Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)

1951-09-22 / 35. szám

September 22, 1951 AZ EMBER 5-ik oldal Ä TT jP * * • xjr •• Az Irjixsagi Kor szept. 23-i piknikje Az Ifjúsági Kör és Daltestület szeptember 23-i piknikje kora dél­előttöl késő estig fog tartani. A nagysikerűnek ígérkező piknik színhelye az astoriai árnyas Bo­hemian Park, 2919 24th Ave. Ki­tűnő magyaros ételek és frissítők várják a vendégeket. A műsor is kiváló. Esős idő esetén a tágas fe­dett helyiségekban sok-sok pár táncolhat. Értékes door-prize-ok. nagy választékú bazár. Az Ifjúsági Kör minden eddigi piknikja szép sikerű volt. Belépőjegy ára elővételben 60, pénztárnál 75 cent. Útirány: A Bohemian Park-ot könnyű elérni a BMT astoriai vonalán. A Hoyt Ave. (25th Ave.) állomástól alig egy blokkra van a piknik színhe­lye, New York városának központ­jától alig 15 percnyi utazási távra. GYÓGYSZER SZÁLLÍTÁS EURÓPÁBA! Elvállaljuk gyógyszerek küldé­sét Magyarországba. — Sürgős gyógyszereket repülővel is szál­lítunk. — Magyar nyelvű uta­sítást mellékelünk a gyógy­szerekhez. — Keressen fel vagy írjon: REICHMAN ZOLTÁN v. budapesti gyógyszerész 1519 FIRST AVE. New York —MAGYAR PÁTI KA— (79-80 St.) Tel.: RE 4-9415 MAYOR’S RESTAURANT KÖZISMERT MAGYAR KÜLÖNLEGESSÉGEIRŐL Mérsékelt árak. Finom vevőkör. CUFTON HOTEL 127 West 79th Street Telephone: TR 4-4525 NEW YORK CITY HAZAI SZALÁMI és mindenfajta jó hurka, kolbász, sonka, szalonna és friss hús, stb„ igazi HAZAI MÓDI — kapható: Mertl József magyar .--------------------------— hentesnél 1508 2ND AVE. Tel.: RH 4-8292 I Hiteles fordítások minden nyelvből minden nyelvre. AMERICAN FUEL TRADING CO. képviselete. Vámmentes szeretetcsomagok a budapesti raktárból rokonai­nak vagy barátainak. DR. FÖLDY KAROLY Fordítási Irodája MÁZON FOOD CORPORATION vómmentes szeretet csomagok IZRAELBE 205 E. 85th St. New York 28 Telefon: TR 9-5339 Room 204 Vásároljunk Bond-ot! SATEEESZ ÉS DODÓ Irta: RÉVFFY LÁSZLÓ Ilyenkor nyaranként, amikor a nap melegen ontja suga­rait a földre, eszembe jut Satelesz és Dodó. Azért mondom nyaranként, mert nevük a nyárral folyt egybe. Hogy ki volt az a Satelesz és Dodó? Bár sok mindenre lehet következtetni a két furcsa hangzású név után, egyszerűen— fiuk voltak. Szegény terézvárosi srácok, akiket reggeli után szüleik kiengedtek az utcára, meghagyva nekik, vacsora előtt eszükbe ne jusson hazamenni. így aztán Satelesz és Dodó jár­ták a várost, igyekeztek tartalmasán “agyonütni” a napot. Ez viszont nagyon is sikerült . . . Róluk akarok szólni. Nagyon nehéz meghatározni helyü­ket a társadalomban és mégsem mondhatom rájuk azt, hogy naplopók voltak. Sőt, ismerte őket a város jelentős része és határozottan népszerűek voltak. Sokan sportembereknek ne­vezték őket, bár ezt nem lehet állítani. A sportkrónikás nem jegyezte fel nevüket és a régi pesti zöldlap is csak néha irt egy-két szót Sateleszről. Igaz, vasárnaponként a Fradi- és a Hungária-pályának ievakarhatatlan foltjai voltak és ott le­hetett látni őket mindenhol, ahol nevesebb sportesemény zaj­lott. sőt áldoztak olykor a sport nemes szenvedélyének—vég­eredményben csak nem voltak sportemberek. Am hirük sok­szor túlszárnyalta a heti müugró teljesitményt, vagy a szigeti lovaspóló eredményt és elévülhetetlen érdemeik közé tartozik, hogy sok-sok “drukker,” ha meglátta őket pályán vagy uccán — ujjal mutogattak rájuk — ott a Satelesz meg a Dodó! Csak a Sors furcsa szeszélyének tudható be, hogy Satelesz és Dodó nem lettek márkás football-csillagok vagy gyorslábú atléták. Igaz, soha nem keresték a hirt, dicsőséget és elisme­résként, reális tényként sülyesztették zsebükbe a nikkel tiz-, húsz- vagy ötvenfillérest, sőt néha az esüst pengőst, amit ki­érdemeltek. Ez többet ért számukra, mint az elismerő kézfo­gás? nem beszélve arról milyen szegények voltak. De menjünk talán sorjában. Először a Városligetben találkoztam velük. A Vajdahu­­nyad vára és az Iparcsarnok között áll a Fáskör. Mint a neve mutatja, köralaku térség fával körülültetve, közepén gázlám­pa. A Fáskörön kívül fapadok. Itt találkozott a sok iskolake­rülő, szabadnapos “betegállományban” lévő teréz-, erzsébet-, józsefvárosi és angyalföldi nebuló. Ilyenkor aztán ádáz foot­­ballcsaták, sakkbajnokságok, futóversenyek színhelye *volt a Fáskör. Sőt, ha nézeteltérés támadt, az ifjú titánok boxolás­­ban is összemérték tudásukat. A tanrend súlyos nehézségeket támasztott részemre az­nap, amikor az iskolakapu helyett a Fáskör felé igyekeztem. Régi ismerősök gyülekeztek a vadgesztenyefák alatt és akkor láttam meg először Sateleszt és Dodót. Rongyos ruhá­jukban, szétmálló cipőjükben siralmasan festettek, öe csak egy pillanatig. A két rokonszenves kölyök vigyorgó képpel kérte kölcsön a gumilabdát és egymással szemben felállva, fejelni kezdték a labdát fejről-fejre. Eleinte szorgalmasan számoltam, hogy leesés nélkül hányszor fejelik egymásnak, de amikor száznál tartottak, meguntam és csak néztem őket. Fantasztikusan ügyesek voltak. Lehetetlen labdák után ha­saltak a földre és fejelték fel újra a levegőbe, majd egy-egy magas labdáért, mint a bakkecske ugrottak fel, érték el. Ami­kor végre földet ért a labda, a fáradtság legkisebb jele nélkül mosolyogtak ránk és mi már tudtuk mit jelent ez. Adóznunk kellett. Az uzsonnapénzek töredékei Satelesz és Dodó zsebeibe vándoroltak. Ha footballoztunk, szenvedélyesen izgult a két csapat, hogy a sorshúzás Sateleszt és Dodót melyiknek juttatja. Mert az kétségtelen, ha egy csapatba kerültek, akár kár volt a lab­dát megrugni. Pillanatok alatt lábuk alatt táncolt a “bőr” és addig ki nem engedték még gólba nem rúgták, ördöngősen cseleztek. Szemkápráztató trükkökkel “etették” az ellenfelet és pörgették, csúsztatták, emelték, fejelték, oxfordozták úgy azt a kis gumilabdát, hogy csak bámultuk. A meccs végén az­tán Satelesz és Dodó alig győzték a falatozást. Az iskolatás­kákból előkerült a sok izes falat és ilyenkor pótolták az ebé­det, ami előttük ismeretlen fogalom volt. így ismerkedtem meg velük. Ettől az időtől kezdve tisz­teltem őket, mert hirük a Fáskört megtöltötte és, ha megje­lentek, rögtön gyerekgyürü állta körül Sateleszt és Dodót. Egyidőben elmaradtam a Fáskörből. Szüleim megmagya­rázták, hogy nem szabad odamennem, mert ott rósz fiuk van, nak, akik nem törődnek a tanulással és, ha egyszer megnőnek nem lesz belőlük ember, őszintén szólva, nem értettem az egé­szet, de tapasztaaltból már tudtam, a szülői tanácsot illő do­log megfogadni, mert a szavak meg nem hallgatása után tet­tek jönnek, melyeket akarva, nem akarva—érezni lehetett, így aztán csak vágyakozva gondoltam a Fáskörre. Talán egy kerek esztendő is elmúlhatott, amikor várat­lanul összetalálkoztam Satelesszel. A Körúton. Hóna alatt rengeteg újságot szorongatott s kivörösödött arccal ordítozott jobbra-balra. Észrevett rögtön. _ Szervusz — mondta. — Melózom. A mutterom akarta, igy. Rikkancs vagyok. Lehet keresni vele. Persze ezeket a mondatokat nem egyszerre mondta el. Részletekben. Közben állandóan ordította a szenzációt, jobb­kézzel adta a lapot és már úgy formálta a markát, hogy a tizfilléres beleeshessen. — Footballozol még? — kérdeztem. — Na ná — felelte. Amikor szabad vagyok felkeresem a srácokat. Sateleszt később állandóan láttam. Ha nem akartam, ak­kor is. Rohant a Körúton és ordított. Majd a robogó 6-os vil­lamosra ugrott fel és akkorákat üvöltött a kocsi belsejébe, hogy több volt az átkozódó, mint a vevő. Ha a kalauz szólt ne­ki, kezet fogott vele, majd leugrott a villamosról. Soha össze nem törte magát. Olyan elegánsan lépett le, hogy utána rög­tön állva maradt. Ezért is irigyeltem. De már utánozni nem mertem. Lassan Satelesz úgy hozzátartozott a Kőrúthoz, mint a New-York kávéház. Közben múlt az idő. Hosszú kamasz lett belőle, de a régi Satelesz maradt. Most már csak vasárnap délelőttönként járt ki a Fáskörbe. Kékcsikos nadrágját bé­­türte a zokniszárba és cipőjét footballcipővel cserélte, fel. Em­lékszem, egy ilyen vasárnapi meccs után jól öltözött, idősebb ember lépett Sateleszhoz és megkérdezte tőle, volna-e kedve clubcsapatban footballozni. Bár Satelesz nagy football druk­ker volt, olyan fölényesen utasította vissza az ajánlatot, hogy csak bámultunk. A fásköri srácok mindig arról álmodoztak—­­innen viszik el őket clubcsapatba és ime, Satelesz úgy pöc­költe el magától a “karriert,” mint a pelyhet kabátjáról. Ami­kor megkérdeztük, miért tette, azt válaszolta: — Magamnak focizok, nem másnak! Ezt sem értettük, de még jobban csodáltuk ezután. Dodóról nem feledkeztem meg, csak éppen most háttérbe szorult, mert bár ugyan ő is dolgozó ember lett, egy kicsit szürke polgárrá vált és a Fáskört is elhanyagolta. Satelesz azonban fénykorát élte. Apám minden este vacsorája után kiolvasta az esti lapot. Engem akkor még nem érdekelt az ólombetű, de mily’ nagy volt a meglepetésem', amikor az egyik ujságoldalon Satelesz vigyorgó képét fedeztem fel. Kíváncsian olvastam el, mi van a kép alá Írva. “Budapest legszemtelenebb rikkancsa” — igy szólt a megtisztelő irás. Semmi több. Alig vártam, hogy Sate­lesszel találkozzam és megkérdezzem tőle, mit jelent ez. Satelesz dörmögve intett le: — Már te is tudod? Egy fir­­kász muki csinálta, aki nem vevőm és; mert el akartam adni egy lapot, igy bosszulta meg magát. De még jön az én uccám­­ba a pali . . . Nem tudom ki lehetett az az újságíró, de őszintén meg kell mondanom —- igaza volt. Egyszer végignéztem, ahogy Satelesz “dolgozik.” A békés járókelő elé odaugrott, szeme elé tartotta a lapot és közben úgy ordított, hogy még az autók dudái is elcsendesedtek. Aki aztán nem vette elő első szóra a tizfillért, Satelesz nem tágított mellőle. Lapozta előtte az újságot és a főcímeket üvöltötte, mint a sakál. Az is megvásá­rolta sokszor Satelesz lapjait, aki már egyszer aznap meg­vette .... Persze botránya volt bőven. Egyszer egy haragos ember kikapta kezéből a lapot és összetépte. Satelesz hosszú utcasarkon át átkozódott mellette és addig el nem ment mel­lőle, még a kárát meg nem téritette. Máskor pofonvágták. Erre ledobta kiskabátját, földhöz­­vágta az ujságcsomót és parázs verekedést rendezett. A rend­őrségen szivet meginditóan kezdett sírni, ecsetelte szülei szegénységét, saját rongyait mutogatta. A végén 10 pengőre büntették azt, aki pofonvágta. Legtöbb botránya a villamoson volt. Lábakra lépett, lök­­dösött, vitatkozott a kalauzzal, kioktatta az ellenőrt. Mégse haragudott rá komolyan senki. • Futni is tudott, mint a nyúl. Ezt a tehetségét akkor fe­dezte fel, amikor egyizben szenzációt orditva, rendőr lépett hozzá és felszólította, mutassa meg az újságban, hol van az a szenzáció. Satelesz először lapozott elölről hátra, majd há­tulról előre, de mindhiába. A rendőr nem “dűlt be.” Már ép­pen hóna alá akart nyúlni, amikor Satelesz nekiiramodott. Pompás stílusban hagyta faképnél a rendőrt. Legközelebb már indult a rikkancsok futóversenyén és hóna alatt a előirt súlyú ujságkötettel, cingár lábakkal, csikós trikóban messze a többiek előtt ért célba. Büszkén vette át az első dijat, a zöld újságot meg boldog-boldogtalannak mutogatta, mely győzel­me után irt róla, de aztán nem törődött többet vele. Dodó kényelmesebb foglalkozást választott. Hogy is mondjam . . . ? Csak leirni lehet foglalkozását, meghatározni nem. A kezdeti uzsonnafillérek később elapadtak. Dodó bil­­liárd-szalónba kezdett járni. Rövid idő alatt pompásan bil­­liárdozott. Megdöntötte az összes széria-rekordokat. Elismert tudással rendelkezett. Szóval, foglalkozása abból állt, hogy reggel nyitás után leült egy székre és várta a “pacienseket. Ezek jöttek is szép számmal. Dodó fogadott velük—játszott és

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents