Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)
1953-01-02 / 1. szám
AZ EMBER jANUARY 2, 1954 2-ik oícla! Párisi Panoptikum: Köszönöm Vértes... tegnap éjjel nagyon büszke voltam... írta: JÁVOR LÁSZLÓ Gaiai Sándor, a Keystone-világ- j ügynökség; európai főnöke tegnap; este behívatott a szerkesztőségbe: azonnal öltözzem estélyi ruhába és | rohanjak a Moulin Rouge-moziba.: fényes gála-est lesz ott a köztár- j sasági elnök védnökségével, mert j a Toulouse-Lautrec életéről ké- j szült Moulin Rouge-filmet mutat- i iák be. Rendőrkordon várta saját tudó- j sitónkat, kivezényelt katonai disz- j őrség kivont karddal állt sorfalat, i amikor bevonultam a Moulin! Rougeba. A bejárat előtt a mai! autóbusz elődje, egy 50 év előtt | döcögő omnibusz ácsorgott, a Uo- j ésis, a kocsi tetején ülő “népség i és katonaság" a boldog idők kosz- j tünijét viselte, a lobogó sörényű lovacskák türelmetlenül “kapál-j patájukkal az úttest szélén, mint vdödjeik annak idején, félszázaddal elpelött . . . A kordon mögé szorult tömeg bámulta az előgördülő miniszteri, autókat; én a lovaskocsit bámul-; tam, a reflektorok a szemembe sütöttek, elfordítottam a fejemet,! micsoda kegyeletsértés ... a gáz- \ lángok felé fordultam a Place j Blanche felé, a párisi utca felé, a homálv* kerestem, ahol Verlaine, Baudelaire, Rimbaud szelleme dü- j löngött felém, abszinttól, könny- j tői, bánatoktól megverten, a pol- ! saroktól kiközösítve, de az elhivatottság hitével és gőgjével. A “900-as év,” “La Belle Epoque, a Szép Idők . . . Moulin Rouge . . . Ezt a korszakot egy Vértes nevű magyar zseni támasztotta fel most ötven évi tetszhalál után. Óh Belle Epoque, a béke, a gazdagság ti tündöklő évei, Ti jólétben fürdő, szivelhájasodásban! szuszogó, mesebeli, tündéri évek,! mi lett veletek és belőletek? Hol van a Ti gazdagságotok, hol van a Ti fényetek, hol van a Ti dicsőségetek? A gazdagság elolvadt, a dicsőség elenyészett, a fény ... Nem! A fény nem aludt el! Ti gazdag évek, Ti évezredekig világítani fogtok, mig kultúra lesz a földön a bourgeouseok aranyának a fénye helyett, az egykori Montmartre társadalmon i kívüli “csavargói” fölött lobogó glória világit mindörökké. • | Itt ezen a szent járdán, ahol j most a la Epoque-omnibusz álmos i lovai ácsorognak mellettem, könnyes szívvel gondolok vissza Van Goglira, az idegenből jött csavargóra, a felhők utasára, aki a fellegekből a pokolba zuhant. Óh drága szép Páris, Te Montmartre Te láttad Őket, Ti vén házak, a Ti oldalatokhoz dőltek Ok, ha az éhségtől vagy italba, mámorba menekülve megtántorgott szegény testük. Ti gázlámpák, ti világítottátok lépteiket ha haza felé támolyogtak az éjszaka bűvöletéből a semmit sem adó, rongy, józan nappal felé. Ti járdák, leköpött montmartrei járdák, ti adtátok szerelmeit Van Goghnak, aki “egy rosszhirü ház” lányainak ajándékul saját levágott fülét nyújtotta át. Az aranykorszak akkori aranylovagjai nem ily^n ajándékot adtak. Palotákat adtak szerelmeiknek. A Belle Epoque, a szép, a jó, a gazdag éppen olyan kegyetlen, önző és vak volt, mint a mai. Az akkori középületek freskóit ügyes adminisztráló féltehetségek mázolták és nem az öngyilkossá lett egykori Montmartrei Világteremtő Van Gogh és társai. * A Place Pigalle irányából, a Boulevard Rochecbouart felöl felém lépdel tipegve T.-Loutrec, a törpetestü óriás. Micsoda óriás! Bruant költő és montmartrei kocsmaénekes lokáljából csoszog a nyomoréklábu “Monsieur Henri,” akit szintén nem értett meg a századokkal elmaradt korszellem és közízlés. Jön a boldogtalan zseni, aki gróf ősei kastélyából menekült ide a csapszékek festő, költő népe közé. Noha gróf volt, nem értette meg őt, sem az osztálya, amelyből ki-J lépett, sem a bourgeoise, amely, ha talpát is nyalta az arisztokratának, a renegáttól — pláne ha az művész volt — elhúzódott. T'.-Loutrecet csak Az Utca értette meg. Műterme volt az utca és kiállító szalonja is egyben. Plakátjai hozták az első sikert és a halhatatlanságot. Ez a zúzott lábú, sérült lelkű festötitán, a sárga színek vallásaiapitójának vagy istenének, Van Goghnak montmartrei társa vánszorog a “trottoir”-on, a sápadtfényü járdán, köszöntik őt modelljei a “lányok”, meg a ballérinák a Moulin Rouge French-cancanjából, akik fázósan húzzák nyakukra a színes sálakat a decemberi hűvös éjszakában, munkahelyükre, a Moulin dancingjába sietnek ők. Fél tíz óra van. Most ér ide a Moulin Rouge elé a hunyorgó szemű, evikkeres Monsieur Henri. Mély tisztelettel köszöntőm őt, Toulous grófját és Montmartre hercegét. Ő keztyüs kezével megemeli felém dinnyekalapját, elhalad mellettem, szeméből a szeretet fénysugara röppen felém és megy, megy fel a Moulin Rouge lépcsőjén, oda, ahol örült, szenvedett, megdicsőült egykor az egykori táncos kávéházban s ahol most leül a kopott székre, hogy a saját életéről szóló filmet végignézze. * A filmről nem irok beszámolót, azt hiszem az olvasó látta, végigélte ezt a minden képkockájában újat kereső remekművet. Zsa-Zsa Gábor neve az első a film plakátján; örüljünk az egykori Gáborlány szerencséjének, sikerének. Megérdemli! * A bemutató zugó tapssal ért véget. Utána a meghívottak a Moulin Rouge nevű moziból átvonultak a szomszédban lévő Moulin Rouge Dancingba soupera. Az éjféli vacsora titán felhívták a színpadra a film Parisban levő szereplőit, akik egy miniatűr Vörös Malomból jótékonysági tombola-számokat húztak ki. Az utolsó nyereménytárgy egy Vértes Mareel-festmény volt, a film kosztüm- és díszlettervezőjének egyik eredeti dekorja. A közönség tapsolt, hangosan kiáltotta; “VERTÉSZ, VERTÉSZ!” . . . Egyik rendező a színpad melletti páholyhoz lépett és a színpadra vezette a Moulin Rouge láthatatlan főszereplőjét, aki a kosztümök tervezésén és a mesteri díszletek alkotásán kivül T. fp. kézmozdulatait imitálva a film játéka alatt fest és rajzol. A Vértes-festmény mellé' lép a kép alkotója, Vértes Marci, Toulouse-Lautrec egyenes leszármazottja, pesti rokona. Büszkén irom le, magyar lap még nem közölte: Vértes Mareel gomblyukában a Becsületrend-szalagja helyén most már egy vörös gomb diszlik. A festő emelkedett a ranglétrán. Eddig “csak” chavalier volt, lovag, most: Officie de la Legion d'Honneur, a Becsületrend Tisztje. Valaki átkiáltja o tapsot: bravó Vertész! Bravó Vértes, én is büszke vagyok. Szeretnék odafutni a bravózóhoz, az estélyiruhás hölgyekhez és urakhoz és elmondani mindegyiknek, hogy az akit most itt lázasan ünnepelnek, az a művész nekem barátom, olyan bará-. tóm, hogy nem is Vertész, hanem Vértes, sőt — Marci. Dobok peregnek, kürtök harsannak a Vértes-kép boldog nyerője a 671-es számmal a színpadra siet és szivéhez szorítva a képet rohan vissza asztalához. Ez már sok! Ehhez a képhez nekem több jogom van. Két évvel ezelőtt, amikor Marci a díszleteket, meg a kosztümös figurákat tervezte, sokszor voltunk együtt. Egyik kávéházban felejtette Marci egyik karton tekercset, én rohantam vissza érte. Vértes Marci két “Oscar”-t nyert az általam megtalált festményekkel. Nem akarok hencegni vele, de a világhírű kép sikeréhez igy én is hozzájárultam, nemde? Azt a festményt, amit a 671-es lombolás most a hóna alatt szorongat, pont azt, én találtam meg. És más viszi haza, ilyen az én szerencsém. Itt e helyen felszólítom a Hálás Utókort: ha Vértes Marciról csinálnak egy filmet (viccből mondom, de komolyan gondolom) kollegiális tisztelettel kérem a story íróját, néhány filmkockába préseljék bele e sorok íróját, mint a történet egyik szürke mellékalakját. Köszönöm előre is. Nyílt levél a verskedvelők táborához a “Café Narkózis” ügyében Sziliem minden szeretedével és rajongásával hívom fel a figyelmet az én régi és hűséges barátomnak, a kitűnő Írónk és költőnek, a párisi élet utánozhatatlan szinestollu krónikásának, “Az Ember” nagyon megbecsült nagyszerű munkatársának és párisi szerkesztőjének: Jávor Lászlónak most készülő verseskötetére, a “'Cafe Narkózis"-ra. A külföldi magyar irodalom rendkívül jelentős eseménye Jávor verseskönyvének megjelenése. Egy igaz költő és egy igaz ember tárja fel ezekben a versekben önmagát a mondanivalónak és a kifejezésnek azzal a gazdagságával, a gondolatnak és érzésnek azzal a szilaj áradásával, ami ennek az aj kötetnek legjellemzőbb tulajdonsága s egyben legfőbb értékmérője, is. Én tudom, hogy sokan vannak, akik szeretik a verseket. Minél nyersebb s minél.prózaibb a korszak, amelyben élünk, annál mélyebb vágyódással menekülünk a Urához. Verseket olvasni, jó verseket kortyolgatni: a lélek fényűzése ez! Menekülés ez a mindennapok szürke ködéből egy szebb és nemesebb világba; orvosság ez a lélek fáradtsága és csüggedése ellen. Ezt az orvosságot nyújtja át Jávor László a most megjelenő kötelével, a “Café Narkózis"-sál s én ezt az orvosságot ajánlom a legnagyobb lelkesedéssel és meggyőződéssel mindenkinek. A “Café Narkózis" megrendelhető közvetlenül a költő ctmé\i: László Jávor, 5 Placc de la Porte St. Cloud, Paris Ki, Francé, avagy "Az Ember' kiadóhivatalában. A Vértes Mareel fedőlapjával ellátott gyönyörű kötet ára 5 dollár — ezek kézzel számozott példányok. Bibliofilek számára külön kötetek készülnek az ABC betűivel és a versek eredeti kézirataival, valamint két megzenésített dal kottájával iÍ0 dolláros áron. Én nagyon hiszem, hogy számos megrendelés érkezik a kötetre és már előre is harsányan tapsolok a kitűnőszerzőnek. GÖNDÖR FERENC Nem York, 19ő’i január 1. í f? : & (9 A soha nem változó, régi baráti szeretettel üdvözlöm GÖNDÖR FERENCET és vele együtt minden barátomnak boldog ujesztendöt kívánok KERTÉSZ MIHÁLY MICHAEL CURTIZ Éf é Ét tí atf Éf á Éf Éf Ét sá HETI RÁDIÓ-KRITIKA Kellemes és mulatságos szilveszteri előadással köszönt el az óesztefídőtől a dr. Tatár vezetése alatt álló Amerikai-Magyar Rádió Színház. Fellegi Teri, Jávor Pál, Rakossy Tibor. László Zsuzsa, dr. Feleky László és Erényi Tibor kivétel nélkül hibátlan művészi teljesítményt nyújtottak, a szilveszteri hangulatnak megfelelő könynyed, derütkeltő stílusban. Fellegi Teri kitünően összeállított müso-j rának minden száma magánvisel- j te Budapestnek, az európai színházi metropolisnak 18-karátos fémjelzését. Rákossy Tibor behi- j zeigő, bársonyos 'hangja, és László , Zsuzsa érzésselteli számai nagy 1 visszhangot keltettek a hallgatóság körében. Jávor Pál pedig nem mutatkozhatott volna be hatásosabban a rádiópublikumnak, mint ahogyan a müsortzáró magyar nótáival tette. Külön említést érdemel Erényi Tibor hegedűművész fölényes technikával előadott Hubay: “Csárdajelenet”-e. Szerettünk volna egy zongoraszólót is hallani Fele.ky Lászlótól. Nem értjük miért nem hallunk gyakrabban egy-egy zongoraszólót a műsorban, mikor a kitűnő zongoraművész minden héten kiséri az előadáson résztvevő énekeseket. Egyébként a vasárnapi programba iktatott zenekari számok (Orfeusz az” alvilágban. Denevér, Rózsalovag stb.) orkesztrálása és kiváló technikai minősége tetszetős keretbe foglalta a közreműködők -teljesítményét. (Y) B.U.É.K. UNGAR ERZSEBET
