Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)
1952-06-28 / 27. szám
JERUZSÁLEM! LEVÉL . . . GYÁSZÜNNEPÉLY A MAGYAR zsidó mártírok emlékére 1952. június 15 Gyászünnepélyt rendeztek tegnapelőtt a Ción hegyén a magyar zsidóság mártírjainak emlékére. Persze résztvettünk és jól kisírtuk magunkat. Délután 4 órakor kezdődött a szertartás. A hegy maga, amelyet igen véres harcok után foglaltak el annakidején a zsidók, pontosan a határon fekszik, úgy hogy csak a csúcsra való feljárat és maga a hegycsúcs van zsidó kézen és két oldalt szöges drótsövények határolják el az arab birtokot. Mindenütt figyelmeztető táblák vannak elhelyezve: “Vigyázat! Aknák!” jelzéssel. A szabad zsidó utón zsoltárversek köszöntik a felfelé haladót, a Dávid, a zsoltáros király imái, amelyeket e hegyek között költött. A hegycsúcson több száz, talán ezer évesnél is idősebb épület, méteres vastagságú ódon falak,' boltíves szobák. Zegzugos folyósok vezetnek a tetőre, ahonnan lelátni az óvárosba. Ezért olyan nagyon fontos stratégiai pont ez. Az épületben van fölhalmozva mindaz, amit a zsidó templomi kegyszerekből meg tudtak menteni. Több szoba van megtöltve a magyar területen épített és elpusztított zsidó templomok fényképeivel. Másik szobában átmentett szentély-függönyök, tóra-di- ] szék, menórák, stb. vannak kiállítva. Ezeket szemlélve vártuk a gyászszertartás megkezdését. A vallásügyi miniszter felhívta figyelmünket arra, hogy Szíván (zsidó időszámítás) hónapjának 26-ik napja már évszázadok óta gyásznapja a zsidóságnak. Akkor' történt az első vérvádas tragédia és a magyar zsidóság ehhez kapcsolja a maga szomorú megemlé- J kezését a mártírjairól. Ezután dr. Dohány, - a halasi pap beszélt. Szegény!, vérző szívvel beszélt. Egyetlen, nagyképzettségü papfia 8 évi börtönre van elitélve Pesten, az összes vallásokat üldöző jelenlegi vörös uralom alatt. A pap beszéde alatt is feltűnt egy jelentéktelennek látszó felirat (a pincebejárat fölött) , hogy az a szerencsétlenség és borzalmak pincéje. Azt hittem, hogy vala- [ mi régi, középkori kinzókamra lehetett. Meglepetésemre, a beszéd és a szent tanból való tanulás után, a hallgatóság bevonult az apró, sziklába vágott lépcsőkön a sötét pincébe, amelynek falait feketére, gyászszinüre festette a sok pislákoló gyertya és lámpa füstje. Lent a pince 3-4 teremszerü helyiségre oszlik, amelyek közül az elsőben vannak a széttépett, véráztatta táliszok, szétszaggatott tóratekercsek, szentiratok és egyéb szent könyvek. A falak, a padlók végig ilyesmikkel vannak borítva. A legbelsőbb szobában, üvegbura alatt látható több darab “R.I.F.”jelzésü szappan, amit a náci fenevadak nyilas bestia cinkostársaikkal a zsidó áldozataikból főztek (R.I.F.: Reines Jüdisches Fett), kitépett hajcsomók, egy tartály halálfejes jelzésű gáz, amit a náci hóhérok használtak, mellette a varsói gettó dobjának maradványa . . . Itt mondtunk el a halottakért való szent imát, kik a maga mártírjaira emlékezvén. Mindez még ment sirás nélkül. Elfásul az ember ... De amikor a Magyarországból származó kántor elkezdte szivtépően, a legnagyobb fájdalmi érzésből költött gyászimát:“ámi maámin, rás át pi”-t énekelni, mindenkiből kitört a szivet hasogató mély zokogás és szem nem maradt szárazon. A szent mártírok élnek bennünk és élni fognak utódainkban is, mert szent emlékük áldás. Gyilkosaik pedig örök gyalázatba sü- Jyednek! (DR. MEDIKUS M.) <5 * VI 3^ VV *30 GÖNDÖR EERBNC POUXDUU Reentered as second matter Aug. 4, 1942, at the post office at New York, N. Y., under the Act of March, 1879 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 320 East 79 ST., NEW YORK, 21, N. Y. Phone: Butterfield 8-«l»d VOL. XXVII — No. 27 NEW YORK, N. Y„ jUNE 28, 1952 EGYES SZÁM ÁRA 20 CENT Emigránsnak lenni... Irta: GÖNDÖR FERENC Nehéz sors az: emigránsnak lenni. Az egész világon' mindenhol idegennek lenni, nemkívánatos elemnek lenni, mindenki számára tehertételnek lenni, soha sehol otthon nem lenni: emigránsnak lenni. Nagyon szeretném a fületekbe huzni, hogy mi is hát az: emigránsnak lenni. Kikerülni a forgalomból, kikapcsolódni az életből, érezni, hogy minden nélkülünk, tőlünk egészen függetlenül történik, hogy a levegőbe való céltalan belekiabálás a reménytelen sorsunk, hogy mindig, mindenhol, mindenki számára fölöslegesek és nehezen elviselhetök, viszont könnyen és vidáman nélkülözhetők vagyunk, mindig mindenütt tehernek lenni és valósággal fizikailag érezni azt, hogy csöndesen kimúlunk az élők sorából: valahogy ez az állapot, amit úgy hívnak, hogy emigránsnak lenni. Hej, a vándorlásom kezdetén, az első évek szorongató bilincsében hányszor és hányszor éreztem mindezt! Rohanva törtek rám a gondok és minden nap és a napnak minden órája görbecsőrii keselyű volt, amely lépte, marcangolta testemet és telkemet. Szenvedtem és visszanéztem és analizáltam és előrenéztem. Magános, hosszú és álom nélkül való éjszakákon, amikor a vánkosomon könyököltem, vergődve, vívódva sokat töprengtem mindezen,. Ilyenkor eltöprengtem azon is, hogy vájjon hogy is volt hát mindaz, ami idáig volt és vájjon helyesen történt-e mindaz, ami történt? Föltámadt kínlódva | és vérezve a gondolat bennem, hogy vájjon helyes utón jártam-e idáig, vájjon igazam volt-e mindig, vájjon egyáltalán nekem volt-e igazam és az igazak útját jártam-e?{ Tudom én, hogy sokat tévedtem, sokat hibáztam, hiszen az, embernek joga van ahoz, hogy gyarló legyen és én valóban éltem mindig ezzel az emberi jogommal, de az nem lehet vitás, hogy mindig minden lépésemet a legjobb és legtisztább szándék vezette. Sötét, magányos, igazán fekete éjszakákon buggyant ki belőlem az ilyen kételkedő, önmardosó és mélyen megrendült hangulat, amikor úgy éreztem, hogy elhibáztam az egész életemet és uj életet kellene kezdeni. Nagyon szenvedtem, nagyon gyötrődtem, nagyon összetörtem ilyenkor és minthogy gyakoriak voltak ezek a megtántóvódásaim, hát hazudnék, ha itt, a vallomásóknak ebben az őszinte percében elhallgatnám őket, ha meg nem gyónnám, hogy ilyen is volt. Ez is az emigráció velejárója. Rendszerint az [ éjszaka hozta, de a reggel ébresztő, drága, fénylő és gyógyító napsugara el is űzte ezeket a zord hangulatokat és az erőm, a hitem, az ügyben és az eszméimben való tántoríthatatlan meggyőződésem visszatért. Beláttam, az egész szivemmel éreztem, hogy én nem tudnék uj életet kezdeni, ha 1 újra kezdeném, megint csak igy csinálnám, újra igy csinálnék én mindent. Emberekben lehet csalódni, de az ügy, az igazság, a becsület, a jóság nagy ügye és eszméje az egyetlen, amiért élni, verekedni, szenvedni és csalódni érdemes. . . . Annyi minden történt velem, nem csoda, ha olykor j még ma is elfogy a hitem és megtorpanok egy kicsit, de azután megint csak talpra állok és szaladok, rohanok, boxolok, végigrohanom ezt az-egész életet. Hadd panaszkodjak egy kicsit, kedves olvasó, hadd mondjam el neked, hogy j én még soha sem pihentem, hogy én mindig siettem, mindig j szaladtam, mindig rohantam, mert másoknak mindig sür\ gös volt valami. Mindig másoknak volt sürgős, mindig másokért kellett sietnem nekem, mindenkinek a baja az én I bajom volt, mindenkinek a fájdalma fájt nekem, mindenkinek a könnye égetett engem, mindenkinek a sóhaja itt fütyörészett a szivemben, mindenki szomorúsága az enyém ! volt, mindenki bánata befelhözte a homlokomat és mindig | fájt, minden szenvedőért nagyon fájt a szivem. Azért volt annyi bajom, annyi dolgom, azért kellett folyton sietnem, I szaladnom, loholnom és boxolnom, mert mindig a szomorúságok, a bánatok, a könnyek és az igazságtalanságok okozóira, előidézőire és elkövetőire vadásztam, ezért lelt belőlem ilyen vadállat. Engedd meg nekem, kedves olvasó, hogy most az egyszer, egyetlenegyszer kipanaszkodhassam itt magamat, hogy egyszer már az én bajaimról is beszéljünk, holnap már újra nagyon kell sietnem, most egy órára cserben hagyok mindenkit és kiteszem ime a szivemet és a telkemet ide elébed, a durva tenyerembe.. Nézd meg, hogy milyen megöregedett, elfáradt, szomorú szív ez, hogy mennyi minden történhetett ebben a szegény, elgyengült, elhasznált és elfogyott szívben. Hogy mi minden mehetett végbe benne! Igen, elpanaszkodom, hogy én még soha életemben nem voltam magánember. Én még sohasem mentem végig csöndes boldogsággal egy napsütötte utcán, nekem még nem volt időm elmélázni meghitt csöndes délutánokon, én még nem is vettem észre, hogy a napsütés milyen gyönyörű, én az életnek sok-sok csudáját meg se láttam, észre se vettem idáig, ezt az egész furcsa, csillogásos, rejtelmes, csudálatos életet meg sem néztem a mélyéig, pedig elröpült az ifjúság és azon veszem észre magam, hogy ezüstösen csillan a hajam. Valami állandó láz önkívületében rohantam végig az életen, pedig szebb lett volna tán csöndesen, álmodozva, boldogan, halkan, átsétálni rajta. Fáj minden és sok mindent olyan nagyon, olyan mélyen sajnálok. Sok mindenre kell most gondolnom. Bihardiószegre, ahol kisfia voltam, ahol szegény, robotoló ember volt az apám és ahol fájdalmas, küzködéses gyermekkorom volt. Gondolok most sokat ifjúságomra, a váradi sivár és szép, küzdelmes és mégis felejthetetlen időkre, a Rédei-kertre, a Malom-utcára, Biró Lajosra és Ady Endrére. Váradon már nem voltam egyedül, ott voltunk akkor együtt, egymás mellett Dutka Ákos, Antal Sándor, Haraszthy Lajos, Nagy Andor, Ernőd Tamás, Hegedűs Nándor, az örökifjú Fehér Dezső és ott volt a drága, zseniális Nyárai Antal, akit olyan nagyon szerettem és aki szintén elment azóta, amióta én világ csavargója lettem. Nyárai Tóni Kaposvárra is elkísért engem és milyen bizarr visszaemlékezni a kaposvári nagy csatákra, vad harcaimra hetilapomban és később napilapomban. És Pest, a mi régi Budapestünk is itt kisért az emlékeimben, mert ebben a jóságos és szép oltalmazó New Yorkban is Pestről álmodik a szegény emigráns. A Fifth Avenuen behunyjuk a szemünket és odaálmodjuk magunkat a régi Andrássy-utra ,a jólismert, kedves pesti fák árnyas lombja alá. És a Centrál Parkban a Liget fáinak jó szagát érzi az emigráns és a St. Patrick-tempiomnál a Mátyástemplomra kell gondolni és ha szól a newyorki harang szava, akkor mi a Bazilika harangjának komor ércszavát véljük hallani. És minden newyorki utcában felfedezünk valamilyen hasonló pesti utcarészletet és akkor úgy igazítjuk és hunyorítjuk a szemünket, hogy egészén olyannak lássék, mint a pesti és örökké illúziókban élünk ,álmokban járunk és halljuk a Rákóczi-ut lármáját, a Kossuth Lajosutca és a Váczi-utca kirakatait nézegetjük és akármilyen gyöngeség ez, de én megkívánom olykor az Otthon-kört, minden züllöttségével, rossz szagával, kártyaszobájával... Gyógyíthatatlan betegség ez, örökre eljegyezve lenni a régi emlékekkel. Szomorú dolog, nehéz dolog magyar emigránsnak lenni, lélek legyen, amelyik sokáig birja és energia legyen, amelyik fel nem őrlődik ebben a várakozásban. Ma már boldog és szabad polgára vagyok ennek az áldott Amerikának, a második hazámnak, de nem hagy pihenni az e l s ő haza és ezért van az, hogy utolsó csepp véremig harcolni fogok a magyar nép hóhérai ellen, fűtve, hajszolva a reménységtől, hogy egyszer majd talán ellát off áthatok egy szabad és boldog Budapestre, hogy lássam a szabaddá lett nép örömét, hogy megigyam egy feketét az Abbázia-kávéház terraszán és még egyszer lássam a pesti promenádokon nyílni a drága, jószagu orgonabokrokat . . .
