Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)

1951-11-24 / 44. szám

November 24, 1951 AZ EMBER 3-ik oldal PÁRISI PANOPTIKUM I Szenzációs, izgalmas helyszíni tudósítás az O.N.U. ruhatárában felejtett felöltőmről . . .! Irta: JÁVOR LÁSZLÓ S O M L A Y ARTHUR (Saját beküldött tudósítónktól) Világéletemben az árnyékos oldalt, a dolgok nehezebbik végét, az áldozathozást, a kiállást rótta rám a sors. A kiállást, a kiállást főleg a lefekvés és a délig való alvás helyett az utóbbi napokban szabta rám zord végzetem. Eddig “saját kiküldött munkatársunk” voltam. Most beküldött lettem az ONU-be, mely három hosszú betii egész röviden azt jelenti: Organisation Nations Unies. A diplomáciai levelező, sőt szerényebben politikai szerkesztő, reg­gel hajnali 9 órakor felébred, a homlokára csapva felordit mint egy Söréttel farba lőtt őzbak: a rosseb egye meg de késő van . . . Aztán szájon vágja önmagát és igy suttog az üres szobában: Pardon, az idő kissé előre haladott állapotban van, vigyázat uram . . . A politikai szerkesztő nem hányja magára a ruháját, egyáltalán nem hány semmit, ellenben, toalettet csinál, reggelit vesz magához és étkezés után rendbe hozza öltözékét távozás előtt. A megszokott kapa­dohány helyett szőke cigarettlit tesz a csőrébe, amitől köhög szegény, füttyent a taxinak, kocsiba vágja magát és azt mondja: ONU. A Trokaderó-térre robog a diplomáciai levelező és három emeletet kutyagol lefelé, hogy az ONU második emeletére érjen. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének uj csarnokait ugyanis hegyoldalba építették és aki a Trokaderóról közelíti meg az uj ONU- épületet,, annak, ha fel akar menni, le kell sétálnia. A második emeleten van a diplomaták számára fenntartott ruha­tár. Ez közelebb van, mint az újságírók számára szolgáló fogasok. És egy diplomáciai levelező, mint e sorok szerény Írója, nem keveri össze a felöltőjét az újságírók holmijaival, nemde? A levelező lefejti magáról felöltőjét és a lépcsőktől és a melegtől fuldokolva, őrjáratra indul, méltóságos magatartást erőltetve magára halad az újságírók folyosója felé. Kétoldalt a szobákban telefonok, morse-gépek, íróasztalok. A hőségben ingujjra vetkőzött redaktőrök osztogatnak hadip^rancsokat, noha ez a kefejezés nem illik ide, de más nem jut eszébe e sorok szerény levelezőjének. Meg kell jegyeznem, sokan kiskabát nélkül loholnak a folyósokon, de mindenkiig nyak­kendő van és mint uj jelenség, a mellény is észlelhető kérem. Mellényt főleg szőke újságírókon láttam. A déliek — ez el nem hanyagolható megrögzitendőség — nadrágtartót viselnek. Hogy mindez miért van igy, annak még nem akadtam nyomára. De gyerünk tovább. Gyerünk. A W.C.-oldalszakasz végén, a bal oldalon a folyosó megszakad. Papirosok vannak kirakva. A mai prog­ram Hatalmas krétával Írják szorgos kezek mi hol zajlik e pillanat­ban ebben az óriási Bábelben. A beszédeket a kőnyomatosok röpitik világgá és ami impresszió, azt az újságírók délelőtt a tegnapi esti lapokból merítik ki. Néha el­fognak egy delegátust, vagy egy delegátus lejön az újságírók termébe. Ami biztos, biztos. Gyűrűk közepén beszél a delegált. A sajtó, a világ szeme hallgatja. Illetve nézi. Olyan parlamenti folyosó dolgok ezek. E sorok Írója folytatja útját, színekre vadászik, olyan dolgokra, amelyek nem a könyomatosokból stb. vannak szerkesztve. Nehéz szak­ma ez kérem! Múltkori beszámolómban megállítottam a rendőrt, beszéltem az ONU posta főnökével és meginterjuoltam a szemüveges liftkezelőt, ha méltóztatnak emlékezni. Politikusok helyett kedvenceimmel, a kis­emberekkel beszélgettem. Optimista, bizakodó volt minden válasz. Ezzel kimerültem. Mit írjak, jaj mit? Bolyongtam öt emeleten át vertikálisan és horizontálisan és tö­redelmesen bevallom: nem találtam semmit. Benéztem az üléstermek­be, ahol a világ 60 országának diplomatái beszéltek filmgépek és tele­víziós felvevők pergőtüzében. A kőnyomatosok és fotográfusok learat­nak mindent, sóhajtottam mélabusan és kullogtam tovább szüntelenül és színtelenül. így borult rám a szőke délután, a barna alkony, észre se vettem, lassan elnéptelenedett a folyósó, kihalt minden tárgyalóterem, a könyvüzlet, az újságok, a trafikos, a színházjegy és utazási irodás, a bank is bezárt a második emeleti folyósón. Eltűnt a ruhatárosnő is. Áiltam balgán rózsaszínű ruhatári jegyemmel a kezemben az üres, elhagyott ruhatár néptelen ketrece előtt. Némi elégtétellel ál­lapítottam meg, hogy a közügyek iránti figyelmem elnyomta bennem az egoizmust, elfeledkeztem a felöltőmről. Közügyek, sőt államügyek, sőt mitöbb a világ ügye kavarja és dúlja lelkemet, Bolivia, Venezuela, Nicaragua problémáit bogozom s a felöltőm kiment a fejemből. így van ez jól, s mint a hivatás áldozata neki indultam a végtelen lépcsők toronymagasságának, hogy elérjem a Trokaderó földszintjét. Tegnap reggel, noha hűvösebb volt az idő, nem mentem be az ONU-be a kabátomért. Gondolkoztam, noha e művelet kissé nehezem­re esett. A következőt határoztam el: az ONU ruhatárába hagyom még egy napig a kabátomat. Ez a ruhadarab annyi kétes és még annál is rosszabb helyen megfordult, ráfér egy kis nevelés, áthangolás, egy kis finom stilus. Volt ő már kérem szépen kávéházban, zálogházban is (ó jaj!) mondhatnám az összes párisi zaci, stoki, Stockholm és francia argot szerint “chez ma tante,” azaz a nagynénémnél nevű müintézetek valamennyijében is úgy, hogy ott saját fenntartott helye van, s ő behunyt szemmel oda talál a fogasára. A fenti helyek, főleg a léha légkörű kávéházak és egyéb csehók modora párologjon ki belőle, nevelődjön a finom ruhatár magaslati atmoszférájában, gondoltam, ráfér egy kis csiszolás, vasalás, jó modor. Ma reggel végül elindultam az ONU-be a ruhatárban felejtett felöltőmért. Rendőrkordon igazoltatott, megmutattam állandó levele­zői belépőjegyemet és neki indultam megint a lefelé vivő végtelen lépcső-regimentnek, hogy ott lent a mélységben a második emeletre érjek föl, oda ahol a ruhatár tartózkodik. Rossz előérzetem volt. Kei esem a számot. Nincs. Végig motozom az összes zsebeimet, nines. Sehol a rózsaszínű jegy. Mintha elvágták volna. Sebaj. Jó helyen van, itt nem csórják el. Ez nem egy kávéház, eg leborult hely, itt csak arra kell vigyáznom nehogy egy jobbat ad­janak helyette. Bizalom és még csak néhány kilométer lépcső és bir­tokomban lesz az átnevelődött, jómodoru, megváltozott kabát. Remélem jól viselkedett, nem hozott szégyent rám? Képes a disz­­nó itt is éjszaka csavarogni, amig a többi rendes ottfelejtett az igazak ! álmát horkolja. Vagy marha tréfákat csinált s disznó viccekkel há- I borította fel a többit. A szalónkabátok között nem volt szalonképes?... Szinte láttam magam előtt, egy lordkabátra a nyelvét öltötte és i borzongva gondoltam arra is, hogy egy parfőmös vizon-kep susogott I hozzá a kerítő éjhomályban és ő unottan a másik oldalára fordult, — hagyjál anyus, ne ismételj kétszer . . . dünnyögte zabosán. Egy finom ragián, ha a szomszédja, ő ostobán, kihívóan az ujjat veszi majd szemügyre. És rászól: Kegyed karhajlásánál nagyok a púpok. Kegyed apuskám egy könyökölő ipsinger, nem kajálom az ilyesmit! Az egyik fehér burnusz mellett egy ezüsttel és arannyal szőtt ke­leti csipkefátyol leng a felöltőm felé: — oh nyugati lény — susog sejtelmesen — szólj valamit! — És a felöltőm, a neveletlen rándit egyet a vállán: — Nincs mese . . . Andersen bácsi meghalt, Hófehérke rossz útra tért és izé lett. Balsejtelmekkel léptem a ruhatárnoki hölgy elé. Elmondtam a mesét, hogy elveszett a számom. Sebaj, mondta a ruhatárnoknö és be­léptem a felakasztott kabátok birodalmába. Már pironkodtam előre, | féltem, hogy a marha felöltőm undorodva a sodródástól a legpitiáne­­rebb, legkopottabb viharkabáttal haverkodik össze a lordkabát helyett. Végre meglátom, odalépek hozzá. Köszöntőm — szevász fatakám. — Üdvözletem — válaszol ő hűvösen. Karomra veszem, kilépünk a világba. — Unatkoztál? — simogatom. — Merci, — feleli kurtán, de udvariaskodó hangsúllyal. — Hogy vagy? — faggatom. — Szó, szó . . .— mondja ő kimérten. — Van kedved sétálni? — Szives rendelkezésed szerint kérlek alásan . . . — Hát akkor gyerünk! — Ahogy parancsolod . . . — Mi a nehézség bánt, mi lett veled? — Pardon? . . . — Ejnye, de cik-cakos vagy! — Kérlek szépen! . . . Nahát-ez túlzás! Talán ez nem is az én régi kabátom. Forgatom jobbra, balra, tapogatom. Kissé hűvös a szövete, de az én régi über­­cigerem. A vállamra terítem, elindulunk a kávéház felé. Megérkezünk. — Egy feketét? — kérdem félhangon. — Esetleg, talán, ha a körülmények megengedik ... — mondja ő. Méregbe jövök. — Mondd azt, hogy igen vagy mondd azt, hogy nem, ha azt aka­rod, hogy megértsenek. így sose értsük meg egymást, — kiáltok rá türelmetlenül. Pincér lép mellém, kávésibrik van a tálcáján. Önt az elém tett csészébe, néhány csepp a kabátomra hull. A szövet mohón beissza s a szivem fölött emelkedni kezd a kabát. Merev ráncai elsimulnak, a két kar előre lendül, széttárul, újra összecsapódik, mintha az egész, i világot akarná megölelni. Kibékülünk. A bárpultnál, meg a fehér asztalok mellett delegátusok beszél­getnek mosolyogva, kezet fognak s a kávéházból átmennek az ülés­­! termekbe. Mi ketten pedig, a felöltőm meg én, lesétálunk az Eiffel-tororíy felé, amely a békéről álmodó párisi háztetők fölött reflektoroktól ra­gyogva szikrázik mint egy óriási csillagszóló tűzijáték. November 24-én, SZOMBAT este 8-kor November 25-én, VASÁRNAP délután 1 órakor és az azt követő TÍZ NAPIG reggel 10-től este 10-ig CHANUKA BAZÁR UNITED HUNGARIAN JEWS OF AMERICA rendezésében és annak 317 EAST 79 STREET alatti helyiségeiben. MRS. HERBST a háziasszony szombat estig és a LICHTMAN CUKRÁSZDA vasárnap délután.-- Izráeli élelmiszerakció javára! — Beléptidij nincs! Beléptidij nincs! Ifjúkorunk, pesti életünk egy része, valaki, aki után a vasfüggöny mögé is honvá­gy,at éreztünk, fejezte be földi pályafutását. Somlay Arthur meghalt. A magyar színjátszás, a ma­gyar színművészet, a magyar drámairodalom amúgy is ra­vatalon van, illetve csukott orosz ingben tetszeleg, mint amilyent a mi időnkben a fur­csa Kassák Lajos viselt, hogy fórra dalmiságát jelképezze, így aztán nem is megdöbben­tő, óh talán természetes is, akik egy elmúlt tiszta művé­szetnek — amelyet erőszak­kal téptek ki egy nemzet lei­kéből, — voltak hivatott és ih­letett művelői a világot jelen­tő deszkákon, lassan-lassan a fal felé fordulnak. Vége a ko­médiának! Törzs Jenő, Csortos Gyula, Bajor Gizi, Rátkay Marci, Gombaszögi Ella többé nem szerepelnek és többé nem lép föl soha Somlay Arthur sem. Jobb meghalni, mint ki­mondhatatlan nevű rossz orosz szerzők rossz darabjaiban ját­szani? Annyi színpadi halál után egyszer valósággal is meghalnia a még legnagyobb színésznek is. A jelenetet nem követi tapsorkán, a közönség torkát sirás fojtogatja. A nagy veszteség fölött, a­­melyet a fenti névsor jelent, nehéz napirendre térni, nehéz tudomásul venni, hogy ők többé nem jelennek fneg a ri­valda fényében. Mögöttük a vasfüggöny — nem képletes I értelemben — végképpen le­­: gördült. Somlay Arthur klasszikus I alakja Volt a magyar színját­szásnak. Egészen kiváló nagy színész, amilyen kevés termett még a magyar földön is, ahol pedig nem ritka a nagy komé­diás. Gyermeki lélek, végtele­nül kedves bohém, akinek sze­méből állandó meleg emberi­esség sugárzott. Argyil — igy becézték — le­hunyta örökre szemét és mi nagy, nagy ürességet érzünk a szivünkben . . ■ YORE PHARMACY 65-45 99th Street Forest Hills, L. /. Telefon: TW 7-3330 Tulajdonos: Ligeti Jenő Ph. G. évtizedes gyakorlattal bíró amerikai-magyar patikus Speciális Baby Department Sebészeti felszerelések. Orthopédiai-sérvkötő osztály. Laboratóriumi vizsgálatok. • Gyógyszert küldünk: Magyarországba, Israel-be ~ Európa más országába! HAZAI SZALÁMI I és mindenfajta jó hurka, kolbász, sonka, szalonna és friss hús, stb., Igazi HAZAI MÓDI — kapható: Mertl József magyar hentesnél 1508 2ND AVE. Tel.: RH 4-8292

Next

/
Thumbnails
Contents