Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)
1952-02-09 / 7. szám (6. szám)
February 9, 1952 AZ EMBER 7-ik oldal LEVELEK: 1952. január 20 “Az Ember” tek. Szerkesztősége! | | Tisztelettel kérném, ha csak egy i mód van rá, segítsenek egy New j Yorkban lakó rokonunkat megke- , resní. Az illető: DR. DOBÓ JÓ-: ZSEP, orvos, Törökszertmiklósról származik: apja neve: néhai Goldstein Herman. Schwartz Sándor keresi, aki Tiszaroffról származik és jelenlegi cime: Alexander Schwartz, Givát-Alija. Rhv. 162 m. 8, Jaffa, ISRAEL. S'zivességükért előre is hálás köszönetét mondva, maradok tisztelő hívük: Schwartz Sándor ★ Givath-Aliga, Israel, jan. 26 Göndör Ferenc urnák New York, N. Y. Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Nagy kéréssel fordulok önhöz, mivel egyik Ismerősöm is az Ön lapján keresztül találta meg rokonát. Én is hasonló szívességre kérem, hogy közölje “Az Emberben a következőket: Keresem unokahugomat. Friedmann Amoldnét, szül. Atlasz Juditot Kassáról, ki a háború után vándorolt ki Amerikába. Szívességét előre is köszönöm s nagy hálára kötelez. Tisztelettel: KOHN (LÉVAI) KATÓ Rhw. 4. mszpr. 204 Givath-Alija, ISRAEL MAYOR’S RESTAURANT KÖZISMERT MAGYAR KÜLÖNLEGESSÉGEIRŐL Mérsékelt árak. Finom vevőkör. CLIFTON HOTEL 127 West 79th Street Telephone: TR 4-4525 NEW YORK CITY Óhazai módon pácolt FÜSTÖLT LIBA LENDWAY Farm Saw Mill Road North Haledon, N. J. Telefon: HAwthome 7-6323 EURÓPÁBA! Elvállaljuk gyógyszerek küldését Magyarországba. — Sürgős gyógyszereket repülővel is szállítunk. — Magyar nyelvű utasítást mellékelünk a gyógyszerekhez. — Keressen fel vagy Írjon: REICHMAN ZOLTÁN v. budapesti gyógyszerész 1519 FIRST AVE. New York —MAGYAR PATIKA— (79-80 St.) Tel.: RE 4-9415 HÁZVEZETŐNŐT ;' keresek idős hölgy mellé. ; ; I kellemes otthon, szép külön ; szoba, két felnőtt. Telefon: RÁ 8-8180, reggel ; ;; 8-kor vagy délután 5 óra I ' I után, szombat kivételével. ; Tanulságos kis mese “nagyfiúknak“ IRTA: * * * (Az alábbi mese soha nem történt meg', de sajnos történetté válhat. A szereplők mindegyike költött figura. Ha mégis egyes szereplők valamelyike hasonlítana valakire, ez pusztán a véletlen játéka. Előre is elnézést kér a hasonmásoktól a — szerző . . .) Még érezte a földgolyóbis a borzalmas detonációt, amelybe beleremegett még a két sarki pólus is, amikor a new yorki rádió szétsugározta a világűrbe a boldog, örömteli hirt: — a bolsevizmus teljes vereséget szenvedett és már csak egyes elszigetelt csoportok harcolnak reménytelenül az Ural-hegységen túl . . . Európa és Ázsia felszabadult. A vasfüggöny rozsdás emlékei még ott tomyosodtak a határszélekén, de többé nem őrizte azokat senki. Az országutakat milliónyi vándor hömpölygő tömege torlaszolta el. Ki gyalog, ki szekéren, kerékpáron, kordén igyekezett hazafelé. Haza . . . Hány év keserves, könnyes éjszakáján ismételte ezt a szót lázas álomban rángatódzó száj. Hányszor álmodta magát vissza a boldog Haza macskaköves utcáinak egyikébe, a ringó rónák közepébe, a fodros hullámú folyó partjára ... És most az álom valóra vált. Mindenki igyekszik hazafelé. Lettek, litvánok, románok, észtek, csehek, magyarok, ukránok bolgárok lengyelek tarka, rongyos tömege hullámzik lassan Kelet felé. Hazafelé . . . • Hegyeshalomnál nem várta az érkezőket senki. Lassan lépkedtek át a vándorok az országhatáron és sokan még azt sem tudták hol vannak. A búzatáblák letaposva hevertek a földön, a kis folyó partja üögletes szagot árasztott feléjük. Csak a nap sugara tűzött vakitóan, mint régen. Az első ház, amit megláttak, romokban hevert. Az udvaron piszok, rendetlenség, kocsinyomok és irtózatos idegölő csend mindenfelé. Az ólak, istállók üresek. A ház ajtaja tárva-nyitya. A szoba mennyezete beszakadva. Mészpor, vakolat, nádtörmelék temette be a buorokat. Az egyik szemlélődő elkiáltja magát: — Hahó, van itt valaki? A hang felver pár madarat, semmi több . . . Csak a csend, az irtózatos idegölő csend ... A menet tovább áll. Csoportosan bandukolnak, mert igy biztonságosabb. Végre estére nyugovóra térnek egy majorban, ahol élet van. De micsoda élet. Öszhaju, remegőkezü, csonttáasszoít asszony néz értelmetlen eszelőséggel az érkezőkre. Keresztet vet feléjük. Megszólítják: .— Adjon Isten . . . Az csak néz, de nem szól. Újra szólítják: — Magyar? Mintha kriptából jönne a válasz: , — Ember vagyok . . . Még beszélni tudok. Aztán lassan megfordul és bemegy a házba. A többiek utána. Benn a szobában egy magas dunyhás ágyon három kisgyerek fekszik. Halottak. Az egyiknek véres a homloka. Visszahökölnek. Az asszony megnyugtatja őket: — Ezek már nem bántanak senkit. Kis magyarok voltak. Négy napja már csendes halottak. Apjuk is elment. Elhurcolták. Soha nem jön vissza. Ez biztos. Tudom . . . Maguk kicsodák? — Franciaországból jövünk. Évek óta ott éltünk. Ma .léptük át az országhatárt. Az asszony végignézi őket. Szemében fájdalom és rémület bujkál. Ujjával az istálló felé mutat: — Ott megalhatnak. Maguk még élnek. Be kell érniök a szalmával. Itt töltötték az első éjszakát újra hazai földön. Egy másik csoport Budapest felé vette útját.- Először még ijedten' hőköltek vissza, ha a porban hulla hevert az utón, de később egy- j hanguan lépték át és csak vánszorogtak a kitűzött cél felé. Néha találkoztak valakivel. Nem is köszöntek egymásnak. Ki bánta ezt most? j — Mit mondhattak volna? — Jó napot? Hogy van? — Mi újság? — Ezek az élet szavai. Most pedig halott volt itt minden. Az egyik faluban éppen temettek, amikor odaértek. Nagy meszesgödörbe engedték le a meztelen holttesteket. Se pap, se harangszó nem volt. — Csak úgy végezték szomorú munkájukat, mintha lovat itatnának. Néha akasztott emberrel találkoztak a fasoros utón. Az egyik ház előtt széthasított fejű ember ült. A fülledt melegben ezernyi légy döngte körül az alvadt, véres fejet. Lakmároztak . . . Délután megpihentek a mezőn. Egyikük elment a közeli búzaföldre. ölre való kalászfejjel tért vissza. Kövön kipergették a szemeket, aztán elosztották maguk között. Ezt ropogtatták, ették . . . Újra felkerekedtek és mentek tovább, Pest felé. Máskor, ha a vándor Pest határába ért, már messziről érezte a várost. A füst, a közeledő zsivaj, csilingelés, kürthang, az örökös zsongás — mind sejttette, éreztette a jövevényt. Mjost csak egyszerűen megérkeztek a város pereméhez. Rengeteg rom jelezte — itt több ház állt egymás mellett valamikor. A villamossíneket belepte a por, az utca közepén puffadthasu. döglött ló hevert, az egyik combja tőből levágva. — Budapest—mondotta az egyik. A többiek szótlanul bólintottak. Már nem is nézték a leomlott házakat, a betemetett utcákat, a felszaggatott kövezetét. Csak bukdácsoltak előre, láthatólag minden cél nélkül. Leértek a Duna partjára. A kék Duna habjai most is piszkos szürkén hömpölyögtek tova. Fadarabok, hullák, ágak úszkáltak benne. A Margitsziget felől zaj hallatszott. Odanéztek. Emberek jöttek, mentek odaát. Sokan . . . Kiabálni kezdtek: — Hé! Magyarok vagyunk . . .Hé! Nagysokára egy csónak löködött le a túlsó partról és megindult feléjük. Lassan átért és két szakállas ember állt meg előttük. — Maguk kicsodák? * — Most jöttünk idegenből. Hazajöttünk — rebegte egyikük nagyboldogan. — Ahá értem — válaszolta egykedvűen az egyik szakállas. — Na, szánjanak be. De csak ketten. A többiért majd visszajövünk. Beszálltak ketten A Nemzeti Sportuszodánál értek partot. A két szakállas a Palatinus-szálló felé vezette őket. Útközben meglepetéssel néztek körül. Ezernyi sátor, faház, vályogkunyhó mindenfelé. És tüzek égnek a szabadban. Főznek. Nyüzsgő élet folyt a szigeten. Kevés férfit, sok nőt és apró gyereket láttak maguk körül. A Palatinus-szálló előtt marcona őr állt. Kezében géppisztoly. Ez is szakállas. Szótlanul engedte őket tovább. Kis szobába lépek be. Egyszerű kis asztal mögött ült a sziget parancsnoka. Olyan ötvenéves forma ember. Irataikat kérte. Aztán visszaadta és felnézett. — Jól van. Itt maradhatnak. Építsenek maguknak fekvőhelyet. A szigetet elhagyni egyelőre tilos. Dögvész, járvány pusztit a városban. Azok, akik ott maradtak — már menthetetlenek. Itt van az egész város. Százezer ember. Ennyi maradt a millióból. Fuccs a többinek ... Előre megmondhatom, keményen kell majd dolgozniok. Százezer névtelen magyar él most ezen a parányi szigeten, akiknek feladatuk lesz felépíteni a várost. Százezer kőműves vagy százezr kubikus vagy értsenek alatta azt, amit akarnak. Ennivalónk kevés van. de éhen nem hal senki. Maradnak a hallottak után? — Igen — válaszoltak egyszerre. A többit is áthozta a csónak és egy óra múlva nótaszóval verték 1c a cölöpöket a földbe. Hazaértek .. . . • A LaGuardia-repülőtér sima beton kifutójáról egy hatalmas gépmadár emelkedett büszkén a magasba. A csillogoó napsugár pajkosan övezte körül az ezüstszinü repülőcsodát. Majd pár perc múlva beleolvadt a kéklő égbe . . . Benn a repülőgép gyomrában, kényelmes hátradönthető gumiüléseken tiz-tizenkét jólápolt, divatosan öltözött, frissen borotvált arcú, javakorbeli úriember foglalt helyet. Többen érdeklődéssel nézték a tovatűnő Szabadság-szobrot, mások gondolataikba mélyedve, maguk elé meredtek. Egy érdes hang törte meg a csendet. — Ünnepélyes pillanat ez, kedves Barátaim! A többiek bólintottak. Arcukra kiült valami elmondhatatlan megelégedettség féle. Szemük a messzeségbe tekintett . . . — Gábor tehát megállapodtunk abban — folytatta az előbbi hang — megérkezéskor a repülőtéren Te tartod az ünnepi beszédet. Közvetlen szavakkal, ne túl sokáig tartson. Értesz engem? Kisbajuszos szivarozó emberke válaszolt: — Természetesen — Laci Bátyám! — A beszéd vázlatát-már felépítettem magamban. Rövid leszek és lelkes . . . Nagytermetű férfi magasodott ki a hátsó ülésből. Köhintett figyelmesen. — Nem árt, ha az elkészített tervezetek szerint azonnal hozzálátunk a munkához. A népnek éreznie kell, hogy értük dolgozunk, jövőjük göröngyös útjait akarjuk egyengetni. — Ah — vágott közbe Laci bácsi — hagyjuk most ezeket a részleteket. Ez nem jó vért szül. Mellőzzük egyelőre a pártszinezeteket is. Az összességet akarjuk szolgálni. Ezt hangsúlyozni kell állandóan. Majd később, ha a helyzet megengedi, talán szó lehet róla. — Mindegyiktek tudja a feladatát, hatáskörét? — Béla pénzügyminiszter, — Sándor kereskedelemügyi miniszter, — Gábor belügyminiszter, — József munkaügyi miniszter. — Én ellátom a miniszterelnöki teendőket, hogy aztán c.z első választásokon hogy megyünk keresztül az már részben tőlünk is függ. Ha okosak leszünk, nemcsak a nyugdíj marad meg . . . Hatalmas viharzóna táncoltatta most meg a gépet. A benniilők ijedten szorongatták az ülést, pülanatok alatt elfelejtettek mindent, amiről percekkel előtte beszéltek. Csak a lét, a puszta élet volt fontos. melyet a természet egyszerű eleme hirtelen megfenyegetett . . . • Sima a tenger tükre és csendes. A “Mauretania” óceánjáró gyorsan szeli a hullámokat. Hatalmas kéményei ontják a füstfelhőket. Útban van Európa felé . . . A fedélzeten zenekar szól, elegáns urak és dámák táncolnak. Távolabb az úszómedence kristálytiszta vizében gondtalan fiatalság lubickol, labdázik, nevetgél. A fedélzeti nagyteremben kiváncsi fejek hajolnak egy zöldasztal fölé. Túlságosan ismert játék. Piros, fekete mezők, számok, forgó korong és körbe-körbe suhanó kis elefántcsont golyó. Sokaknak szórakozás, egyeseknek tragédia. A szalon pálmafái alatt könnyű fonott székekben férfiak és nők vegyesen. Beszélgetnek. — Hatalmasságom, kegyeskedjék megengedni, hogy szerény véleményemet kifejtsem az előbb elhangzott javaslattal kapcsolatban — dől előre ültében egy öszhaju, szmókingos ember és szavai, mint a méz — édesen csorognak . . . A megszólítottra tisztelettel néznek fel. — Az először idegesen forgatja ujján hatalmas pecsétgyűrűjét, sodik, harmadik repülőtér is ilyen állapotban szomorította az izgatott
