Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)

1951-12-15 / 47. szám

t - Ik oldal

AZ EMBER

December 15, 1951

nak és harmatcsepp csillog minden levélen. Az élet gyönyörű szép, csak élni kell tudni és a nagy loholásban megállani egy percre, egy nagyot lélekzeni és a lélekzetvételnyi idő alatt azt gondolni, hpgy béke van ebben a pillanatban a földön és aki szabadságban élheti életét és nem kell félnie a másik embert, az boldog lehet a földön. ... Én csak ennyit tudok. •

Izraelben. Haifán az államalkotás negyedik évében.

(Copyright by Gondos^Rezes,

Haifa, Israel, 1951.)

Hogyan sikerült a new yorki légiriadó?

Arthur \V. Wallander, a new yorki Polgárvédelmi Hivatal igazgatója, a november 28-i new yorki légi riadó lefolyását a Times Square-n felállított megfigyelő állámásról figyelte. Tapasztalatairól a következő rádió - üzenettel számolt be:

A szirénák megszólalása előtt az Astor Hotel erkélyéről figyeltem a Times Square forgalmát. Taxisoffőrök, autóbuszok és magánkocsik vígan robogtak el előttünk. Gyalogosok gyors iramban igyekeztek előre az emberektől hullámzó Broadwayn. A korai színházlátogatók, a kirakatok bámulói és a vidékiek a gyalogjárón tolongtak.

Egyszerre csak megszólaltak a szirénák és a kép hirtelenül megváltozott. Autóbuszok, bérkocsik és magánautók a gyalogjárók mellett megálltak és utasaik kiszálltak. Fehér sisakos légörök, rendes- és kisegitő rendőrök jelezték az utakat a legközelebbi óvhely felé, a'mire annál is inkább szükség volt, mert sokan nem tudták, merre menjenek.

Mindez csak pár perc lefolyása alatt zajlott le. De ez a pár pere, amelynél hosszabb figyelmeztetést valóságos légi támadás esetén nem kaphatunk, tökéletesen megállította a város életét. A próbába bevonták a lakokat a házak belsejében is, a vonatokat, hajókat, au. tobozokat és repülőgépeket. Bebizonyítottuk a világ előtt, hogy New York városa megvédi polgárait, bármiféle formában érné őket a támadás a mai zavaros időkben. Polgári akósságunk védelme és a Polgárvédelmi Hivatal szervezete épolyan fontos, mint a rendes hadsereg fenntartása.

Polgáraink életét meg kell védenünk már csak azért is, hogy a katonai felszerelések gyártása és szállítása megszakítás nélkül zavartalanul folyhasson. A Polgárvédelmi Hivatalnak -önkéntesekre van szüksége. Minden vonalon kisebb személyzet felett rendelkezünk, mint amire okvetlenül szükség van és igy az aki eddig még nem jelentkezett, ajánlja fel szolgálatait, haladék nélkül.

Ez az első és utolsó légi riadó, amit tartottunk. A riadó sok pénzbe és fáradságba került. A riadó következtében a gyárak csökkentették termelésüket, az üzletek a felek kiszolgálását. A város egész közgazdasága megszakadt, még ha rövid időre is. De bármibe került is, tekintsük úgy, mintha biztosítási dijat fizettünk volna nagyobb biztonságunk érdekében.

Azok a tapasztalatok, amelyeket a próbából leszűrtünk, hozzásegítik a hatóságokat ahhoz, hogy a közönség biztonsága érdekében további intézkedéseket léptessünk életbe, úgy ahogy a korábbi riadó, amelyet a Polgárvédelmi Hivatal személyzete részére rendeztünk, — szintén értékes tanulságokkal járt.

A riadó megmutatta mit kell tennünk, ha a szirénák megszólalnak. Azoknak, akik lelkiismeretesen követték az utasításokat, több eshetőségük van arra, hogy az esetleges atomtámadást túléljék.

Sztrájk

Nehéz és éveken át tartó pártmunka eredménye volt, hogy Dra! hős István gépmestert végülis a III-as szedőterem tizes bizalmijává választották. A párthatározatról a keddi pártnapon értesítették és Drahos kicsit megilletődve mondott köszönetét a bizalomért. “Nem vágyókon szónok — mondotta, keresve a szavakat — de azért Ígéretet I teszek itten, hogy mint igazi proletár, a dolgozók harci egységéért, ezentúl is, mint a múltban, erre tanuk vannak . . .” Itt elakadt, mint j mindig, de azután hirtelen széles gesztussal a szedőterembeli elvtárj saihoz fordult és nagyot csapott az asztalra. “Fiuk—kiáltotta—ez jnekték egy nagyobb darab kenyeret jelent! . . Azután hatásosan és gyorsan leült és kezet fogott a párttitkárral.

Felcsattanó taps volt a válasz szavaira. Később Drahos utánagon| dőlt, hogy mit is mondott voltaképen és gyanítani kezdte, hogy annak I a “nagyobb darab kenyér“-nek nem sok értelme volt. A tizes bizalmi i szerepe ugyanis semmi összefüggésben nem állt az alája tartozó elvtársak javadalmazásával, kötelessége csupán annyi volt, hogy társait pártszerüen irányítsa, kivonulásokkor a jelenlétüket ellenőrizze és a hivatalos pártlapokra valamint a szemináriumi füzetekre a pénzt havonta átvegye. Drahos zavartan nézett szét, hogy nem röhög-e gúnyosan valamelyik szaktársa a szónoklatán, azonban minden elvtárs komoly maradt, mert már megszokták, hogy gyakorlatlan szónokok a beszédjeikbe politikailag helyes, de egyébként .nem érthető mondat- I töredékeket kevernek. És Drahosnál azt is számításba vehették, hogy a gépmester gyakran beszeszel.

Drahos reggel és ebéd után egy-két pohár snapszot ivott, mint úgyszólván minden nyomdásztársa, de a gépmestert azért még senki sem látta dülöngélni. Drahos jól birta az italt, egyébként is erőstermetü, inas ember volt, úgyhogy legfeljebb a szeme csillogott a szesztől vagy túlsókat fecsegett a hatására. Egyszer kellemetlensége is volt ebből kifolyólag, mert közvetlenül'az ostrom után, a kiskocsmában leitta magát és elkezdett körbejárni a vendégek között, miközben torkaszakadtából bömbölte, hogy: “Én vagyok ruszki szoldát, nálunk van kultyura, davaj ide a karórákat . . . !” Akkor majdnem bevitték a rendőrségre és csak az mentette meg, hogy a felesége érte jött és igazolta, hogy Drahos proletár munkásember, aki azért nagyon szereti a felszabadító szovjet katonákat. Ez különben nem nagyon volt igaz, mert Drahoséknak a Vöröshadsereggel eddig mindig csak bajuk volt. El volt ugyanis náluk bujtatva egy zsidó'kereskedő, akinél annakidején viceházmesterek voltak. A náci megszállás után a kereskedő menedéket kért Drahosék külvárosi kis lakásában. Közel egy félévig volt eldugva a padláson, pedig ez akkor életveszélyes volt Drahosékra, de a gépmester vállalta a kockázatot, mert ki nem állhatta a nácikat és a kereskedő tisztességesen meg is fizetett a rejtekhelyért.

Amikor az első szovjet katona belépett Drahosékhoz, akkor a kereskedő lerohant a padlásról, átölelte a katonát és eszelős boldogsággal ismételgette, hogy ő zsidó, zsidó . . . Erre a részeg ukrán elővette a revolverét és agyon akarta lőni a kereskedőt, miközben üvöltötte, hogy ő nem szereti a zsidókat. Drahos mentette meg a kereskedőt azzal, hogy 3 kiló szalonnáért megvette az ukrán pisztolyát. Erre a vörös katona hóna alatt a szalonnával eltántorodott, de másnap délelőtt három társával kijózanodva visszatért és némán körbejárta a lakást. Drahosné, aki tót származású volt, kétségbeesett dadogással próbálta szlávul megértetni, hogy a férje: “robotnyi, munkás,” de az egyik orosz, valami tisztféle rámutatott az egyszobás'lakás rekamiéjára és a falon a képekre és azt mondta megvetően: “burzsuj.” Drahosné aznap egyedül volt otthon és a kezeit tördelte rémületében, miközben a szovjet katonák azt mondták, hogy “nyemci, német” után kutatnak és kezdték kinyitogatni a fiókokat. Drahosné erre azt hazudta, hogy a férje régi kommunista, mire a tisztféle azt felelte, hogy ők nem azok és erőszakoskodni kezdett az asszonnyal. Szerencsére éppen akkor tévedt arra egy orosz tábori csendőr, aki igazoltatta és elküldte a katonákat, majd elvitte Drahosék öreg vekkeróráját, kint felhúzta, a füléhez nyomta, majd feldobta a szomszédos iskolaépület tetejére. A katonák közül a tisztféle- napok múlva egyedül visszajött Drahosékhoz, jóságos mosollyal letett az asztalra egy kis láda sósborszeszt, amelyet valószínűleg a közeli drogériából vett el, megcsókolta az elfonnyadt Drahosné nyakát és szó nélkül távozott.

Ugyanakkor Drahost és a kereskedőt a városba menet egy patruj feltartóztatta, bevitte a kommandaturára és beosztotta őket egy német hadifogolytranszportba, amelyet éppen elszállítottak keletre. Drahos komolyan megijedve próbálta bizonyítani, hogy ő “tovaris, proletár, robotnyi,” de a válasz csak annyi volt, hogy az egyik géppisztolyos mongol megkérdezte tőle, hogy dohányzik-e, azután elvette Drahos összes cigarettáit. A zsidó kereskedő odarohant egy arrahaladó magasrangu szovjettiszthez és elnyögte neki, hogy ő deportált zsidó. A tiszt intézkedésére a kereskedőt azonnal szabadon gedték, de hazafelé menet megint elfogták. Kivitték egy moszkvavidéki bőrgyárba és ott állítólag tífuszban csakhamar meghalt. Drahos viszont éjjel kiugrott a kommandatura ablakán, sikeresen hazatért és ettől kezdve három hónapig a padláson bujkált. Ezt helyesen tette, mert az oroszok a járókelőket rendszeresen “elfogták” és mint hadifoglyot kivitték Oroszországba. A környékbeli ismerős munkások között ilyenformán úgyszólván, csak Drahos menekült meg, meg azok, akik nácik, SS-ek és szökött rabok voltak és igy nem mertek kimenni az utcára.

Drahos tehát az oroszokról rossz benyomásokat szerzett, viszont éppen ennek köszönhette, hogy a nyomdában jól feküdt a Pártnál. A gépmester ugyanis az első nap, amikor ismét bemerészkedett a nyomdába, azonnal a Pártba való felvételét kérte, mert abban bizott, hogy

a kommunista párttagsági igazolvány talán mégis a segítségére lesz, ha az oroszok igazoltatják. Az igazolványról később kiderült, hogy az oroszoknál semmit sem ér, viszont a nyomdában annál többet. Drahos azonnal egy fokkal magasabb beosztást kapott, mint az előző volt, a múltjával sem nyagatták és csakhamar pártiskolába küldték, »hogy okosodjon.

A pártiskolán előadott anyagot Drahos nem nagyon értette, viszont arra rájött, hogy most egy uj világ jön, ahol mások lesznek az urak. Egyszer külön elmagyarázta neki az előadó, hogy a hatalmat ezentúl a munkásosztály gyakorolja, szövetségben a parasztsággal, de Drahos úgy tett, mintha meggyőzték volna, valójában nem tudta, hogy hol van ő szövetségben a parasztsággal és miért van ő hatalmon. Viszont erről nem volt szabad vitatkozni, ezt el kellett fogadni, mert az ember az újságokban is olvashatta és fel volt írva az üzem falára, a nagy Sztálin képe alatt. Drahos tudta magáról, hogy elég lassú eszü ember és bizott abban, hogy—amint a párttitkár megmondotta—egyszer majd eléri a politikai érettségnek azt a fokát, amikor minden érthetővé válik számára. Ugyanakkor viszont a kapitalista kizsákmányolás elméletét tökéletesen megértette a gépmester és állandóan jobban és jobban utálta a gyárnak egyelőre még befolyással bíró tulajdonosait. Ezekkel a “vezérigazgató urak”-kal Drahosnak nem sok dolga volt, legfeljebb, hogy régen, az úri világban alázatoan köszönt nekik, azok meg nem köszöntek vissza.

Egyszer :— talán tíz éve — volt egy nagy sztrájk a nyomdában, amiatt mert elbocsátottak öt szaktársat és akkor Drahos is annak a munkásküldöttségnek a tagja volt, amely a sztrájkot megszervezte és amelyik a vezérigazgatót felkereste. A kövér vezérigazgató az öt munkás visszavételéről hajlani sem akart és kidobta a küldöttséget. De a szakszervezet sem engedett és egy hétre leállt a nyomdában a munka. Később a nyomdatulajdonosok az öt szaktársat mégis visszavenni kényszerültek, de Drahos akkor nagyon megutálta a munkásnyuzó, lelketlen kapitalistákat. A pártiskola után már pontosabban ki tudta fejezni utálatának az okait és tisztában lett azzal, hogy a tőkést csak a profitja érdekli és a dolgozó munkás a szemében kifacsarni, való citrom, amelyet eldob az ember, ha már felhasználta. Ezért van szükség arra, hogy a nép saját sorsának intézését a kezébe vegye, megszüntesse az embernek ember által történő kizsákmányolását és köztulajdonba vegye a termelőeszközöket. A kapitalizmus kitermeli saját sírásóit az ipari munkásságot és Drahos örömmel vette tudomásul, hogy ö is egyike a gyűlölt társadalmi rendszer sírásóinak. A nyomdát egyébként.csakhamar államosították és a.vezérigazgató hatalmas zöld autója többet nem izgatta az esténként eltávozó munkásságot, mert a kocsit ezentúl az üzemi bizottság elnöke használta és az már korábban hazahajtatott vele.

Drahos ezekben a hónapokban vált meggyőződéses kommunistává, mert magával ragadta a Pártnak az újjáépítésre és többtermelésre irányuló impozáns lendülete. Az oroszokat is megszerette közben, mert egyszer elvitték az üzemet egy grúz tánecsoport előadására és Drahos ilyen szépet még soha életében nem látott. A Pártban is felvilágosították, hogy nem lehet a szocializmus hatalmas világbirodalmát egy megszálló hadsereg néhány részeg katonája után megítélni, s ezt a nézetet a gépmester már csak azért is elfogadta, mert lakhelyének környékéről eltávoztak a szovjet katonák. *

Az egyetlen, ami zavarólag hatott Drahcsra, az a feleségének viselkedése volt. Drahosné férjével ellentétben igen vallásos életet élt és minden alkalmat megragadott arra, hogy az “istentelen” kommunistákat szidja. Vallásossága ellenére az asszony néha materialista nézeteket vallott és valahányszor a gépmester pártnapra ment, el nem mulasztotta, hogy gúnyosan az alacsony fizetésére ne figyelmeztesse. “Inkább több pénzt hozna haza a sok kommunizmus helyett!”—szokta mondani és ilyenkor Drahos különösen dühös volt rá, mert a fizetése tényleg kevesebb volt, mint régen. "Ami van, azt is eliszom!”— felelte vés jól becsapta" az ajtót a reakciós asszonynak.

A nyomdában is lassan hire ment, hogy Drahos meggyőződéses kommunistává vált. Ezt onnan is észre lehetett venni, hogy szaktársai már nem ütögettek a vállára, ahogy régen, hogy: “Drahos bátyám, ho-gy ityeg a fityeg?”, hanem már messziről kalapjukhoz emelték az Ujjúkat és azt mondták öntudatos munkáshoz illően: “Szabadság*, gépmester elvtárs!” Furcsamód, anélkül, hogy kinevezték volna, Drahos valami munkafelügyelőfélévé nőtte ki magát és tekintély lett, úgyhogy társai tisztelettudóan elhallgattak, ha megpillantották.

Drahos erre a megbecsülésre különösen azért volt büszke, mert a Pártnál élvezett befolyását soha senki ellen fel nem használta. Csak egyszer jelentette fel az üzemi titkárságnál az egyik csomagolónőt, mert megszökött az önkéntes tiltakozó küldöttségből, amelyet a közellátási miniszterhez küldtek a magas fözelékárak miatt. Azután volt egy másik eset is, amikor a taggyűlésen valamelyik gépszedőnek a Pártból való kizárását kérte, mert nevezett súlyosan rágalmazta a demokratikus népi rendőrséget. Természetesen mindkettőt azonnal elbocsátották az állásából és Drahos elégedetten állapította meg, hogy az ideológiai tudás tényleg hatalmat jelent, ahogy azt Lenin elvtárs megmondotta.

A gépmester lassan a pártnapok kedvence lett, mert mindig készen állt arra, hogy a vitánál a dolgozók nevében hozzászóljon a tárgyhoz. Ilyenkor Drahos lassan felállt, körülnézett a párttagokon és azt mondta: "Elvtársaim! Én csak egy egyszerű munkás vagyok és nem szónok, de kimondom itten, hogy amit az előadó elvtárs elmondott az szóról-szóra igy van és mi most fogadjuk meg elvtársaim, hogy soha nem leszünk osztályárulók meg Amerika hangja . . Kis idő múlva mindig belezavarodott a mondanivalójába, de azért tapsoltak, amikor leült. A kivonulásokkor rendszerint ő vitte a * Miénk a gyár magunknak dolgozunk” feliratú táblát, amely a legelőkelőbb és a legtekintélyesebb volt. Néha előfordult, hogy odaszólt a mázsás