Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)

1951-11-24 / 44. szám

4-lk oldal

AZ EMBER

November 24, 1951

MEMBER

ftÖSfrÖR FERENC POIJTJJÜU MTETíLAPIA 401 THE MAN

Editor and Publisher: FERENC GÖNDÖR, szerkesztő-kiadó

Published weekly, except the last four weeks in August —

Editorial and Publishing Office — szerkesztőség és kiadóhivatal:

320 East 79th Street New York 21, N. Y.

Telephnoe: Butterfield 8-6168

Yearly Subscription Rates: In United States $10.00.

In Foreign Countries $10.00. Single Copy 20 Cents.

Vol. ÓXVI New York, N. Y., November 24, I9?l No. 44

Reentered as second class matter Aug. 4, 1942, at the post office at New York, N. Y„ under the Act of March 3. 1879

Adjátok vissza

a hitünket!

Irta: JÁNOS ANDOR

Mi a kultúra örök szomjazói, csaknem mindent elolvasunk. A velünk ellentétes politikai világnézet értékes íróinak, bölcselőinek fajsúlyos irodalmát is. Mi nem tudnánk históriai vagy szépirodalmi müveket elégetni vagy állami könyvzuzdákba küldeni. Az ilyen barbár cselekedeteket meghagytuk egykoron a náciknak és ma a kommunistáknak. A nyomtatott betű nálunk szentebb, mint cifra jelszavak és átütöbb minden atomfegyvernél . . . Kezünkbe került a túloldalon álló, tehetséges regényírónak, Wass Albertnak népszerű könyve: “Adjátok vissza hegyeimet" . . . Aktuális, őszinte, sőt megható irás. Benne van a hontalan magyarság szenvedés-láncolatának mai tükörképe, a szereplő figurák találó és művészi jellemzésével. Nekünk ösdemokrata magyaroknak az illusztris szerző ellen csupán két okból lehet kifogásunk.

Az első: A regény hősének öccse, aki először vitézkötéses vadmagyar volt, majd később élkommunista és viharos politikai pályafutásának végén odakonkludál, hogy csak a ‘‘nácizmus" az egyetlen megváltó kiút. Miért kellett ebben az értékes miiben egy soha fel nem támadható, elporladt hullával szellemidézést csinálni? Vagy Wass Albert azuton gondolja, hogy visszaadják hegyeit? . . .

A második: Újabb regényei folytatásokban a buenos airesi “Magyarok Utjá”-ban szoktak megjelenni. Ez a himlőhelyes náci szennylap minden számában éhgyomorra amerikai, demokrata és zsidóvért früstököl. Oláh György levitézlett hecclap-szerkesztőn keresztül akarja Wass Albert visszakapni elvesztett hegyeit? . . .

Az itt méltatott regény kapcsán, szeretnénk egy közös és időszerű magyar problémáról is kissé elvitatkozni. Az öt kontinensen szétszéledt százezres hontalan magyarság, az \ örök emigránsok nagy kasztja és a már naturalizált honfitársak tömegének óhajairól. Ezek felváltva a körülmények és érzések szerint nem csupán az erdélyi hegyeket, hanem édes szülőföldjüket, városaikat, a pesti ideákat játszótereiket és egykori otthonaikat is szeretnék visszakapni. A zsidóság: hétszázezerre rugó mártírjainak mea culpás megkövetését; a jó keresztények: Mindszentyt, Grösz érseket és sok-sok ártatlanul bebörtönzött egyházi férfiút; a szociáldemokraták: Kéthly Annát, Milókot, Szeder bácsit, Révész Mihályt, a progresszív Írókat és liberális politikusokat stb.

... de mi, külföldön élő humanista és demokrata magyarok azt kiáltjuk hazafelé és azt suttogjuk a különböző pártállása emigráns-alvezérek fülébe, hogy: ADJÁTOK VISSZA HITÜNKET!

Hitünket egy országban, amelyet Magyarországnak hívnak, hitünkéi egy nemzetben, akiket magyaroknak neveznek. Abban nincs köztünk elvi különbség, magyarul beszélő és magyarul érző magyarokban, hogy mindannyian őszinte szívvel és türelmetlenül az “uj felszabadulást” óhajtjuk. A gyászos emlékű reakciós osztályuralmak, a vérgözös náci és az átkos ommunista diktatúra után. De milyen legyen az a bizonyos uj felszabadulás? Mi következhet a föszolgabirás-csendőrőrmesteres, nyilas-különitményes és moszkvai megbizottas terrorista uralmak után? Ki veszi és ki meri átvenni a kormányzat gyeplőjét azoktól a járványos politikai rezsimektöl megfertőzött országban? Kétségtelen, hogy a hangadók és az élre kerülők főleg azok táborából kerülnek ki, akik ma odahaza némaságra vannak kénysze- , ritve, titkos földalatti munkát végeznek vagy börtönökben |

és rabszolga telepeken sínylődnek. És a mai emigránsok közül kik fognak hazatérni? Nagyon kevesen a szótszóródottak közül . . .

Az úgynevezett nyugatosok értékes elemei közül — akinek kezéhez sem embervér, sem lopott arany nem tapad s akik valóban a kommunizmus elől menekült politikai emigránsok — sajnos, nem fognak nagy számban hazatérni. Részben előhaladott koruk miatt (a fiatalabbak már régóta asszimilálódtak), részben pedig gazdasági jó elhelyezkedésük miatt. Ezeknek az elvesztése nagy kár az uj Magyarország részére, ezek szorgalmas és dolgos karok, akik a emigrációban is két kezük építő munkájával találták meg boldogulásukat . . . Magyarországról korábban vagy későbben szerencsésen kimenekült zsidóságból senki nem fog “hazatérni" állandó tartózkodásra, legfeljebb rokoni vagy temető-látogatásra vissza-vizummal uj hazájukba ... A nyilas söpredék, akik számkivetésükben is illegálisan keresték napi kenyerüket, esetleg hivatásos tarhálással, azokat soha nem szabad és nem lehet visszaengedni óhazánkba, mert azok újból “kinyírni,” “irtani” és “rabolni” jelszóval indulnának honfoglalásra. Azoknak mind idegen országban névtelenül kell elpusztulni, a becsületes emeberek megvetésével és hazidról száműzni őket örökre, mint a veszett kutyákat. Ugyanez áll az élkommunistákra és ezek külföldi ügynökeire, akik eljátszották Nyugat felé jobbsorsra érdemes Magyarország gazdasági és szellemi kincseit és szülőföldünk egykori kultur hírnevét'és becsületét . . .

A mi véges földi életünkben nem tudjuk (és talán nem is hisszük), hogy egy uj, békés, igazságos és szép Magyarország megszületik. De ha nem is éljük meg, csak azt szeretnők még elérni, hogy hinni tudjunk annak feltámadásában. Hogy még visszakapjuk régi, elveszített hitünket abba a nemzetbe, amelyhez egyszer mi is szivszerint tartoztunk.

Buenos Aires, 1951. november.

. i

Zsebtolvajok

Irta: BERENDI SÁNDOR

Senki ne kérkedjék, hogy őt nem lehet meglopni. A tabáni bácsi lekicsinyelve mondta egyszer detektív ismerősének:

— öcsém! Tőlem eddig még semmit nem loptak el. Nem is tudom. hoygan lehetnek olyan álmos maflák, akiknek a zsebéből csak úgy kiemelik a pénztárcát vagy az óráit.

A tapasztalt hekus hamiskásan mosolygott, de nem szólt semmit. Pár nap múlva a magabiztos öreg úrral moziba ment s az előadás után, mikor a tömegből uccára sodródtak, a detektiv megkérdezte:

— Zsiga bácsi, hány óra?

Az öreg ur nyugodtan zsebébe nyúlt, de utána mingyárt elsápadt s reszkető hangon motyogta:

— Hol az órám? Ellopták az

órám! f

A titkosrendőr kajánul felkuncogott:

— Itt az órája Zsiga bácsi. Én csentem ki a zsebéből És máskor ne mondja azt, hogy magát nem lehet meglopni. Mert meglopni mindenkit lehet, csupán hely, körülmény és tolvaj tehetségének a kérdése . . .

... Igen fogas kérdés még az is, hogy hol, melyik zsebben a legbiztonságosabb ingó értékeinket tartani. Ebről a vélemények megoszlanak. Egy tisztviselőnek elsején egész havi fizetését kiemelték farzsebéből s e műtét nadrágján is alapos sebet ejtett.

— Minek hordja maga hátsózsebében a tárcáját? Az a legkönnyebben hozzáférhető hely, — oktatta utólag egy jóakarója.

— Hát hói hordjam? — rándított vállat a károsult. — Húsz évig ott tartottam a pénzemet s eddig még egyszer sem lopták el.

Ez eset persze korántsem jelenti azt, hogy mások ebből okulnak. Egy ismerősömnek megemlítettem, hogy igen veszélyes a nadrág hátsó

zsebében pénzt tartani. Mire ő:

— Ugyan kérem! Nekem olyan érzékeny fenekem Van, hogy metsző legyen a talpán, aki tárcámat ki tudja lopni.

Hanem akadt egy ilyen “metsző a talpán,” mert néhány hét múlva ezt mondta hetvenkedő barátom:

— Hallja, magának igaza volt. A fene egye meg! Hát nem ellopták a farzsebemből a pénztárcámat. Még szerencse, hogy pénzállományom fele csekkben volt s igy azt megmentettem, mert a tolvaj volt annyira óvatos, hogy nem jelentkezett a bankban a csekklapokkal.

Ilyenformán nem meglepő, amit a hajdani pesti nagyiparos egykedvűen mesélt:

— Olyan mindegy, hová teszi a pénzét. Ha tömegben spékelődik és pechére ügyes enyveskéz közelébe

j sodródik, akkor keresztet vethet a pénzére. Hacsak nem szorongatja folyton a markában a tárcáját.

| Engem például már megloptak ló- I versenyen és színházban, autóbuszon és moziban, bálban és állomáson. Szmóking, frakk, zakó, felöltő, télikabát, nadrágzseb, belsőzseb: nálam már mindenhol megfordult a zsebtolvaj keze. Úgyszólván kedvenc modellja voltam a pesti zsebeseknek. No dehát, eb ura fakó, amit ma elloptak, azt holnap már el felejtettem. Ennélfogva sose voltam tulóvatos. Mindezt pedig most azért idéztem fel, mert a napokban találkoztam életem első peches zsebtolvajával. A szerencsétlen flótás elemelte a pénztárcámat, de most abban bizony nem talált csak néhány ér- 1 téktelen cetlit, elmet, miegymást. Egy árva bankó nem sok, annyi I sem volt benne. A fickónak jópárj évvel ezelőtt kellett volna megismerkednie zsebeim tartalmával. .. •

Igen, jópárévvel ezelőtt magam]

is szem- s fültanuja voltam Marseille-ban, Párásban, amint a csendben mélázó polgártárs egyszerre csak megélénkül, sőt, elsápad s dúlt hangon feltántorodik:

— On m’a volé! On m’a volé!

Meglopták. Röpke szenzáció.'

Hallottam én ezt a szöveget már Varsóban is:

— Okradli mnie! Okradli mnie! —s a meglopott lengyel koma oly izgatottan kezd forgolódni, akár egy temperamentumos gall kakas.

Persze, sok zsebtolvaj le is bukik. Különösen a kezdő, vagy a “falazó” nélküli “bólingósok” kerülnek hurokra. “Bóling a matér” —lopják a pénzt, ahogy az angyalföldi szakkifejezést füleltem annakidején. S ha a pesti jasszok szakmai megbeszélését valaki hallgatta, akkor igy figyelmeztették egymást:

— Epli má hadova, a mancsait kagylózza a páriát.

Egyszer a prágai Vaclavské Namésti-n a "Koruna”-büffében virstlit majszoltam, amikor egy ügyetlen kéz érintette hátulról a nadrágomat. Gyorsan megfordultam s egy borostás, sápatag arcból ijedt szempár pislogott rám.

— Prominte pane,, bocsánat uram, — motyogta — csak egy mustáros virstlit szeretnék enni. Mám hlad jak pés, éhes vagyok, mint a kutya.

Tizenkilenc éves bohó srác képem ugylátszik valamelyes bizalmat keltett a cseh Pepikben. Abban a korban voltam még, ami az emberi gyarlóságok iránt szerfelett elnéző. És én gyorsan meg is bocsájtottam neki, hogy az imént a nadrágomnál motozott, mi több, fizettem neki két pár virstlit. Miközben étkezett, vacsoravendégem bizalmasan elkotyogta, hogy a napokban jött ki Pankrac-ról, a sitykóból, mert pár hónappal ezelőtt egy csomag papírpénzt akart kiemelni egy kabátzsebből, de rajtakapták.

— Képzelje csak u^am, — élénkedett neki az emlékezete, — meg volt vagy félkiló, de legalább is 30 deka a pénzköteg. Már a markomban volt a rengeteg pénz és lebuktam. Ki tudja, érint-e kezem még valaha az életben félkiló papírpénzt?

•

Nyilvánvaló, hogy a prágai balkezes tolvaj-tanonc nem Nápolyban végzett zsebmetsző-tanfolyamot. Mert Nápolynak nemcsak az öble hires, hanem a zsebtolvajai is hírhedtek. Az olaszok nemcsak az alagut-épités nagymesterei, hanem a “dagadt palik leépítésében” is kitűnő szakemberek. Általában a nápolyi tolvajok művészi tökélylyel végzik foglalkozásukat. Ez nem is csoda, ha meghallgatjuk az alábbi szakmai felfogást. Az egyik “Zsébmetsző Ipartestület” elnökét Alessandro D’Atri-t megkérdezték, hogy egy “zsebes” változtathat-e életpályát?

— Igen, ha csupán műkedvelő az illető, aki mindössze egy Ízben “operált,” — felelte Alessandro mester. — De egy vérbeli művész, egy hivatásos zsebmetsző, soha! Eltelhetnek évek is, hogy nem ‘dolgozik,’ de ha ujjal hatósugarába kerül egy tömött tárca, ami kihivóan fesziti az alany kabátját, vagy pedig nadrágzsebben szimatolja a duzzadó bankókat: az igazi művész ilyenkor nem tud ellentállni a műtét varázsának.

D’Atri “elnök” ipartestületének négy süketnéma zsebtolvaj és két “falazó” a tagja. Ezenkívül családjában minden tag “borsaioli,” zsebtolvaj: öccse, két sógora, két fia. Csupán Donna Mafalda, a felesége nem kotorászik idegen zsebekben pénz után. Ő ugyanis az ipartestület lebukott tagjainak