kristálytiszta hallása mind mesteri tökélyre emelkedtek. De emellett bensőséges érzéssel, szinnel és muzikalitással játszott. Művészi en kontrollált, de magávalragadó szenvedély, intelligens, de egyéni átérzése és interpretációja a szerzők koncepciójának, a Kubelik Paganinijét, Huberman Sarazateját, Misha Elmann Beethovenjét, Kreisler Bachját vonultatta el előttem. Debussy pedig sohasem volt modernül klasszikusabb számomra, mint a Ruben vonója alatt. Koncertje csak egy-két jelentéktelen kívánnivalót hagyott bennem. Ezt is csak azért mondom el, hogy elragadtatott kritikám tárgyilagosságát demonstráljam. Úgy hiszem, hogy kevésbé elnyomó zongorakiséret, tulszerény pódiumi modorának és tülnyugodt arckifejezésének diszkrét élénkítése, és talán (ebben már nem vagyok bizonyos-» egy még zengőbb fortisszimókra alkalmas hegedű még jobban emelné művészetének hatását. Varga Ruben megnőtt és ha lehet, tovább fog nőni. Nemcsak a “Times” kritikája, hanem még az enyém sem árthat már neki . . . Vegyen U. S. Bondotl Az én “kis Erzsim sírkeresztje” Irta: A. B. HAZEL Ott kezdem, hogy nem is Erzsi volt a neve és nem is dukált neki sírkereszt. A “hirös” városban született — Kecskeméten, kertes, családi házuk volt a Mária-köruton, ugyanott volt apjának az or- I vosi rendelője, aki egyébként Társadalombiztositó-orvos is volt. Fivére, a 22 éves László, a Benedektelepen volt tisztviselő, az export_ osztályon. Rengeteg barack és pulyka ment innen Angliába és a fiú folyékonyan beszélte az angol, francia és német nyelveket. Ez utóbbi nyelvnek sok hasznát már nem vette, mert mikor a hitleri orgia megkezdődött az országban, ő már régen a Bor-i rézbányában használta fel képességeit . . . Mikor már nagyon unta ezt a hiábavaló munkát, átszökött a partizánokhoz, ahol azután ismét hasznát vette angol és néha francia nyelvtudásának a rövid hullámú rádiómasina mellett. Apjuk, mint munkaszolgálatos orvos a drohobitzi járványkórházban gyógyította flekktifuszos sorstársait. Mikor azután a nácik az ő egyszerű megszokott módjukon intézték el a munkaszolgálatosok “gyógykezelését” és felgyújtották a fabarakkórházat, a menekülni akaró élőlényeket hidegvérüen legépfegyverezték. Neki sincs keresztje. A másvilágon bizonyára megreklamálta ezt, hiszen 30 éven át járt minden vasárnap a Piac-téri református templomba. Tehát az én “kis Erzsim,” akit kis Manóinak hivtak, mert a mama testvérhuga volt a nagy Manci, férfi családtag nélkül maradt otthon a mamával és a nagy Manóival, akinek férje fakereskedő volt és amig el nem vitték őt is munkatáborba, addig a Nagykőrösi-utcában laktak, szemben a “Beretvás”-sal, ami egy nagyon “hirös” vendégfogadó és kávéház a “hirös’ városban. Rajtuk kívül még egy nőszemély élt a házban, aki nem tartozott a szorosan vett szűk családi körhöz — legalább is vér szerint, de érzésben annál inkább: a Boris “dadus,” aki 15 éve élt velük, mióta a kis Mancit szoptatni jött a doktor házába, mert a mamának nem volt jó a tüdeje, ami gyakori betegség a poros Alföldön. “Hektikás” volt szegény a kisleány születése óta, Boris “dadust” már háromszor vitték el a házból a nyilasok, el is verték a puskájuk tusával, de mégis mindig visszaszökött. Boris a kis paraszti eszével nem tudta felfogni, hogy ezután miért ne “szógálhatná” az ő szépséges kis tej-gyermekét. — Mertháthogy zsidó? Zsidó ám az eszetoktya a tekintetös urnák, hisz’ mióta csak járni tud, viszöm mindön vasárnap velem a templomba, a reformátusba — ide-e! — bökött ki bütykös ujjával a jegyző ablakán a jó Boris dada. — Igen ám Boris, de annak számit és keresztény szolgálót nem dolgoztathat! — mondta a jegyző, aki az ilyen ügyeket intézgette ezekben a napokban. Mikor elvitték őket a virágoskertes családi házból a sáros és agyagos téglagyárba, a kis Manci külön búcsúzott minden bútordarabtól és minden virágágytól. A téglagyár bejáratáig vitte a Boris a szép rózsaszínű pehelypaplant a kis Manci után, aki a mama és a nagy Manci kezeibe kapaszkodva, mélyen lehajtott fejjel poroszkált a poros úttesten j többszáz sorstársával és mire derék nyilasaink odabiztatták őket a puska “boldogabb” végével a kész s félig kész vályogtéglák közzé, már senki sem sirt. Boris dadát a pap_ lannal visszavitték, mert mint jogos tulajdonát reklamálta a házba már betelepedett nyilas nagysága ... már mint a paplant. A Borist? Azt kidobták. Azzal vádolva, hogy “zsidóbérenc,” ami nagyon súlyos és gyakran hangoztatott vád volt ezekben a “régi szép” időkben. A mi “kis Erzsinket,” illetve Manóinkat a téglagyárnál örökre szem elől vesztettem, de néhány j nő visszatért, akik azon a helyen ; szabadultak fel, ahová együtt kerültek. Megtudtam, hogy Mancit agyonlőtték. Ez az én “kis Erzsim sirkeresztjé”-nek egyszerű története. * * * (Mindezt azért írtam le, mert a napokban olvastam el a késve ke_ zem ügyébe került novellát, amelynek cime “Kicsi Anna sírkeresztje” és Írója: Wass Albert. Ki mesélte el ezt a “megható’ kis mesét, ezt az együgyü dajkamesét Wass Albertnek? Hiszen ö két kerek hónappal az oroszok beözönlése előtt kereket oldott Erdélyből, illetve “elszakadt az ellenségtől”... Nos, nem vitázom vele és lehet, hogy valóban megtörtént esetről van szó a novellájában, amihez Wass Albert csupán némi antisze_ mita szinfoltat kevert hozzá, hogy hü maradjon régtől vallott “eszméihez.” De a kicsi Anna sírkeresztje mellé oda kell tűznöm az én kis Erzsim sírkeresztjét is, — a történelmi igazság kedvéért . . .) Theatre Guild on tha Air 99 január 18-án, vasárnap este prezentálja: 4,4Trial by Forgery (RADIÓ-ÍHANGJÁTÉK A MINDSZEÍNTY-PERRŐL) Az egész világ feszült érdeklődéssel kisérte Mindszentyt az ellene megindott perben, amelynek bizonyítékai hamisítványok voltak. Most rádiónkét ismerjük meg mi is történt a kulisszák mögött... ez a rádió-hang játék azokra a megdönthetetlen bizonyítékokra támaszkodik, amelyeket Sulner László és Hanna (hites irás-szakértők) csempésztek ki a Vasfüggöny mögül. FŐSZEREPEKBEN: JOSEPH COTTEN • ANNE BAXTER 8:30 p.m. WNBC U. S. STEEL HOUR
