Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)
1952-01-26 / 4. szám
4-lk oí da I AZ EMBER January 26, 1952 XL EMBER ÜÖSaPÖR FERENC POUUKAJ HETILAPJA • —————^ 401 THE MAN ' Editor and Publisher: FERENC GÖNDÖR, szerkesztő-kiadó Published weekly, except the last tour weeks in August. — Editorial and Publishing Office — szerkesztőség és kiadóhivatal: S20 East 79th Street New 1’ork 21, N. Y. Telcphnoe: BUtterfield 8-6168 Yearly Subscription Rates': In United States $10.00. In Foreign Countries $10.00. Single Copy 20 Cents. Vol. XXVII New York, N. Y., January 26, 1952 No. 4 Real tered as second class matter Aug. 4, 1942, at the post office at New York, N.~Y., under the Act of March 3, 1879 Utazás Németországban Irta: SPILLER JUDIT make one understand better the mysteries and frailty of human ! existence; it brings home that there is an end and all too often, an untimely end to our lives. And I the knowledge of this makes one more mature ... i Joseph Kempfner stands in our memory, in fact, in the very front of our eyes as a gay, charming, athletic and youthful man who took life and work playfully. Good-fellowship, honesty, humor and modesty were his elements. — One could easily detect the three main lines of his make-up: Kempfner, the family man; Kempfner, the man at work; the physician; and Kempfner, the man of the community, the friend. In his and my early lives in America I saw a romantic courtship to a lovely young girl blossom into a beautiful marriage. Then once — years later — after an operation and already released from the tension of the work, he sat down and told me of the most marvelous feeling a man can have in life: the sensation one experiences wdien, sitting at the desk, one suddenly feels the tender hands and fingers of the daughter creep up on • the back of one’s neck. The relationship between father and daughter was warm, intimate and ideal . . . Kempfner loved the ocean, the horses he rode, the dog, his mischivious play-child. As a surgeon, Kempfner possessed a remarkable dexterity. He was an excellent mathematician for a physician and a mechanicalminded man. He never boasted; he was plain and skillful. He operated fast and beautifully, — I recall, once at Polyclinic Hospital, he gave a lecture on bacterology to the nose and throat postgraduate students. These men were less interested then in basic sciences than in practical surgery. Kempfner sensed this; cut his lecture short and invited the students to his next scheduled operation. Suddenly all men became revived and electrified for they knew Kempfner the surgeon and were eager,to watch him operate and to learn from him. Kempfner was a helpful teacher. — As a physician, Kempfner was loved by his patients for his personality, kindness and the interest he took in them. Kempfner’s Army life was a success. He came home with the feeling that he served his country well — and that he operated all he wanted. He was a good and bumane medical officer. His warm and sincere nature broke through the rigidity of Army life. Even his enlisted personnel could not forget him and made yearly pilgrimages to New York to visit their former chief. As a friend, Kempfner was loyal and devoted. As a man, he was warm-hearted, charitable, tolerant, but proud in a quiet way. He not only worked in several organizations, but also contributed to the causes he believed in. While many physicians saw red at the sight of the influx of the European physicians during ind after Hitler’s time, Kempfner ilways maintained that there was enough room and work for everybody in this great country. In this circle of ours, the draw- ■ jacks of discrimination, of beonging to minorities do not need iny elaboration. Kempfner was 10 church-goer. However, one of bis early acts in the Army w’as to ;o to the house of worship of his -eligion in order to let everyone mow, — in fine, in an unobtrusive way, — where he stood tnd belonged, to save others and Erre a németországi útra már több mint 12 éve készültem. Nem Hitler népe, hanem Goethe, Schiller, Beethoven, Bach szülőhazája után vágyódtam. Az európai kultúra egyik bölcsőjét szerettem volna közelebbről megismerni. Terveim semmivé váltak, mikor katonai bakancsok gázoltak át a kontinensen. Álmom azonban most mégis megvalósult, ha nem is egészen azon körülmények között, ahogy elképzeltem. Nem Hegyeshalomnál, "hanem Flensburgnál léptem át a határt, s a határőrök nem a magyar gulyás ize után érdeklődtek, hanem a svéd smörgasbordról szerettek volna közelebbi részleteket hallani. A kocsin, amin utaztam, nem H, hanem S betű volt és ez a két betű közötti különbség figyelmeztetett arra, hogy ne csak a németek elleni gyűlölet legyen a szivemben, hanem hagyjak helyet az emberbaráti szeretetnek is.' ’ Szeptember elejét választottuk az induláshoz, két hetünk volt s ez az idő bizony elég rövid, mikor 3,000 km.-es utat tűztünk ki célul. A Keleti-tengert mögöttünk hagyva, érkeztünk Hamburgba. Ez a régi kereskedő város, ma is a német kereskedelem központja. Belvárosa ujja van épitve és az Alster partján szebbnél-szebb üzletek, áruházak és éttermek várják a látogatókat. Az Esplanadon külföldi autók tömege sorakozik. Este St. Pauliban vidám az élet. Mulatóik mind tele vannak vendégekkel és a Zillertal-ban bajor zenekar talp alá huzza az "Auf wiedersehn”-t. Mikor itt vagyunk, szinte egy pillanatra elfelejtjük az évszámot, a bizonytalanságot, amiben élünk, a film visszafele pereg, látjuk az Alpesi falut, a Grinzinget s akkor összeszorul a szivünk, mert eszünkbe jut műiden. Utunk Hannover fele vezet, de közben megállunk. A világ egyik Jegszomorubb temetőjében akarunk letenni pár szál virágot, az ismeretlen tömegsírra. Bergen-Belsen. Könny fojtogatja torkunkat, mikor helépünk. Előttünk fekszik a borzalmak színhelye. Óriási, füpázsittal beborított tömegsírok, melyek alatt ezrivel fekszenek nők és férfiak, öregek és fiatalok, kiknek porai adnak ma éltető erőt a zöldelő pázsitnak, s kiknek emléke ad örök figyelmeztetést az emberi gonoszságra. Sirhantok, melyekhez csak ritkán tudnak ellátogatni a hozzátartozók, de akiket az egész világ meggyászolt, mint a múlt háború hőseit. A nagy emlékkő körül néhány sírkő áll, ezek egyikén magyar felirat olvasható: “Weisfeld Klárikának állították testvérei.” A tábor helyének egy részén ma ismét tábor. áll. Itt él a 12 millió német menekült egy része. A Nagy Temetőhöz nincs irányt jelző tábla, hosszas keresgélés után lehet csak megtalálni a belseni utat. Sáros, elhanya- i goit országút, minden jel arra mutat, hogy ezt a szégyenfoltot nem j akarják megmutatni a külföldieknek. Mikor mi ott voltunk, két kiránduló amerikai autóval is találkoztunk. Mert ha a Baedekker nem is számol be erről a “nevezetességről,” minden jóérzésü ember kötelességének tartja, ha útja erre vezet, belépni ebbe a sirkertbe, hogy elmondjon egy imát azokért a szerencsétlenekért, akik egy gyilkos korszak áldozatai lettek. | Hannover, talán egyike a legjobban lerombolt városoknak. Amer- j re a szem ellát, romtenger van mindenütt. Szinte az embereken látható a bombázás pora, komor, beesett arcok mindenütt. A főútvonalról letérve, Bad Pyrmont következő állomásunk. Itt ismét elfelejtkezünk a háborúról és borzalmairól. A gyógyforrások körül sétáló emberek lelkülete itt békességet sugároz. Reggel a cukrászdák tele vannak kávéjukat ivó fürdővendégekkel, utána séta a fürdőparkban, ahol délben megszólal a zene. Öregek, fiatalok egyfor-1. mán élvezik az áldott szeptemberi napsugarat, fagylaltot esznek, beszélgetnek s a park ezerszinü virágaiban gyönyörködnek. Ez a kép Szliácsra emlékeztet, arra a Szliácsra, ahol húsz év előtt jártam. A hangulat itt is húsz év előtti volt. Talán a fürdőhelyeken megáll az idő . . . vagy mi vagyunk azok, akik itt elfelejtjük az idő múlását? Este az egyik étteremből halk cigányzene szűrődik ki, a másikból tánczenét hallunk és mi megyünk a kettő között és nem szégyeljük a könnyeket. Szeretném ezt a hangulatot megörökíteni, a békés emlékezés hangulatát. Sietnünk kell azonban, az idő rövid s mielőtt Frankfurtba érnénk, bekukkantunk Bad Wildungenbe is. A hangulat i Pyrmonthoz hasonló, a főutcán háborús emlékként óriási bunker j emelkedik, melyet valaki magyar csárdának rendezett be. Frankfurt, Goethe szülővárosa, mi maradt meg ebből a város- j ból? AUg valami; rom tálán házat szinte nem is látni, van pár uj modem épület, melyek szinte szégyenük magukat a patinás műemlékek romjai között. A frankfurti "Rákóczi-uton” a vendéglők ablakaiban sütik változatlánul a frankfurti virstlit, ez még a régi Ízletes falat, nem hatott rá a háború. Goethe szülőháza, mely szintén a háború martaléka lett, már ismét újjá van építve, az értékes képeket, bútorokat megmentették az utókor számára. Még Goethe hires órája is régi helyén áll, melyen egyszerre láthatjuk a nap, hold és csillagok járását, a hónapot és napot, meg az időt. Az öreg mackó benne szintén a régi és kötelességtudóan hátára fekve figyelmezteti gazdáját, ha lejár az óra. Frankfurtban éppen az őszi vásárra érkeztünk. Régi nagyságában ragyogott, hirdetve az élniakarást. A német és európai ipar sok újdonsága és érdekessége tárult szemünk elé. A zászlók büszkén lobogva hirdették az európai ipar nagy találkozását. Este Frankfurt mellé, Bad Homburgba kocsiztunk, hogy megtekintsük a játék-kasjinót. A kétes egzisztenciák gyülekező helye ez, egy jó pszichológus sok érdekes embertípust találna itt. Frankfurttól búcsút veszünk, hogy Mainzon keresztül rátérjünk Rajna-völgyi utunkra. Guttenberg nyomdáját is meglátogattuk, mely ugyan most a mainzi könyvtárba költözött, mert a nyomda a háború áldozata lett. Öreg nyomdász vezet végig a régi emlékek között, ahol még Schoppenhauer és Napoleon kezeirását is látjuk. Lezárt szobában őrzik az eredeti Guttenberg bibliát, melyből az egész világon csak négy példány van. Annak idején finomabb papirt használtak, mint manapság, alig sárgultak meg a több mint 400 éves lapok. Guttenberg városában két nagy tüzet látok. Az egyik a könyvnyomtatás, mely lángjával végig lobogott az egész világon, dicsőséget hozva, minden ember részére elérhetővé téve nagy mesterek gondolatainak elolvasását. De ekkor elémtárul a másik tűz is, ahol nem olyan régen a megsemmisítő máglya martaléka lett sok ezer remekmű. Ez a láng is végig lobogott a világon, szégyenteljesen megsemmisítő erővel. Furcsa,. szomorú játéka az életnek, hogy mindkét tűz Németországból indult el. • Rajna völgye. Egyik oldalon a Rajna hullámzó vize, másik oldalon beláthatatlan szőlőtáblák. Rüdesheimben borhetet ünnepel a lakosság. Az utca szőlő-girlandokkal van feldíszítve, s a Gasthaus-ok portásai nevetve ugrálnak az autók előtt beinvitálva az utasokat. Tréfától, kacagástól hangos minden. Loreley-nél megpihenünk. Felmegyünk a sziklára s onnan nézzük a Rajnát. Mint játékhajók, úsznak a teherhajók a sziklák közt s miközben a köd lassan emelkedik, valahol megszólalnak a harangok. Pár nappal ezelőtt még itt táboroztak a nyugati ifjak, ma már csak az üres sátrak és a zászlók integetnek a látogatók felé. “Denk an Europa” áll a kapun a felírás és a még le nem szerelt mikrofon délelőtti zenét közvetít Amerikából. Érdekes találkozása ez Amerika hangjának a Loreley - sziklánál Goethe szellemével. Koblenzot elhagyva, elérkeztünk Bonnba. Beethoven szülővárosa és az uj kormány székhelye. Virágos kerthez tudom legjobban ezt a szépen épülő várost hasonlítani hires egyetemével és templomával. A város kellős közepén a városháza előtt árulják a kofák szebbnélszebb gyümölcseiket. Az utcák forgalmasak, tele járókelőkkel, vásárlókkal. Egyik sörözőbe térünk be s mikor a pincér elviszi a még nem egészen kiürített söröspoharat, elfordul és kiissza a benne levő csöppeket. A szomszéd asztalnál öreg néni elkéri megmaradt kenyerünket és mohón harapdálja. Nem mind arany, ami fénylik. A szép üzletek és éttermek mögött ott ül a gond. A kölni dómnak csak egy része megtekinthető, a másikat most renoválják. A város egyébként nagyon szomorúan néz ki. Németország ezen része már a múlté, Düsseldorf, Söllingen, Bréma soha többé nem lesz a régi. • Utunk véget ért, a német kultúrát és múltat hiába keressük a romok között. Az összedült, mint valami kártyavár. A szellem azonban megmaradt Goethe Faustjában, Beethoven szimfóniáiban és Guttenberg bibliájában. Nem az a szellem, aminek Bergen-Belsen, Dachau, Mauthausen és a többi borzalom köszönhető, hanem az, ami dicsőséget hozott az európai kultúrának. Dr. Kempfner József búcsúztatója Január 11-én jött össze az Amerikai - Magyar Orvos Egye sütet, hogy a nemrég oly fiatalon elhunyt Kempfner József emlékezetét megünnepelje. Dr. Kempfner József értékes, kiváló sebész volt, azonkívül pedig a legmelegebb, legkiválóbb egyéniségek egyike. Ezt a nagy-nagy veszteséget nemcsak az orvosi kar és az elhunyt volt betegei fájlalják, hanem széleskörű baráti és ismerősi tábora is, köztük e lap szerkesztője, aki egy hozzá igen közel állót sirat benne. A búcsúztatói a megemlékező ünnepségen DR. JOHN G. CODIK mondotta és a szép, igaz érzéstől áthatolt beszédet itt teljes egészében közöljük, hogy azok is, akik nem voltak jelen, együtt emlékezhessenek meg arról a ritka emberről, aki dr. Kempfner József volt. A beszed szövegét itt adjuk: We are gathered here to-night from his deeds and the spirit he to pay tribute to the memory of left behind. It is tragic and painone of our friends who departed ful to loose someone who was from us in the prime of his life.! close to us, whom we loved and By paying tribute we also seek j who was still young and useful, inspiration and encouragement i — And somehow, these pains
