Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)
1951-11-24 / 44. szám
November 24, 1951 AZ EMBER 3-ik oldal PÁRISI PANOPTIKUM I Szenzációs, izgalmas helyszíni tudósítás az O.N.U. ruhatárában felejtett felöltőmről . . .! Irta: JÁVOR LÁSZLÓ S O M L A Y ARTHUR (Saját beküldött tudósítónktól) Világéletemben az árnyékos oldalt, a dolgok nehezebbik végét, az áldozathozást, a kiállást rótta rám a sors. A kiállást, a kiállást főleg a lefekvés és a délig való alvás helyett az utóbbi napokban szabta rám zord végzetem. Eddig “saját kiküldött munkatársunk” voltam. Most beküldött lettem az ONU-be, mely három hosszú betii egész röviden azt jelenti: Organisation Nations Unies. A diplomáciai levelező, sőt szerényebben politikai szerkesztő, reggel hajnali 9 órakor felébred, a homlokára csapva felordit mint egy Söréttel farba lőtt őzbak: a rosseb egye meg de késő van . . . Aztán szájon vágja önmagát és igy suttog az üres szobában: Pardon, az idő kissé előre haladott állapotban van, vigyázat uram . . . A politikai szerkesztő nem hányja magára a ruháját, egyáltalán nem hány semmit, ellenben, toalettet csinál, reggelit vesz magához és étkezés után rendbe hozza öltözékét távozás előtt. A megszokott kapadohány helyett szőke cigarettlit tesz a csőrébe, amitől köhög szegény, füttyent a taxinak, kocsiba vágja magát és azt mondja: ONU. A Trokaderó-térre robog a diplomáciai levelező és három emeletet kutyagol lefelé, hogy az ONU második emeletére érjen. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének uj csarnokait ugyanis hegyoldalba építették és aki a Trokaderóról közelíti meg az uj ONU- épületet,, annak, ha fel akar menni, le kell sétálnia. A második emeleten van a diplomaták számára fenntartott ruhatár. Ez közelebb van, mint az újságírók számára szolgáló fogasok. És egy diplomáciai levelező, mint e sorok szerény Írója, nem keveri össze a felöltőjét az újságírók holmijaival, nemde? A levelező lefejti magáról felöltőjét és a lépcsőktől és a melegtől fuldokolva, őrjáratra indul, méltóságos magatartást erőltetve magára halad az újságírók folyosója felé. Kétoldalt a szobákban telefonok, morse-gépek, íróasztalok. A hőségben ingujjra vetkőzött redaktőrök osztogatnak hadip^rancsokat, noha ez a kefejezés nem illik ide, de más nem jut eszébe e sorok szerény levelezőjének. Meg kell jegyeznem, sokan kiskabát nélkül loholnak a folyósokon, de mindenkiig nyakkendő van és mint uj jelenség, a mellény is észlelhető kérem. Mellényt főleg szőke újságírókon láttam. A déliek — ez el nem hanyagolható megrögzitendőség — nadrágtartót viselnek. Hogy mindez miért van igy, annak még nem akadtam nyomára. De gyerünk tovább. Gyerünk. A W.C.-oldalszakasz végén, a bal oldalon a folyosó megszakad. Papirosok vannak kirakva. A mai program Hatalmas krétával Írják szorgos kezek mi hol zajlik e pillanatban ebben az óriási Bábelben. A beszédeket a kőnyomatosok röpitik világgá és ami impresszió, azt az újságírók délelőtt a tegnapi esti lapokból merítik ki. Néha elfognak egy delegátust, vagy egy delegátus lejön az újságírók termébe. Ami biztos, biztos. Gyűrűk közepén beszél a delegált. A sajtó, a világ szeme hallgatja. Illetve nézi. Olyan parlamenti folyosó dolgok ezek. E sorok Írója folytatja útját, színekre vadászik, olyan dolgokra, amelyek nem a könyomatosokból stb. vannak szerkesztve. Nehéz szakma ez kérem! Múltkori beszámolómban megállítottam a rendőrt, beszéltem az ONU posta főnökével és meginterjuoltam a szemüveges liftkezelőt, ha méltóztatnak emlékezni. Politikusok helyett kedvenceimmel, a kisemberekkel beszélgettem. Optimista, bizakodó volt minden válasz. Ezzel kimerültem. Mit írjak, jaj mit? Bolyongtam öt emeleten át vertikálisan és horizontálisan és töredelmesen bevallom: nem találtam semmit. Benéztem az üléstermekbe, ahol a világ 60 országának diplomatái beszéltek filmgépek és televíziós felvevők pergőtüzében. A kőnyomatosok és fotográfusok learatnak mindent, sóhajtottam mélabusan és kullogtam tovább szüntelenül és színtelenül. így borult rám a szőke délután, a barna alkony, észre se vettem, lassan elnéptelenedett a folyósó, kihalt minden tárgyalóterem, a könyvüzlet, az újságok, a trafikos, a színházjegy és utazási irodás, a bank is bezárt a második emeleti folyósón. Eltűnt a ruhatárosnő is. Áiltam balgán rózsaszínű ruhatári jegyemmel a kezemben az üres, elhagyott ruhatár néptelen ketrece előtt. Némi elégtétellel állapítottam meg, hogy a közügyek iránti figyelmem elnyomta bennem az egoizmust, elfeledkeztem a felöltőmről. Közügyek, sőt államügyek, sőt mitöbb a világ ügye kavarja és dúlja lelkemet, Bolivia, Venezuela, Nicaragua problémáit bogozom s a felöltőm kiment a fejemből. így van ez jól, s mint a hivatás áldozata neki indultam a végtelen lépcsők toronymagasságának, hogy elérjem a Trokaderó földszintjét. Tegnap reggel, noha hűvösebb volt az idő, nem mentem be az ONU-be a kabátomért. Gondolkoztam, noha e művelet kissé nehezemre esett. A következőt határoztam el: az ONU ruhatárába hagyom még egy napig a kabátomat. Ez a ruhadarab annyi kétes és még annál is rosszabb helyen megfordult, ráfér egy kis nevelés, áthangolás, egy kis finom stilus. Volt ő már kérem szépen kávéházban, zálogházban is (ó jaj!) mondhatnám az összes párisi zaci, stoki, Stockholm és francia argot szerint “chez ma tante,” azaz a nagynénémnél nevű müintézetek valamennyijében is úgy, hogy ott saját fenntartott helye van, s ő behunyt szemmel oda talál a fogasára. A fenti helyek, főleg a léha légkörű kávéházak és egyéb csehók modora párologjon ki belőle, nevelődjön a finom ruhatár magaslati atmoszférájában, gondoltam, ráfér egy kis csiszolás, vasalás, jó modor. Ma reggel végül elindultam az ONU-be a ruhatárban felejtett felöltőmért. Rendőrkordon igazoltatott, megmutattam állandó levelezői belépőjegyemet és neki indultam megint a lefelé vivő végtelen lépcső-regimentnek, hogy ott lent a mélységben a második emeletre érjek föl, oda ahol a ruhatár tartózkodik. Rossz előérzetem volt. Kei esem a számot. Nincs. Végig motozom az összes zsebeimet, nines. Sehol a rózsaszínű jegy. Mintha elvágták volna. Sebaj. Jó helyen van, itt nem csórják el. Ez nem egy kávéház, eg leborult hely, itt csak arra kell vigyáznom nehogy egy jobbat adjanak helyette. Bizalom és még csak néhány kilométer lépcső és birtokomban lesz az átnevelődött, jómodoru, megváltozott kabát. Remélem jól viselkedett, nem hozott szégyent rám? Képes a disznó itt is éjszaka csavarogni, amig a többi rendes ottfelejtett az igazak ! álmát horkolja. Vagy marha tréfákat csinált s disznó viccekkel há- I borította fel a többit. A szalónkabátok között nem volt szalonképes?... Szinte láttam magam előtt, egy lordkabátra a nyelvét öltötte és i borzongva gondoltam arra is, hogy egy parfőmös vizon-kep susogott I hozzá a kerítő éjhomályban és ő unottan a másik oldalára fordult, — hagyjál anyus, ne ismételj kétszer . . . dünnyögte zabosán. Egy finom ragián, ha a szomszédja, ő ostobán, kihívóan az ujjat veszi majd szemügyre. És rászól: Kegyed karhajlásánál nagyok a púpok. Kegyed apuskám egy könyökölő ipsinger, nem kajálom az ilyesmit! Az egyik fehér burnusz mellett egy ezüsttel és arannyal szőtt keleti csipkefátyol leng a felöltőm felé: — oh nyugati lény — susog sejtelmesen — szólj valamit! — És a felöltőm, a neveletlen rándit egyet a vállán: — Nincs mese . . . Andersen bácsi meghalt, Hófehérke rossz útra tért és izé lett. Balsejtelmekkel léptem a ruhatárnoki hölgy elé. Elmondtam a mesét, hogy elveszett a számom. Sebaj, mondta a ruhatárnoknö és beléptem a felakasztott kabátok birodalmába. Már pironkodtam előre, | féltem, hogy a marha felöltőm undorodva a sodródástól a legpitiánerebb, legkopottabb viharkabáttal haverkodik össze a lordkabát helyett. Végre meglátom, odalépek hozzá. Köszöntőm — szevász fatakám. — Üdvözletem — válaszol ő hűvösen. Karomra veszem, kilépünk a világba. — Unatkoztál? — simogatom. — Merci, — feleli kurtán, de udvariaskodó hangsúllyal. — Hogy vagy? — faggatom. — Szó, szó . . .— mondja ő kimérten. — Van kedved sétálni? — Szives rendelkezésed szerint kérlek alásan . . . — Hát akkor gyerünk! — Ahogy parancsolod . . . — Mi a nehézség bánt, mi lett veled? — Pardon? . . . — Ejnye, de cik-cakos vagy! — Kérlek szépen! . . . Nahát-ez túlzás! Talán ez nem is az én régi kabátom. Forgatom jobbra, balra, tapogatom. Kissé hűvös a szövete, de az én régi übercigerem. A vállamra terítem, elindulunk a kávéház felé. Megérkezünk. — Egy feketét? — kérdem félhangon. — Esetleg, talán, ha a körülmények megengedik ... — mondja ő. Méregbe jövök. — Mondd azt, hogy igen vagy mondd azt, hogy nem, ha azt akarod, hogy megértsenek. így sose értsük meg egymást, — kiáltok rá türelmetlenül. Pincér lép mellém, kávésibrik van a tálcáján. Önt az elém tett csészébe, néhány csepp a kabátomra hull. A szövet mohón beissza s a szivem fölött emelkedni kezd a kabát. Merev ráncai elsimulnak, a két kar előre lendül, széttárul, újra összecsapódik, mintha az egész, i világot akarná megölelni. Kibékülünk. A bárpultnál, meg a fehér asztalok mellett delegátusok beszélgetnek mosolyogva, kezet fognak s a kávéházból átmennek az ülés! termekbe. Mi ketten pedig, a felöltőm meg én, lesétálunk az Eiffel-tororíy felé, amely a békéről álmodó párisi háztetők fölött reflektoroktól ragyogva szikrázik mint egy óriási csillagszóló tűzijáték. November 24-én, SZOMBAT este 8-kor November 25-én, VASÁRNAP délután 1 órakor és az azt követő TÍZ NAPIG reggel 10-től este 10-ig CHANUKA BAZÁR UNITED HUNGARIAN JEWS OF AMERICA rendezésében és annak 317 EAST 79 STREET alatti helyiségeiben. MRS. HERBST a háziasszony szombat estig és a LICHTMAN CUKRÁSZDA vasárnap délután.-- Izráeli élelmiszerakció javára! — Beléptidij nincs! Beléptidij nincs! Ifjúkorunk, pesti életünk egy része, valaki, aki után a vasfüggöny mögé is honvágy,at éreztünk, fejezte be földi pályafutását. Somlay Arthur meghalt. A magyar színjátszás, a magyar színművészet, a magyar drámairodalom amúgy is ravatalon van, illetve csukott orosz ingben tetszeleg, mint amilyent a mi időnkben a furcsa Kassák Lajos viselt, hogy fórra dalmiságát jelképezze, így aztán nem is megdöbbentő, óh talán természetes is, akik egy elmúlt tiszta művészetnek — amelyet erőszakkal téptek ki egy nemzet leikéből, — voltak hivatott és ihletett művelői a világot jelentő deszkákon, lassan-lassan a fal felé fordulnak. Vége a komédiának! Törzs Jenő, Csortos Gyula, Bajor Gizi, Rátkay Marci, Gombaszögi Ella többé nem szerepelnek és többé nem lép föl soha Somlay Arthur sem. Jobb meghalni, mint kimondhatatlan nevű rossz orosz szerzők rossz darabjaiban játszani? Annyi színpadi halál után egyszer valósággal is meghalnia a még legnagyobb színésznek is. A jelenetet nem követi tapsorkán, a közönség torkát sirás fojtogatja. A nagy veszteség fölött, amelyet a fenti névsor jelent, nehéz napirendre térni, nehéz tudomásul venni, hogy ők többé nem jelennek fneg a rivalda fényében. Mögöttük a vasfüggöny — nem képletes I értelemben — végképpen le: gördült. Somlay Arthur klasszikus I alakja Volt a magyar színjátszásnak. Egészen kiváló nagy színész, amilyen kevés termett még a magyar földön is, ahol pedig nem ritka a nagy komédiás. Gyermeki lélek, végtelenül kedves bohém, akinek szeméből állandó meleg emberiesség sugárzott. Argyil — igy becézték — lehunyta örökre szemét és mi nagy, nagy ürességet érzünk a szivünkben . . ■ YORE PHARMACY 65-45 99th Street Forest Hills, L. /. Telefon: TW 7-3330 Tulajdonos: Ligeti Jenő Ph. G. évtizedes gyakorlattal bíró amerikai-magyar patikus Speciális Baby Department Sebészeti felszerelések. Orthopédiai-sérvkötő osztály. Laboratóriumi vizsgálatok. • Gyógyszert küldünk: Magyarországba, Israel-be ~ Európa más országába! HAZAI SZALÁMI I és mindenfajta jó hurka, kolbász, sonka, szalonna és friss hús, stb., Igazi HAZAI MÓDI — kapható: Mertl József magyar hentesnél 1508 2ND AVE. Tel.: RH 4-8292
