Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)

1952-04-26 / 18. szám

K oldal

AZ EMBER

AUil 26, 1952

^tanulhatják, hogy nincs az a bármily nagynak tartott latom, aminek a gyökereit ez a-féreg bámulatosun^rövid ö alatt el ne tudná rágni.

Ezeknek a tényezőknek együttes hatása alatt lelt nőink 1526-ra ájult, öntudatát vesztett, lélektelen test. Akácuk 1919 márciusában, amikor Kun Béla rakta kezére az ső kommunizmus bilincseit, vagy 1919 őszén, amikor a ■bér ellenforradalom különítményei vették birtokba. Az 526-ik év ájulását, osztálye-nzését és megvesztegethetőségét iasználla fel a nyugati halárainkon régóta lesben álló iabsburg-dinasztia arra, hogy leteperje és 4(H) évre bilinkékor verje a magyar népet.

Egy nyugati ismerősöm — egy előkelő diplomata — még 1946-ban azt mondotta nekem egyszer Budapesten, hogy gyenge nép lehel az én népem, ha ilyen könnyen el lehetett vele bánni 400 évre. Alikor azt feleltem neki: nézzen kissé jobban körül napjaink történelmében. Gondoljon Miiiichen-Godesbergre és arra, hogy miként szegték meg a Szövetségesek a II. világháború végén a Lengyelországnak telt ígéretüket, azután tanulmányozza ál kissé alaposabban Uaeha elnök Csehországának. Petain marsall és Laval miniszterelnök vichy-i Franciaországának viselkedését, meg a nyugati népek mai defetiznuisát és udvarlását a Szovjetnek és akkor látni fogja, hogy milyen könnyű a megváltoztat haltamra k hitt állapotba belenyugodni. Ma még hozzátenném azt is, hogy nézze meg Otto Grotewohl Kébtnémetovszágát, a büszke poroszokat is és azután Ítéljen rólunk.

A valóság az, hogy mi sohasem nyugodtunk bele a Habsburg-iga viselésébe. Déli szomszédaink, a szerbek, a rigómezei csata után engedelmes alattvalói tettek a tőnknek egészen a 19-ik század végéig, sőt részben az 1012. évi Balkán-háborúig. Északi szomszédaink pedig, a csehek a fehérhegyi csata után (l(i 18) nemcsak beolvadtak a Monarchiába, hanem annak leghűségesebb hivtalnokai leltek egészen addig amig az első világháborúban Massaryk J a"inasrKramarz. Klofac- és az akkor még fiatal Benes zseniális történelmi érzékkel meg nem érezték, hogy most nekik ütött az óra. Ezek a népek gyarapodtak az idegen megszállás századai alatt.

Mi azonban sohasem nyugodtunk trete szolgaságunkba. FvaU-r György, a Báthoryak, a Bocskaink és Bethlenek. Thököli és a Kákócziak, Zrínyi, Nádasdy. Frangepán, a Martinovics-összeesküvés tagjai, Kazinczi és Bacsányj, a két Wesselényi. Kossuth és nemzedéke, az abszolutizmus passzív rezisztenciája s végül az 1011 -es ellenzék, melyet Pavlik rendőrtiszt Tisza István parancsára karhatalommal távolított cl a Házból, hosszú sorban bizonyítják, hogy jelétünk a Habsburg uralom alatt 100 évig tartó lázadás volt.

Persze mindez a Monarchia “divide et impera!” szellemében szervezett haderejével szemben hiábavaló erőfeszité-snek bizonyult és csak arra volt jó, hogy elvérezzünk, legjobbjaink a bitón, vagy a börtönben, vagy száműzetésben végezzék életünket és századok menjenek cl felettünk, amikor az önvédelem soha meg nem szűnő harca miatt semmi mással nem tudtunk foglalkozni és elmaradtunk Európa pépei mögött, melyeknek Mátyás királyunk alatt az élén jártunk. Dinasztiánk sohasem volt, mert természetszerűen nem lehetett népünk jóakarója. Érdekei diametrálisan ellenkeztek a magyar nép érdekeivel. Minél erősebb volt a magyar nép, annál inkább veszélyeztette a Habsburgok házi érdekeit és igy uralkodóink 400 éven át nem teltek egyebet, mint irtottak, gyengítettek, gyötörtek és kisebbítettek minket. Példátlan vitalitásunkat mutatja, hogy mi mégis tovább éltünk, mint a Habsburgok magyar királysága és a kettőnk között folvf küzdelemben mi-maradtunk felül. Ugyan ki kívánhatja vissza a nemzet lassu gyilkolásának ezt az idejét? Ki akarhatja, hogy a magunk élete helyett megint csak azt az életet éljük, amit egy idegen család kioszt és megenged nekünk? Ki akar visszatérni egy olyan 400 év ej uralmi rendhez, melynek egyetlen uralkodója sem volt, aki ne helyezte volna többi népeit a magyar elé? Az egész 400 éves uralom csak egy tanulságot harsog felénk: szabadulni altól a köteléktől, mely a mélységbe rántott bennünket.

Mert ez a kötelék sodort minket az örvény fenekére. Ennek sorvasztó hatása alatt lettünk nagy népből kis nép- j pe? világhatalom kandidátusából élő'b német s azután orosz “szaíellitává.” Ez a brutális nevezet mindig arcunkba kergeti a vért, valahányszor egy-egy Vogeler-üggyel vagy a repülök megzsarolásával kapcsolatban arcunkba vágják! olyanok, kik tévedéseikkel maguk is okai mindennek, ami j ma minket éget. Mi már voltunk gályarabok és Kufstein |

! rabjai, de még sohasem voltunk szatelliták.-Néssun maggior dolore — idézi Széchenyi lépten-nyomon Daniét. És x legnagyobb magyarnak ebben is igaza van: nincsen nagyobb gyötrelem, mint a nyomorúság óráján visszagondolni az elszállt szép napokra.

•

Ebben a történelmi perspektívában, sub speede aeternitatis, vessünk most egy pillantást 1945 őszének sokat vitatott rövid jelenésére, mert többnek alig nevezhetem. Hanyagoljuk el teljesen annak embereit és vegyük tudomásul, hogy egy sincs közöttük nagy ember, mert ilyen rövid idő | alatt senki sem válhatik nagy emberró. Aki igényt tart rá, hogy a történelem jó véleményt formáljon róla, annak azt még a jövőben ki kell harcolnia a maga számára. Tehát ne Tildv Zoltánt és társait nézzük és azt se keressük, hogy tragikus hősök voltak-e vagy csak a történelmi,értékelés alacsonyabb régióiba utalt emberek. Személylclenitsük P.Hő-öl és csak azt nézzük, ami benne örök.

Mátyás halála óta, tehát közel egy fél évezred után ez volt az első idő a magyar históriában, amikor nem emigrációban menedéket kereső, már hónukat vesztett emberek, hanem maga az ország kormánya tért vissza az ősi hármas gondolathoz, melyek Mátyás haláláig naggyá tették a magyart és amelyeknek hiánya az ő halála óta állandó siilyedésünk okává lett.

Az 1946 évi—ténylegesen hivatalban lévő—magyar kormány Mátyás óta először újra az egész világ perspektívájában akart külpolitikát csinálni.A kormány tagjai moszkvai. majd washingtoni látogatásukkal azt igazolták, hogy kikerültünk az elmúlt századok kishorizontu német külpolitikai iskolájából, mely nyugat felé vagy csak Bécsig vagy legfeljebb a Rajnáig látott és sorsunkat a Monarchiában vagy á hármas szövetségben (modern alakja a tengely) a németség sorsához kötötte. Az 194(1 évi magyar kormány politikai tájékozódásunkat nyugat felé San Franciscoi«, kelet felé pedig Vladivisztokig tárta ki, miként egykor Hunyadi Mátyás is az akkori egész világban gondolkozott. Otthon pedig ugyanez a kormány kezdett újra az egész népben és nem annak egyes osztályaiban vagy rétegeiben politizálni. (Az 1945 évi, nagy tömegeket megmozgató választás.) S végül ennek a kornak a törvényhozása érvényesítette újra azt az elvet, hogy az állam- és kormányforma meghatározása a nép elemi .joga. amit senki el nem vitathat tőle.

Még ha be i.f ■ "ícrjü . hogy mindezt gyenge,.'•'tán arra .Jem; is a legtglkammsabb emberek csinálták ' „-1 is fogadjuk azt is. hogy ebben a kormányban fekete bárányok is voltak: Rákosi és társai, sőt kriptokommunisták is; ezek a tények akkor is tények maradnak. Ami az orosz megszállás miatt rosszul sikerült, az mind a mi népünk tragédiájává lett. Mégis: mindezeken túl és mindezek ellenére, 1915 m es gye voll a magyar történelemben. A magyar “spark of life” fellobbanása; visszatérés az 1490-ben elhagyott úthoz és igy lélekben Mátyás korával mutat fel rokonságot. Újra rátaláltunk az útra. melyen 600 évig felfelé haladtunk s mely az egyedüli ut, igazság és élet számunkra mindenkorra.

Egyelőre a Szovjetunió a nyugatiaktól nyert potenciális energiája felhasználásával lelökött minket erről az útról. l>e vissza fogunk rá kapaszkodni.

tí

JUBILEUM

írta: LÁSZLÓ MIKLÓS

FIATAL, CYERMEKTELFN HÁZASPÁRNAK,

2 urnák, vagy 2 hölgynek

BÚTOROZOTT SZÉP SZOBA albérletbe kiadó.

Telefonon érdeklődni lehet reggel 8-10 közt: LE 5-2507.

még máig sem tudtak meg >njta_

ni az esztendők — és micsoda l ztendök! —, hogy olyasmit kerge

ami nincsen. Legalább is ezen a

mi földi környezetünkön nincs

Ritkább, mint a fehér holló.

Ezért mondom: a szerkesztő nem lehet megállapítani a k

Miként az újságjáét sem. Ai nek a fejeimé alá az van nyomtatva, hogy huszonhét tendős, ugyanakkor tudjuk fe, hogy már több mint harminc tendövel ezelőtt született s si' gett, menydörgött, rögtön, világra jött, Budapesten, e sorok szerény jegyzője mé, felső kereskedelmi iskolai —^ elég rossz — tanuló volt.) i És most mégis azért ünnepük a szerkesztőt és lapját, mert huszon: öt évesek. Mondván, hogy e huí szonötbe csak a new yorki eszten] dők vannak beszámítva.

Tehát: ez egy huszonöt éves ju, bileum.

Mely alkalomból úgy illene, hogy én is gratuláljak kedves Barátomnak, a szerkesztőnek. És ünnepeljem őt.

Nem gratulálok és nem ünneplem.

Mert . . . miért ünnepeljem, smihez gratuláljak?

A szerkesztő egy forró szivü idealista. Egy hivő, becsületes, lelkes ujságiró. Egy lobogó emberfáklya. Egy lélek, akit valahol, valamikor megpörkölt az igazság — vagy az igazságtalanság —, s azóta is hajszolja mindkettőt, hadakozik az egyikkel a másikért, hadakozik a másikkal az egyikért. Számára az egyetlen szinaranyat az igazság jelenti s ennek értelmében kutatja, keresi az aranycsinálás titkát, örökké. Nem adja fel a harcot, nem lehetne meggyőzni őt, hogy hiába hadakozik, rAetRabban a .percben, ha rájönne ar.a, hogy lm...

is rájönne, hogy hiába ei. Az egész világtörténelem se tudná öt meggyőzni, hogy délibábot hajszol. Számára a humanitás fogalma azt jelenti, amit jelent halnak a viz, embernek levegő. Neki az igazság az oxigénje. Ezzel ébred, evvel alszik, s nyilván ezzel álmodik, mindég, huszonnégy óráján át a napnak. Neki a gyengébbek védelmeaz eg.vik mániája — a sok hasonló i közül —, mely rögeszme, tudjuk, az idők folyamán még sohsem bi: zony ült jó üzletnek. Ebből s egyebekből eredőn a szerkesztő igen i rossz üzletember, s mint ilyen, az , elmúlt huszonöt, vagy harminc, vagy még több esztendős pályafutása eredményeként roppant szegény ember maradt. Mely állapothoz gratulálni nem tartom szerencsés gondolatnak. Ha most gazdag ember lenne, talán gratulálnék neki, akkor lenne mihez gratulálni. De ama egyszerű tulaj- i donságaiért, melyek meggátolják őt abban, hogy békés életű, gondtalan, nyugodt polgárrá váljék, nem tartom illőnek, hogy ünnepeljem őt. Nem szólva arról, hogy a tulajdonságok — miként a tehetség — nem szerzett értékek, hanem ajándékba kapott, vagy örökölt javak, melyekhez gratulálni ha már erről van szó — lehet a sorsnak, a jó Istennek, olykor egy apának, egy anyának is, szóval akárki másnak inkább, mint az illető tulajdonságok és képességek tulajdonosának. Az illetőt lehet szeretni és respektálni. Lehet érte aggódni. Lehet neki örülni, hogy ezen a világon van. Lehet neki kívánni jó egészséget, tiszta, szép napokat, esztendőket, örömöket, sokat. Lehet csodálkozni is egy kicsikét, hogy napjainkban akad i ilyen ember is, mint a szerkesztő.

De gratulálni . . .?

Miért?

Tehet ő arról, hogy olyan . . . amilyen?

A szerkesztőt ünnepük ama alkalomból, hogy szerény hetilapja huszonöt esztendős lett.

Valójában a hetilap jóval idősebb. Miként szerkesztője is. Ám egyiknek sem lehet pontosan megállapítani a korát.

A szerkesztő gyakran hangoztatja. hogy ő már öreg ember. Ezzel szemben olyan fiatalos az irá- j sa, hogy nem leh et neki elhinni, j hogy öreg. Mert még azt is fia- j talosan írja meg, hegy ö már; öreg.

Hévvel, tűzzel, vérrel, oly nyakasai], mint egy kálvinista zsidó, mint egy székely szombatos, nem tollal, de fokossal irja le, hogy öreg, ami magyarán azt jelenti,; hogy bármilyen öreg, ahhoz még j mindig elég fiatal, hogy képes legyen rendet teremteni bárminő rendbontó társaságban, s hogy bizony ő még igen jó karban van— hál’ Istennek — ahhoz, hogy nyakon teremtsen minden fajtájú fiatalembereket, akik szemtelenkednek. S ezt olykor meg is teszi, i úgy saját, mint az ifjú korára va- : ló tekintet nélkül. És csakis az

igazságra való tekintettel. Amiben viszont úgy hisz, mint egy Mózes, mint egy Jézus. Az embernek néha I az a benyomása, hogy a szerkesz- | tőnek már-már rögeszméjévé lett az igazság. Fut utána, mint egy ámokfutó. Hajszolja, fáradhatatlanul. Lehet, hogy öregedő testtel, de — szinte — egyre ifjabb lélekkel. Mint egy tizenkilenc éves poéta, ki tegnap irta le első versét, úgy száll, ég, tüzel, káromkodik, verekszik és belebetegszik az igazságért. Néha ágynak dől az igazságért s onnét rázza öklét — úgy képzelem — az írógép felé. am' talán maga is megborzong a fenyegetésektől. hogy rezegnek au ólombetűk. Aztán kiszáll az ágyból, vagy inkább — azt hiszem — kirobban a paplan alól, mint egy üstökös és szikrázik tovább . . . az igazságért. Kergeti, kergeti, kergeti.

Hát, kérdem tisztelettel, miféle öregember az, aki ilyen ifjú? Aki ilyen hivő, ilyen lelkes, ilyen naiv,! üyen mámoros — és nem bortól, j hanem csak egy szótól, egy fogalomtól, egy délibábtól —. s akit