Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)
1952-12-20 / 48. szám
DECEMBER 20, 1952 AZ EMBER 9-ik oldal A BÚCSÚZTATÓ Irta: KÉRI PÁL Ez az a “Sermo supra sepulchrum” — ejtésében és alliterációjában maga is egy verssor — ami fölé piszmogó buzgósággal hajolok én itt e számomra már alighanem örök idegenben. Mint az a barát, aki azt hol feketébe hol vő1 rösbe mártott középkori ecsetével, oly szeretettel a kódexbe pepecselte gyönyörű gót Írással. Az írástudók a maguk tannyelvén azt “Halotti Beszéd”-nek keresztelték. Holott a “beszéd” jóval későbbi délszláv átvétel, valami pállott iztelenséget lehel rá e gyökeres emlékre, és a “halotti beszéd” cim, általában valami irodai iktató elintézést üt reá. Talán az hiányzott nékik mesterségi tudásukra rá, az hogy idegenben, száműzetésben merüljenek el benne: a kétségbeesett szeretet. Mindjárt a második mondatban ott a hires “isa.” Azt emlegeti minden iskolás a leckekönyvböl. Isa pur és chomu vogymuk. És csakugyan, ez ennek a Búcsúztatónak veleje. Le is “fordították” korrektül. Mondván: “bizony” poi és hamu vagyunk. Fordították, mint egy idegen nyelvet. Pedig ez a mi nyelvünk, ne “fordítsák,” hanem mélyedjenek el benne érezzék, azonosuljanak vele. “Isa,’ az semmi egyéb mint az “is.” Az hogy egy magánhangzó van hozzá függesztve, az nem ritka rég' nyelvünkben, magában a “Halotti Beszéd”-ben sem. Azonkívül, lehet, az értelmi hangsúly, felkiáltás is megkívánta egy hozzáakasztott hangzóval való kiemelést. Mert, bár ugyanaz az “is,’ más árnyalatban volt használatos Nem egyszerű “is”métlést jelentett, hanem erős igenlést. Ha ma nyelvünkön akarjuk mondán ugyanezt a mi szavunkat, abbai a kottában az alsó sor. Ez a soha meg nem halt szöveg, élő lelkiismeret mindenki számára, akinek köze van a magyar nyelvhez. Ez a szöveg “non coronat,” nem egyeztet. Se hangtanilag sem pedig főként, nyelvtanilag, ebben nem enged a negyvennyolcból, gőgösen tudja hogy nem indogermán nyelv. És ha ma már hajlékonyabbá vált uj nyelvünkön ezt nem is lehet oly következetesen keresztülszöni, mindenkinek aki magyarul akar szólalni, érezni kell, hogy ez mongoloid szerkezetű nyelv, nem lehet indogermán kerékbe törni. A vita, vájjon ugor-e vagy török, azt hiszem, ma már meddő, amióta egyre inkább belátják, hogy a “finn-ugor” meg a “töröktatár” nyelvek közt is valamely távoli rokonság áll fenn, olyanformán hajazva egymáshoz mint a szláv meg a többi indogermán nyelv. Az ősnyelv mongoloid és törökös szavakat egyként bírt, mint egyébként néhány fölszedett perzsát is. És már a Halotti Beszédben is jócskán van szláv szó, előfutáraiként szókincsünk oly igen nagy részének, meg latin is van közvetlen vagy romános átvétel És azóta záporozott nyelvünkbe aa idegen szó. De az mind vurst. Átvehetünk akár a volapükből vágj nagyvárosok csatornáiból is, bármely tolvajnyelvből; az mind menten magyarrá lesz, szülésül, ha használni tudjuk a magyar nyeli rémről az annak szélén álló hall gátéihoz: Igenis, mind valamennyien ehhez járók vagyunk. Ez ma is él, mint akkor. Akik akkor ott állottak, “kik azok? Mü vogmuk!” * * * A Búcsúztatóhoz hozzáfűzött “vimádság,” könyörgés, szószerint való fordítása a latinnak, valószínűen a szertartáshoz tartozó előirott szöveg. Mig maga a sirbeszéd, midőn Ádám és Éva vég zetes engedetlenségének történetét mondja el, hatásos, sodró mesemondás. Éspedig annál szebb mert vázlatosan velős. Valószínű is, hogy csak egy vázlat, minta, amit a papok aztán kitölthette)-, kirészletezhettek. Mint az ugyanebből az időből való “Le ciento novelle antiche,” amik szintén az élőbeszédnek szolgáló emlékeztető váz-szövegek csupán és tán éppenezért a mesemondásnak oly kiváló példái. De istenem, mi van ebben a mesében, meg a könyörgésben! Csupa-csupa — vagy mint szövegünk , mondaná: “híján,” azaz minden I egyéb híján — komorság. Komor hitetlenség, pogányság. Az egész ; Búcsúztatóban végig, egyetlen i egyszer sincs megemlítve az édes Megváltó. A neve se fordul elő, mintha az a keresztény pap soha nem is hallott volna róla. Nyilván, őmaga is csakolyan pogány volt mint a hallgatósága. Tán magyar fiú volt ő is, valami gyorsforralón nagyjában kiképzett pap, aki arra volt zargatva, drillelve, hogy a régi vidám gyerekes, “hányd-elvesd-el-Gyurka” pogányságot, ez- 1 zel a másik komor, félelmetes poiz értelemben, akkor már hozzá teli akasztani azt a, szentséget, :zentigazat értető ősfogalmunkat, ‘igyenest,” igét, “egy”-et, “igent” — úgy kell mondanunk: igenis. Egenis por és hamu vagyunk . . . igenis, mely napon ennél a gyümölcsből, halálnak hálálával halsz . . . Hogy erre a határozott állításra, igézésre volt lefoglalva az “is,’ arra bizonyíték, hogy mai ár- | nyalatában nem is jutott volna eszükbe, holott volt rá alkalom magában a “Halotti Beszéd”-ben is, nem egy. Például a hozzáfűzött Könyörgésben, annak is befejező csattanó mondatában. Mikor azt mondja, imádkozzunk e szegény ember leikéért, hogy az Ur a ‘birságnapon’ jobbkézt ülteste őt mikor feltámasztja, ne küldje poklokra, — akkor a pap végül hozzáteszi: “És ti bennetek.” Azaz “benneteket is.” Benneteket is igtasson az Ur majd jobbkézt. De az “is” nincs ott. Az akkori nyelvnek ebben az értelemben elég volt az “és.” Az “is,” akkori árnyalatában, már túl hangzatos, túl erős lett volna. * * * Van még kifejezés néhány ebben a hét és egyharmad évszázados szövegben, hogy az írástudók azt állítják róluk, elvesztek, elpusztultak, ma már nincsenek, magyarra kell “fordítani” e szavakat, mint az "isa”-t. Én azt hiszem, egy sincs ilyen. Mind megvan az, ha ma már más jelentés-árnyalatban is — egyikük tán csak tájszólásban — egy se veszett el. Él ez a büszke szöveg. Mélyen szonór, basszus bugása mellett is, el nem veszhetett, el nem avulhatott mai fénylőbb, fioriturás nyelvünk számára, hanem hadd kísérje ezt élőén, mint f: ~ t' m m * f*\ f * f f r fi1 Kellemes karácsonyt és boldogabb ujesztendőt kivan a tengeren inneni és tengertentuli magyaroknak — Dr. Aszódy Arnold Ernő BARÁTAINKNAK ÉS ISMERŐSEINKNEK NAGYON KELLEMES ÜNNEPEKET ÉS EGY SOKKAL BOLDOGABB ÚJÉVET KÍVÁNUNK Dr. Berczeller Richard és felesége * % f 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 .fi A United Hungarian Jews Nőcsoportja hálával és köszönettel kíván boldog ujesztendőt GÖNDÖR FERENC szerkesztő urnák Varga Rubin Ilona, Mrs. Horovitz, Mrs. Lendvay, Mrs. Sadie Schwartz, Mrs. Schönwald, Mrs. Culyósy, Sándor Stefi, Mrs. Elizabeth Fay, Mrs. Lowy. Karácsonyi üdvözlet MADISON AVENUE HOSPITAL 30 EAST 76th STREET NEW YORK 21, N. Y. LEXINGTON HOSPITAL 135 EAST 55th STREET NEW YORK 21, N. Y. SAWMILL RIVER CONVALESCENT HOME Inc. 1188 SAW MILL RIVER ROAD YONKERS, N. Y. 4 4 % 5 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 !0 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 f 4 % i 4 4 4 4 gyökeres szelleme szerint. Ez a nyelv szerkezetében mongoloid, nem ragoz, nem hajtogat, darabos, és darabossága velejében változatlan marad, örök-ifjú; nem lehet ecsettel fölfesteni mint az indogermán nyelveket, hanem mozaik, amiből bármi mégoly kincses kép is alakulhat, mig ezer köveccsel ragyog szerte. Valami örök fiatalságot szivárogtat a virágaiba a nyelv szerkezetének ez az alapjában kezdetleges, noha mégis — vagy éppenazért — minden művészi alakításra fogékony szerkezete. Itt min denik iró megcsinálhatja a mag, nyelvét, mindenkinek zengésébei újjá és újjá születhet, — nemcsal ügy mint a tiszteletreméltóan é nemesen megöregedett nyugat nyelvekben, ahol az írónak csupái “stílusa” lehet, hanem a magyar nak a stilusán kívül még saját maga nyelve is van ha tudja. É ez a nyelv aztán a művészi kifeje zés, a teremtő egyéniség egy ré szévé lesz. Egy-egy iró, költő nyel ve éppolyan jelentős, lényegei mint minden egyéb amit kifejes ! Minden valamirevaló Írónak meg van a maga magyar nyelve. Aki nek nincs, — az majd elmulil majd kikopik. Ez a nyelv, amellett hogy egy re gazdagszik, velejében nem avi el. A Halotti Beszédnek vanna olyan, a nyelvnek magának sa játosságaiban gyökerező fordula tai, amiket egy mai iró is használ t hat a kellő helyén és ha hozzá értő, még régiesnek se kell tűn nie, hanem frissnek. így példái az a régi pap azt mondja a sirvt
