Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)

1952-09-06 / 33. szám

Ligeti Gyula

fejfájára

Nagyon közeli, meghitt drága barátomtól, Ligeti Gyulától búcsúzom el ezekben a szivemből kiömlő szomorú sorokban. Augusztus 5-én aludt el örökre és 7-én a jerseyi Cedar Park temetőben a gyászoló barátok és tisztelők nagy tömege kisérte utolsó útjára Gyulát? Én csak most mondhatok neki utolsó istenveledet, ebben a velem együtt gyászoló újságban, amelynek előállításában nemcsak mint kiváló nyomdai szakember, hanem mint igaz barát és testvér vett részt szive utolsó dobbanásáig. Több mint húsz esztendőn keresztül Ligeti Gyula, mint az International Printing Co. Inc., társtulajdonosa lelkesen szedte és tördelte “Az Ember”-1, úgy mintha a saját lapja volna és ez annyira szívügye volt, hogy nem is tekintette munkának és 70 év terhével a vállain sem fáradt el soha és súlyos sértésnek tekintette volna, ha bárki más teljesiti ezt a számára mindennél fontosabb miszsziót. Csak mélységes meghatottsággal és soha ne m

múló hálával tudok gondolni arra, ahogy Ligeti Gyula barátom és testvérem állt élete utolsó percéig “Az Ember” posztján.

Budapestről jtí évvel ezelőtt érkezett A m er i k ába. Magyarországon sportkörökben respektált és általánosan ismert neve volt és különösen, mint hires kerékpárbajnok tűnt ki. New Yorkba érkezve,

' segített megalapítani a magyar nyomdász szakszervezetet és ennek a mozgalomnak sokáig aktiv tagja volt. Húsz esztendővel ezelőtt kitűnő nyomdásztársával, Joe Hifiéivel és annak sógorával alapította meg az Int, Newspaper Printing Co.-t, amely az első küzdelmes és nehéz esztendők után nagyszabású nyomdavállalattá fejlődött s ma egész sereg ismert lapot állít elő. ‘‘Az Ember” Ligeti Gyula jóvoltából itt talált otthonra, és ez a nagyszerű bajtárs minden héten agy jelent meg munkára készen ennek a lapnak előállitására, mintha istentiszteletre érkezne. Elérzékenyülten álltam felejthetetlen kedves barátom mellett a nyomdai atmoszférában, amely mindkettőnk szóimára nélkülözhetetlenné vált.

Pár héttel ezelőtt,- amikor nyári szünetét tartotta lapunk, Ligeti Gyula búcsú nélkül örökre elaludt és szivszoritó, nehezen elbírható érzés lesz a számomra belépni a nyomdába anélkül, hogy az ö meleg emberi hangját hallhatnám, ügy érzem magam, mintha én is a gyászoló család szivenütött tagja volnék, két gyermekével, két nővérével, három unokájával és unokaöccsével Lowy M. Dániel rabbival együtt, aki a temetési szertartást végezte.

Drága Gyulám, nyugodj békében.

Göndör Ferenc

A

‘J

^i'aaiHODn

ABER

• •

• •

COWDOJt FERENC JPOUUKAJHETILAPJA

Reentered as second matter Aug. 4, 1942, at the post office at New York, N. Y., under the Act of March, 1819

SZERKESZTŐSIG ÉS KIADOUIVAIAL. 326 Last 79ST„ NEW YORK, 21, N. Y. Phone: BUtterfieid 8-ölb»

VOL. XXVII — No. 33

Vol. XXVII New York. N. Y., September 6, 1952 No. 33 EGYES SZÁM ÁRA 20 CENT

TÖBB ÓVATOSSÁGOT!

Avagy:Eckhardt Tibor a UNO-albizottságelőtt...

Irta: KOVÁCS IMRE

Az Egyesült Nemzetek Szociális és Gazdasági Tanácsa albizottságot küldött ki a kényszermunkatáborok tanulmányozására. A jeles nemzetközi jogászokból összeállított Special Commission az UNO newyorki központjában meghallgatta — kérésükre — a szervezett keleteurópai politikai emigrációk, valamint a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége és az USA-kormány képviselőit, akik előadták, hogy a Szovjetunióban és a szatellita országokban 12 millió modern rabszolga végez kényszermunkát.

A Magyar Nemzeti Bizottmány hattagú küldöttségét Varga Béla vezetésével junius 24-én fogadta a kényszermunka-albizottság. Emigráns magyar politikusok először jelenhettek meg hivatalosan az UNO előtt, s a Bizottmány — ebből az alkalomból kiadott — bulletinja szerint az előadói tisztet betöltő Eckhardt Tibor "nagyhatású, drámai feszültségekkel telt” másfélórás referátumban ismertette a magyarországi kényszermunka ügyét.

Eckhardt elsőnek az 1946. évi VII. te. alapján elitéit kényszermunkásokat említette meg, aztán az internáltakról és a deportáltakról szólott, de náluk már nem hivatkozott jogforrásra (vagy ha hivatkozott, akkor a Bulletin célzatosan elhallgatta . . . ) és végül az 1949-ben feloszlatott szerzetes- és apácarendek tagjaival, a munkaerőmozgositással és a nyári munkára fogott diákokkal egészítette ki a magyarországi kényszermunkások számát 264,000-re, ill. az internált apácákkal és szerzetesekkel együtt, akiket a jogi adjutánsa kereken tízezernyinek becsül, 274,000-re. A Szovjetunióban kéhyszermunkát végző magyarokat két csoportba osztotta: 110,000 hadifogoly és az 1944-45 telén deportált 75.000 polgári személy, s nagyon helyesen a Kárpátaljáról, Erdélyből és a Felvidékről elhurcolt mintegy 80,000 magyart sem hagyta ki a felsorolásból.

A magyar delegációt megelőzően, junius 23.-án a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége (International Confederation of Free Trade Unions) tárta az UNO-albizottság elé a gondosan összeszedett, ismételten leellenőrzött adatait és kimondottan a feltett kérdésre felelve, kilencvenöt magyarországi kényszermunkatáborban 100-200,000-res fluktuáló keretben jelölte meg a kényszermunkások számát. Az albizottság októberben Genfben készül meghallgatni az európai emigránsokat és az arra illetékes politikai és társadalmi szervezeteket, de addig is minden újabb adatot bármikor bárkitől átvesz, ezért a bizottmányi iroda felszólítást intézett a menekültekhez, hogy “aki 1945 után Magyarországon kényszermunkát végzett, akár mint internált, akár mint biróilag elitéit, vagy akár más módon, az jelentkezzék levélben, vagy személyesen ...”

Első olvasásba nagyon tetszetős Eckhardt szereplése és a bizottmányi iroda adatgyűjtése, s jólesően bólinthatna az ember, hogy az emigráció felelős szervei végTe azt csinálják, amit várnak tőlük, ha I mindjárt nem fedezné fel az igazi szándékot: Eckhardt és a newyorki irodát megszállva tartó klikkje a nemzeti fájdalom ürügyén és az UNO tudatos megtévesztésével az 1945-47-es demokratikus kísérletet és a demokratikus emigrációt akarja komprfomittálni. Mindnyájan aggódva gondolunk a magyar népre, s mindennemű Ítéletünk, vagy a különböző véleményeink megformulázásánál morális mértéktartást ir elő számunkra az a tény, hogy mi idekintről, tehát veszélytelenül agitálhatunk vagy sáfárkodhatunk az érdekében: de ugyanakkor fokozottan nagy a felelősségünk is, mert helyette szólva (nem mindig és nem mindenki a nevében . . . ), esetleg a jövőjét tehetjük tönkre, ha nem megfelelően képviseljük az ügyét. Eckhardt és legszűkebb baráti környezete példát mutatott arra, hogy hogyan nem szabad eljárni egy fontos magyar ügyben, erkölcsileg eléggé nem méltányolható alkalom apolotikus és inkorrekt kihasználásával . . .

Eckhardt azt állította — a bizottmányi bulletin szerint —, hogy a kényszermunka-itéleteket az 1946. évi VII. te. alapján hozzák. Ez csak részben igaz, mert a kommunista kormányzat átvette a Btk. majdnem valamennyi paragrafusát, s gyilkosságért, lopásért, rablásért, sikkasztásért, általában a hasonló bűncselekményekért a régi Magyarország törvényeivel Ítéli fegyházra, vagy dologházra a közönséges büntevőket, akik "kényszermunkásként” az eckhardti összesítésben burkoltan szintén szerepelnek. Politikai ügyben is alkalmazzák a régi törvényeket, igy például, ha valaki el akarja tétetni láb alól Rákosit, akkor az 1878. évi V. tc.-kel (gyilkosságra való felbujtás), vagy Pa összeköttetésbe került a nyugatiakkal, bizonyos emigráns körökkel, fasiszta alakulatokkal és letartóztatják, akkor az 1930. évi ül. tc.-kel (hűtlenség) Ítélkeznek felette a népbiróságok. Az 1945. évi VII. te. (háborús és népellenes büntettek), de az 1947-es hatalomátvétel után hozott különleges kommunista törvények és “törvényerejű rendeletek,” mint például a tervgazdálkodás védelméről, vagy a hivatali titoktartásról szólók is fontos, sőt ma már döntő szerepet játszanak azoknak az Ítéleteknek a meghozatalánál, amelyek az Eckhardt által említett és "biróilag elitéit” 15,000 kénysz rmunkási teszik ki, — ami különben az ország teljes börtönállománya.

Hasonlóan elhallgatta Eckhardt (a bizottmányi bulietinban nincs nyoma), hogy a kommunisták az internálásokat és deportálásokat a háboruelötti kormányok idevonatkozó rendeletéire hivatkozva hajtják végre. Korrektül akkor járt volna el, ha egy törvényt sem említ meg, vagy valamennyit felsorolja, a rendeletekkel együtt. A kényszermunkatáboroknál maga az a tény, hogy vannak és nem a jogi megindokolásuk a fontos, mert hiszen két eltérő vélemény ütközik ebben a kérdésben, Kelet és Nyugat emberi és jogi szemlélete, amelyek között legalább olyan különbség van, mint Eckhardt őszintesége és alig leplezhető, igazi szándéka között. Az 1946. évi VII. tc.-et azért említette meg kiemelten az UNO-albizottság előtt, hogy inzultálja az ott jelenlevő Varga Bélát és a jelennemlévő Nagy Ferencet, Peyer Károlyt, Pfeiffer Zoltánt és mindazokat az emigránsokat, akik az 1945-47-eo demokratikus átalakulás parlamentáris és kormányzati tényezői voltak. Ezt a törvényt a magyar köztársaság (és nem népköztársaság! 1 védelmére, javaslatként Nagy Ferenc kormánya terjesztette az országgyűlés elé és Varga Béla parlamentáris elnökletével szavaztuk meg, mert abban valamennyien egyetértettünk, hogy a nagyhatalmak által diplomáciailag elismert ország rendjét valamiképpen biztosítani kell. Nagyon kritikus volt a helyzet, hiszen a Szovjetunió csak azt várta, hogy a fegyverszüneti egyezményre hivatkozva “rendetlenség" és "anarchia” ürügyén beavatkozhassak és akkor a kommunista puccs egy évvel előbb következik be ... Az 1946. évi VII. te., mint annyi más régebben és újabban hozott törvény, az alkalmazásával, s nem a szellemével és nem az intencióval vált a kommunista koimány félelmetes eszközévé — az 1947-es coup d’Etat után! Senki sem fogja a Bethlenkormányt elmarasztalni az 1930. évi III. te. miatt, amiért a kommunista népbiróság 1949-ben Mindszenty hercegprímás Ítéletének a megalkotásánál a többek között azt is felhasználta. Nagyfokú felelőtlenség és súlyos vétek a magyarság érdekei ellen a háboru-utáni demokratikus kísérlet bárminemű kapcsolatba hozása a deportálásokkal és a kényszermunkatáborokkal, ahogy azt Eckhardt, vagy a klikkje most már több, mint egy éve tudatosan és rosszhiszeműen csinálja.

Magyarország háborúban állott a szövetségesekkel és a háborúból csak igen súlyos áldozatok árán tudott kilépni. Mi nem diktálhattunk feltételeket, a feltételeket nekünk diktálták, s az Eckhardték és a nyilasok*által annyiszor felhozott háboruvégi deponálásokat a megszálló orosz erők parancsnoksága akkor hajtotta végre, amikor Horthy fegyverszüneti ajánlatát a tábornoki kar árulása (tisztelet a kevés kivételnek!) és a németektől támogatott nyilas puccs 1944 október 15-én megakadályozta, s az ország az 1945. január 21-i moszkvai fegyvcrszüpeti egyezményig afféle politikai és diplomáciai senki földje I (power vacuum) lett. Amióta Brennus a kardjával mérte le a veszte; sek “jogait” és örök intésül kinyilatkoztatta a “Vae victis!”-t, a nemzetközi hadijog sokai többet enged meg a győztesnek, mint a legyőzöttnek, és ezt a hadüzenet előtt mindig meg kellene fontolni. A moszkvai egyezmény határozatai az oroszokra jellemző csigalassúsággal mentek át a gyakorlatba, a háború közben be is fejeződött

Magyarországon, de ez az idő elég volt arra, hogy az orosz főparancsnok a nemzetközi hadijogban biztosított hatalmává élve végrehajts* a deportálásokat és kifossza az országot. Ezérk a katasztrofális periódusért nem felelős a 45-ös rendszer, ezért azok felelősek, akik a háborút meggondolatlanul felidézték, a magyar hadsereget az "utóvédek utóvédje”-ként Hitler ámokfutásáért feláldozták és akikben nem volt annyi tisztesség, becsület és hazaszeretet, hogy még idejt'jen kivezessék az országot és a népet a nemzetveszejtő kalandjukból. Ök ugyail “még idejében” elmenekültek és hagyták a felgyújtott házat a lakóira rászakadni . . .

Örök érdeme 45-nek, hogy miközben égett körülötte a világ, úgy próbálta a rombadöntött országot felépíteni, hogy a demokratikus ! elveket, az emberi jogokat és az alkotmányos-parlamentáris államvezetést konzekvensen érvényesíteni akarta. Ehhez az emberfeletti vállalkozáshoz a magyar nép a bizalmát előlegezte s a tudását és *4 erejét spontánul és azonnal felajánlotta. A 45-ös rendszert nemc^af: a földreform, a tisztességes választójog és a szabad választás, valamint a parlamentáris formák és az évszázados autonómiák érintetle nül hagyása igazolja, hanem az a nagyszerű szolidaritás is, ahogy aX ország minden része, a társadalom minden rétege, még az egykori uiülkodó osztályok tagjai és a kisajátított nagybirtokosok is melléj» álltak és felajánlották a szolgálatukat. A 45-ös kormányzati és kül < képviseleti garnitúra döntő többsége belőlük került ki és ők megértették, hogy egy uj kezdetnél nem a hibákat és a kisebb-nagyobb jogtalanságokat kell nézni, hanem önfeláldozóan azért az országért kell dolgozni, ami majd képes lesz az eszményeit megvalósítani és a hibá-