Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)
1952-01-26 / 4. szám
lanuary 26, 1952 AZ EMBER 5-ik oldal himself from any future misunderstanding and embarrassemaents. Kempfner had courage. We all are bom with certain qualities, shortcomings, predestinations, conditioned by environeitnent, the brakes in life. He who senses the potentialities is indeed fortunate. Kempfner was one of those fortunates. He had the natural gift to instinctively know his place in medical and human society, — to never overstretch himself, but to do the best within his abilities and in his place and always be satisfied. This was the clue to his enjoying everything he did, — to his pleasure in his family, work, friends, people and sports. That is why his life was a success. That is why everything in connection with him seems so natural, simple and direct. It has been said: “mankind is always advancing, man is always the same. The love, hope, fear and faith that make humanity, and the elemental passions of the human heart, remain unchanged.” — Joseph Kempfner’s life was a harmonious, elevating example of such genuine, basic human characteristics . . . SUZY SANN HARSÁNYI ZSUZSA DAL ESTÉLYE Március 1, szombat este 8.30 órakor a Carl Fischer Concert Hall t nagytermében 165 WEST 57th STREET, N.Y.C. ! Régi magyar dalok — pesti chansonok — amerikai sikerszámok — és különlegességek Jegyek: $2.40, 1.80 és 1.20. Elővételben Don Fritz manageraél kaphatók a jegyek, 114 West "Oth St„ N.Y.C. (tel.: EN 2-5593 vagy AC 2-3651)—vagy az előadás estéjén a Carl Fischer Hall pénztáránál. 1456 City Hall A*e. Montreal 18, Que., Canada U J élelmiszercsomag és ÁRUCIKK rendelhető vámmentesen az IKKA budapesti raktárából: CUKOR, MÉZ, TEJPOR, ZSÍR, LISZT, PAMUTÁRUK, A G Y N EMU GARNITUR A, GYOLCS, MÉTERÁRU, GYAPJÚSZÖVET, CSIZMÁK, stb. Kérjen uj árjegyzéket!! • Pénzküldés, hajó- és repülőjegyek, okiratok fordítása és hitelesítése. Bevándorlás! PÁRISI PANOPTIKUM KEEN IMRE: “A U.N. televíziós masinájának fotografáló lencséje egy győri gyereknek a szeme.. Irta: JÁVOR LÁSZLÓ Az O.N.U. delegátusainak a bárjában találkoztam először Kelen Imrével. Úgy ült ott, mint egykor a háború előtt a mi kedves Domekávéházunkban a Montparnasseon, meg a La Bohéme-ben, meg a Coq d’Or-ban, ahová északi nők jártak but felejteni velem, de főleg Kelennel, aki északi specialista volt Dániától a Jeges-tengerig. Ö nem változott semmit. Most is úgy hordja a ruháját, úgy köti a nyakkendőjét, a tréfáit, mint akkor, nagyokat nevet ez a kétméteres vidám fiú. Egy ritka humorista ő, aki elpusztithatatlanul, örökké vidám. — Rajzolni jött? — kérdezem. — Másszon le a pincébe, ott a barlangomban bemutatkozom legújabb szerepkörömben . . . • Másnap a Theatre Chaillot egykori színházának pinceöltözöjében botorkálok, amelyet az O.N.U. rekvirált el magának. Ezzel a riporttal nem fogok leégni, mindenütt tűzoltók ácsorognak teljes készültségben. “Hol van Mister Kelen?”—kérdem a tüzőröket. Az ujjúkkal böknek hátra maguk mögé. " Halált megvető bátorsággal haladok, hogy fel- j keressem az oroszlánt a barlangjában. Az egyik forduló után kisebb terem. Filmfelvevőgép pereg, előtte miniatűr vászon, amelyre televíziós masina vetíti a negyedik emeleten zajló ülés pergő képét. Egy ; pillanattal előbb voltam azon az ülésen, amit most folytatólagosan vetít tovább a televízió. Tisztábban, élesebben láthatók az alakok a képeken, mint szabad szemmel a teremben. Az egyiptomi delegátust j néhány pillanattal ezelőtt hallottam, amint expozéját elkezdte. Most ; a vászonról figyelem tovább. Monoton hangon beszélt, most, hogy a gép az arcát közelebb hozta, mintha a hangját is koncentráltabban hallanám, a mimikáját, kezének, ujjainak apró játékát is tisztán megfigyelhetem itt, premier plánban látom arcának kis leplezhetctlen rezdüléseit. Kis megafon kiséri szavakkal mint aláfestés az egészet a szónok anyanyelvén, aztán vált a hang, a tolmács angolul fordit. Se angolul, se arabul nem tudok, de ez a boszorkányos gép mindent elárul, mindent leleplez előttem. Az előadó tipikusan keleti arcú ember, a haja koromfekete hullámokkal, kis angol bajusza lefelé nyírt, mint egy fekete kifli. A torkára lóg a tokája, gyakran zárt tenyerével a mellére üt. Hány éves lehet ez a kövérkés alak? A keleti emberek életkorát nehéz leolvasni, ehhez külön gyakorlat kell. A gép hirtelen elkapja lencseszemét. A különböző delegátusokat látjuk. Előttünk a tábla: Oroszország, Anglia, Franciaország, Amerika stb. A lencse megáll egyes diplomata sztárok előtt, hogy bemutassa a szónok szavainak arcról leolvasható reakcióját. Fut tovább az ördöngős masina. Egy pillanatra a hallgatóság csoportjára, majd az újságírókra vetődik az indiszkrét lencse. Aztán felrepül a televízió “szeme” az órára. Öt óra. A delegátus egy órája beszél. Már gyöngyözik a homloka, olajszerü bőrén csillog az izzadtság. Még félelmetesen nagy kézirathalom hever lapozó ujjai között. Az emberben általában rengeteg energiafelesleg van. Ezt szavakban vezetheti le itt. Jobb ha a delegátus ur izzad és háborog. Inkább ő, mint a nép. Jó az O.N.U. Röppen a lencse. Az egyik padsorban a delegátus szundikál. A másik a szemüvegét törüli. A harmadik firkál. A negyedik az óráját nézi. De itt nem időz a gép. Csak bemutatja ezt is. Mintha azt mondaná a masina bölcs mestere, aki láthatatlanul irányítja ezt az előadást: a delegátusok is emberek, emberi dolog az is, hogy valaki a nagy melegben a teremben elszundikál. Újra az órán a masina szeme. Fél hat. Nagy csata zajlik itt. És újra a sztárok között bujkál a lencse, ők nem is tudják talán, aztán a közönség sorai közé kúszik a fürkésző, láthatatlan riporter. Kár, hogy nem szólaltathatja meg a közönséget. Mi lenne, ha felfüggesztenék egy félórára az ülést és a delegátusok és a közönség helyet cserélnének? Talán ők megoldanák az összes problémákat. Hat óra. A szónok átlapozta az utolsó ivet is. Az elnök — szürkeruhás sovány ember — szavazást rendel el. Látom a szavazókat. Hallom a hangjukat. A plafon felé ugrik az objektiv. Hattizenötöt mutat az óra. ördögi találmány ez a televíziós masina és bűvész és művész, aki igazgatja. A szomszéd teremben öt férfi ült bonyolult szekrények előtt. Négyszögletes alakú kis szerények, homlokukon világító szemük van. Valóságos modern szörnyetegek ők, domború üvegszeműkből sugárzik a pillanatok alatt váltakozó kép. Ide fut le a negyedik emeletről a, vitatarmek látható és hallható eseménye és innen fut tovább villanydróton a fénnyé változó rezgés, amit a szemszédos teremben láttam. A televízió adását — mint láttuk — filmgép rögzíti meg és a gépből az apparátusra szerelt miniatűr laboratóriumba fut bele a filmszalag, amit előhív, fixál, mos a csoda-felszerelés s minden emberi segítség nélkül harminc percen belül szállításra készen filmtekercselve, szárítva dob ki magából. A negatív aztán szétrepül a világba, ahol harmincmillió ember látja és hallja órákon belül mi történt az O.N.U.-ban. Az O.N.U. televíziós szobájában egy ingujjra vetkezett amerikai ur ül az amerikai gépeket igazgató amerikai technikusok között. Fülén fejhallgató, szája előtt kis mikrofon, mint a tábori telefonisták gépe. A hangot hallgatja, azt erősitteti, halkittatja, mikrofonján utasítást ad a felső teremben dolgozó operatőrnek és a hangot kezelő hangmérnöknek, hogy eredeti nyelven adja a beszédet olykor vagy angolul a tolmács i szavát vegye fel. Ő dirigálja az operatőrt is, aki fejhallgatóval dolgozik. Az az ingre vetkőzött televízió-karmester, aki az O.N.U. televíziójának művészeti vezetője — a mi Kelen Imrénk. Büszke vagyok rá. Előadás után a Nemzetek Szövetségének a kávéházában folyik az alábbi duma: — Életemben három nagy találmány volt. Az első az autó. Erről lemaradtam. A második a mozi, ide se ültem be. A harmadik a televízió. Ez nagyon érdekelt. Először a televízió hőskorában rajzoltam. A gépi elé álltak a modellek és én ott rajzoltam őket, Később rajz közben beszéltem is a személyiségekkel. Aztán nem rajzoltam, csak beszéltem. Aztán végül nem is beszéltem a gép előtt. Azzal kezdődött az igazi szereplésem, hogy a színfalak mögé léptem. Lassan müsorirányitó lettem. Olyan színházi mindenes. író, dramaturg, rendező, díszlettervező és súgó is egyben. Az, hogy a hang, a kép, a televízió minden eleme és annak “mixelése” egy irányitó kézben van, az az én ötletem és kivitelezésem volt. Iszunk a diplomaták bárjában, ahol — dühösen bevallom — Kelen otthonosabban mozog, mint én. Könnyű neki, évszázados rutinja van ebben. De majd zavarba hozom, elérzékenyitem egy kicsit ezt az amerikai urat. ^ j — Milyen érzés volt a viszont látás? Páris, a régi kávéházak? . . . — Úgy érzem ez a felejthetetlen város kissé szegény lett. Nemis a város. Az emberek. A ruhájuk. A tekintetük. Szegény és kicsit könynyelmü. Este fáradt vagyok, korán lefekszem, nem láttam még a Dome-kávéházat, az egykori hazámat, a Montparnasseot se. Csodálatos ez a város. Csak a Luxembourg-kertben egyedül annyi a harmónia, szépség, aranyos rendetlenség, hogy elhódítja az embert. Ez nincs New Yorkban, sehol a világon. — Mi a külömbség Páris és New York között egy művész szemében? — Ahová itt elmentem ugyanaz a pincér fogadott, ugyanaz volt a szakács, ugyanaz a tulaj. A dolgok mögött itt mintha örökkévalóság lenne. Talán csak én látom igy? Öreg burzsuj lett az egykori párisi szoknyavadász. Megnősültem, egy aranyos tizenegyhónapos kislányom van. Ekkora ni (mutatja a kezeivel), ilyen nagy, egy félméteres ember. A Trocadero-térről integetnek felénk a platánfák meztelen karjai. — Valami szomorúság fogott el, amikor ide visszatértem. Parisban a dolgok túlélik az embert. Páris változatlan. New Yorkban, ha hónapoh múlva visszatérek, az ottani kávéházban nemcsak a pincér, a szakács, a tulaj nincs a helyén, de maga a ház se a régi. Lebontják a régi házat és egy felhőkarcolót raknak a helyére. A régi pincér közben cipész lett vagy az épület harmincadik emeletén mossa az ablakot s egy szemsebész a felhőkarcoló tulajdonosa. Friss feketét hoz az álmosképü pincér. ' — ... Amerika. Az a rugalmasság. Ott mindenki mindent elvállal. Naponta egymillió ember jelentkezik szakácsnak. Ha nem válik be, másnap borbély lesz vagy autószerelő. Valahol sikerül neki és megtalálja a helyét. Európa specialista. Amerika mindenes. Az amerikai, ha letörik, akkor csak nincsen pénze. Az európai ember, ha tönkre megy idegbajt kap. Ha újra itt élnék Párisban, a város történetét kutatnám. Bekopogtatnék az ódon házak kapuján, üldögélnék a tündééi parkokban. New Yorkban eldobják a régi házakat, mint egy ócska töltőtollat. Sajnálom a régi házakat . . . — Nosztalgia ez Páris után, Kelenkém? ... 1 — Nem tagadom. Páris egy szép, szép álom. De az élet, a ma, a holnap nekem és talán mindenkinek:Amerika. Európa sajnos kicsi, nyelvileg megoszlott, határokra darabolt. Egy földrész száz útlevéllel, sorompókkal, fináncokkal, adminisztrációkkal, gondokkal, tépelődésekkel. Amerikában a háború alatt, mint “ellenséges ország polgára” éltem. Senki se háborgatott. Egy hekust se láttam soha. Sok országban, éltem, de sehol se akartam állampolgárságot szerezni, mert tudtam, . hogy ha a fejem tetejére állok, akkor is idegennek tartanak. Azért lettem amerikai, mert tudtam, hogy amerikai lehetek. Ha felesküszöm, mint amerikai polgár senki se tart másnak, mint igaz amerikainak. A' bizalomnak ez a szelleme teszi az amerikait hu amerikaivá. A feleségem, angol volt, én magyar voltam, a kislányom a Julika, született amerikai. És jól megvagyunk New Yorkban, mi háromféle születésűek, nincs faji. háború közöttünk. ( Az örökké élcelődő humorista elkomorodik. — Elmentem a régi házba, ahol húsz évvel ezelőtt először Parisban laktam, 5. Rue Thourin ... A régi házmesterné az ablak mögött ült és trikót kötött, mint amikor elköszöntem tőle. Kikapja a kezemből a ceruzát. — írjuk fel pontosan, ez érdekesebb igy ... A házmesterné neve — s már Írja is — Madame Chabrouillet. Szeretném megölelni Kelent. Nemcsak tüneményes rajzolómüvész, de ragyogó ötletü újságíró is. — Az ablakon bekopogtam — meséli tovább. — Bonjour Madame Chabrouillet! ... — Az öreg asszony szinte kővé meredt. — Jaj, maga a Monsieur Kelen? — Azt mondták, hogy meghalt. — Meghaltam? — kiáltottam — elevenebb vagyok, mint valaha. — Itt ez a csöppség — felkaptam a gyerekemet — élek, élek! — Rajzolni jött Párisba? — kérdezte a jó asszony, amikor beljebb kerültünk. — Nem, televíziót csinálok — feleltem. — Gépeket? — Azt, —bólintottam. Hogyan meséltem volna el neki azt, hogy az ő volt la-
