Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)
1951-02-17 / 7. szám
February 17, 1951 AZ EMBER 5-ik oldal ilkalmazásával úgy oldhatnák neg, hogy finom, könnyű nylon-1' sacskókat köthetnének tyúkjaik feneke alá, s este a tyukizé . . feelös pillanattok alatt összegyüjtletné. Számítsa ki, hisz énektuiása révén jártasabb a matemaiikában mint én, mennyi munkadő, seprőcirok, lapátlemez s más rasonlók megtakarításával járna? És főleg M. Edéinek, a szépen negirt novelláért ne felejtsem el ;gy szép tyuk--------ne haragudjon, nem jut eszembe a latin neve — tudja miről van szó, küldeni, hogy tűzze a kalapjára vagy a mellére kitüntetésként. De mondja Pjódor bácsi, nem ísinált maga valami disznóságot? Nem a nőiről tartott előadást népidemokrata virágnyelven? * De nézzünk az idézett lapból egy másik novella remeket. Címe: “Fény a pusztában.” Ezek azok a eimek, mint “Fény a pusztában,” “Lábnyomok a hóban,” “Vércseppek a szőnyegen” stb. amire gyengébb idegzetű olvasók érzelmi összeomlást kapva, lobogó gatyaszárral belerohannak a sötét, hófergeteges éjszakába, ahol el is vesznének a jámbor lelkek, ha távolról valami kunyhóból nem szűrődne ki a megmentő fény, ahol aztán kiderül, hogy valami öreg juhász, ahelyett, hogy a babájával vacakolna a jó meleg dunna alatt, jobbfülére támaszkodva, köldökét bámulva önkritikát gyakorol, Stalint látva maga előtt. Valamikor ilyen címekkel nagy sikereket lehetett elérni a ponyván végeérhetetlen füzetekkel, aminek akkor szakadt vége, amikor az írójuk meghalt vagy a felingerült olvasók dühükben agyonverték, mert már ládaszámra hevertek a kivágott szelvények s teljesen reménytelennek látszqtt, hogy ebben a büdös életben megkapják az ajándékba Ígért muzsikáló Mária-szobrot vagy a művésziesen faragott, dúsan aranyozott keretű Házi Áldást. “Hóvihar tombol . . . bent a házikóban lobog a lámpa fénye . . . az egyik pásztor, aki könyvet olvas. . .” — stb., stb. kezdődik az ismeretlen szerzőtől irt novella. Ejnye, ejnye, — dörgöli az ember a borzalmas idő leírása alatt a hátán ide-oda korcsolyázó zimankót, — miért nem szólnak ezek* a jóemberek Sztálinnak, hogy küldje a pokolba, valami imperialista-kapitalista országba ezt a cudar időt. De várjunk csak, az áll a leírásban: “a házikóban lobog a lámpa fénye” , . . Hogy hogy lobog? Akkor miért szédítik az embert azzal a villamosítással, ami a szovjet kimutatásokban már vagy 20 éve szerepel minden kis istentől elrugaszkodott, távoli vityilóban? De az ember csak ezután válik Tamássá. Néhány sorral alább egyik pásztor odaszól egy legénykének: “Kizsigerelted a rádiót, de összerakni már nem tudod.” Nem értem. A rádiólámpába is petróleum ég vagy a petróleumlámpában ég villany? Na, majd kiderül, olvassunk tovább. A legényke visszaszól valami Palagéja Grigorjéva atyafinőnek: “ ... ne izguljon, én bontottam szét, én rakom össze, hisz én vagyok a gazdája!” j Csak lassan a testtel! Attól, j hogy a gazdája, szétszedhetettnül maradhat az élőket és holtakat Jozafát völgyébe hivó trombitaszóig. Jónéhány óra, rádió, be- 1 szélőgép tulajdonost láttam hajsonló bölcsességgel, s mai napig sem tudják azok szétoperált tagjait egymáshoz ragasztani. De nem is erről van szó: petróleumra jár-e az az átkozott rádió vagy a petróleumlámpa jár villanyra? Végre, nagysokára a következe sorok: “Kint tombol a hóvihar, a szobában kellemes meleg. Az akcumulátorokból piros drótok futlak az ablakon az utcára egy tagy ládához, abban a dinamó /an, amelyet a szél hoz mozgás>a.” Micsoda intelligencia! Először ízt gondoltam, tekintve, hogy az akkumulátorokból futnak a drótok a dinamóba és nem fordítva, rogy valami szélvitorlát hajtatnak i - motorral, számítva, még nem iul amugyis elég nagy erővel a j nhar. Mert más a hivatása egy háztetőről az utcára vezető drótnak — teszem — mint egy utcáról j a háztetőre vezetőnek. De most már pedzem . . . fordítva áll a dolog, de akkor meg miért világítanak petróleummal? Hogy legyen a szélnek mit lobogtatni? Ily buta leírások közepette szinte bölcsességként hangzik, amint egyik pásztor pipára gyuj-1 tás közben hirtelen feleszmél: “Ellenőriztétek a pásztorokat? . . . Nincs szükségük valamire?” Dehogy nincs. Békekölcsönjegyzési-iv után epekednek a zivataros éj sötétjében, hóviharon legeltetve nyájaikat. Mert ilyen butaságra mi mást gondolhat az ember. Megerősít Sztyepán Petrovics magyar, aki ezt válaszolja: “Az ellenőrzés megtörtént, mindenkit figyelmeztettek.” Hogy mire? Örök titok marad. Valószinüleg, hogy a jószágot ne engedjék bezabálni a hóból, s ha mindnyájukat elviszi az ördög, “Heil Sztálin !-t kiáltva még tudtukra adják, hol keressék a békeivet. Majd egy öreg Háry János kezd a mesébe, hogy “1941-ben mint kúsztak harmincán a Don gyengén befagyott jegén a túloldalra.” Na, kövessük őket. Figyelmen kívül hagyva azt a kitételt, hogy mint “kozák lovas századról” beszél, de hogy a lovakat hogy kusztatták át, — hallgat. Valószinüleg részletekben, mint a fináncok. “Vezetőnk kezében zászló, rajta Sztálin képe.” Elhisszük. Senki se tételezte fel, hogy Poncius-Pilátusos zászló alatt kúsznak. Azt nem lehet éjjel látni, mig Sztálint igen. Viszont egy "harcba kuszónak” mi az ördögnek zászló? Valószinüleg, hogy legyen, ami akadályozza. Gyerünk tovább! Jégroppanások sora és minden roppanásnál: “valaki elmerül. Csend. Bucsuzásul egy kéz a jégre dobja a géppisztolyt.” Kozák legyek, ha értem. Mert ha azután lenne a csend, miután már a puskáját kidobta s elvonult a halak birodalmába egy kis zavartalan önkritikára ... de fordítva? Arról nem is beszélve, egészen más törvénye van. a jégbeszakadásnak, mint zuzmarásagyu névtelen irónk elképzeli. Hagyjuk őket a vízbe, nézzük a végét: “Az ifjú Vaszilij lelkesülten tekint az elbeszélőre. Látni rajta, hogy sajnálja, hogy későn született, nem kúszhatott ő is a Don vékony jegén.” Részemről csak azt látom, hogy nem Vaszilij született későn, hanem az iró jött időelőtt a világra s kedves papája örömében háromszori“hipp-hipp-hurráh”-t kiáltva, ugyanennyiszer feldobta a levegőbe, de csak kétszer sikerült elkapnia, harmadszor a feje lágyára esett s azóta ütődött szegényke. Késői születéséért Vaszilij sem maradt adós. Még a jégkuszásnál is hihetetlenebbül hangzóan mesélte el, miként honosította meg a rizst egy társával olyan helyen,— ahol a leírás meggyőző erejénél fogva — csak azért nem termett eddig, mert nem vetettek bele. Még egy kis türelem, elhangzik az utolsó mese s remélem végre aludni térnek, ha már igy is rájuk nem virradt . . . 1 “A pitvarban mintha leesett volne az, aki a mennydörgést és vil- : lámlást csinálja. : De nézzük a folytatást, ami : csak ezután kezd valójában bűz- j leni, mert mint fő-természeti je- I: Lenséget igy folytatja: “És aj: tyúkjaim? Mennyi ganéjt adnak azok nektek a földekre? Ugye, hogy sokat. Most az azotogénről fogok beszélni. Van aki hallott ró-! la, van aki azt sem tudja mi fán terem.” Bocsásson meg Fjódor bácsi, én is az utóbbiak közé tartozom, én sem tudom. De értékes előadásának tanulságait levonva, marxista és egyéb tudásommal nekigyürközve, bölcs georgiaijuk Útmutatását követve, arra következtetek, hogy csakis kakasganéj lehet. De nincs kizárva, hogy traktoralkatrész vagy harci induló. Parancsuralmi országokban az ember sohsem tudja, hova tegye a szavak értelmét, ha egyáltalában lehet ezekben az országokban értelemről beszélői . . . Tudja Fodor, bocsánat Tódor bácsi, ezekután nem sokat adokj azért a kis tyukazotos életéért. Egy főszerkesztőt igy megfosztani | minden díszétől?! Méghogy a mennydörgést, villámlást nem Illés-próféta csinálja, hagyján. De hogy azt a bizonyos tyukizét a maga tyúkjai és nem ő csinálja?! Micsoda irodalmi tyukganéjság, azt a fűzfán fütyülőjét neki! A vége az lett a dolognak, hogy az öreganyja kínjától, valami Liszenkó ágasbuza, hógát, 104-karu gyapjuszedőgépen keresztül annyi hetet-havat összehordott, hogy újra megnéztem a novella címét, valóban a mennydörgés istennyiláról van-e szó vagy valami tébolydái beszámolóról? Ettől a kis félreértéstől eltekintve, elismerésem Fjódor bácsié. Jól kivágta a rezet a rézangyalát, maguk nyelvezetével: a rézganáját neki! • Ami meglepett, hogy magasszinvonalu előadása után nem volt munkafelajánlás, munkamódszerátadás, békekölcsönjegyzésről szó. Engedje meg, hogy innen, Párisból javasoljak egy újítást tyúkjainak. Az ötlet nem a sajátom, láttam, ingyen magának adom, értékesítse, legyen vele boldog. Tudja ,erre az emberek nem olyan müveitek, mint maguk felé. Ahelyett, hogy észt gyüjtenémek maguknak, bélyeg, képeslap, érem s más hasonló vackok kuporgatására pazarolják még azt a kevés eszüket is, ami egész véletlenségből ragadt beléjük. Egy háziasszonyról van szó, akinek Párisban fehér holló számba menő fürdőszobás lakása van. S ahelyett, hogy saját és b. családja koszos tagjait mosogatná benne, mindig 1-2 tyuk, kakas fülyürészik, dörmög a helyiségben, hozzájárulva a családi bűz, piszok! emeléséhez. Mivel nem tudja őket Illemre, szobatisztaságra szoktatni, úgy oldotta meg, hogy azt a bizonyos népidemokrata micsodát ne pö työgtessék szét, hogy biztositótü, ] gombostű, zsineg s más hasonló segédeszközök segítségével pelenkába rakja őket. Mármost maguk ezt az elmaradt nyugati módszert a sztálini elvek jármüvek, nem egyszer emberek is. így érthető, ahogy gödörről hallok beszélni négy évi elsővonalbeli üdülésem megfigyelő gödrei, lövészárkai, rókalyukai, gránáttölcsérei és a jelzett higiénikus gödör vonul el szemem előtt. • De gyerünk elbeszélésünk fonalára. “S miért nem alusztok?”— kérdi a gőzrejáró ember. Végre egy okos szó. Hisz én is azt kérdem, miért nem fekszenek már le, hisz rájuk virrad. “Sztálinról beszélgettünk"—adják mhg a választ. S most jön a világ legédesebb dolga, fogózzanak meg jól: “Á-á! Szóval Sztálin, mentett meg engem.” Naná majd a dalai láma! Hisz’ már a Bölcsek Könyvében megvan írva: Éjjeli mentés ügyében forduljon Sztálinhoz! Hóviharban, lókeresés közben eltévedteknek— nagy árengedmény! Végre, cihelődnek a lefekvéshez. De Oroszországban semmi sem megy úgy, mint közönséges embereknél. Előbb még bekapcsolják a novella elején műtőasztalon fekvő, kizsigerelt rádiót. Valószinüleg valami könnyű zenére állitják, hogy álomba ringassa napok óta nem aludt fejüket. Ahogy mi tévedünk . . . “Az egész kunyhót betölti a Kremlórájának ütése. A fejek felemelkednek és mindnyájuknak úgy rémlik, hogy Sztálin mindent tud róluk.” Szép kis altatózene. De nem folytatom, mert embereink azóta még mindig róla beszélgetnek, ha ki nem dőltek a fáradságtól. Mindenesetre, az örök fényesség világítson neki, nehogy eltévedjen a tulvüági sztyepéken, nehogy ő is beleessen abba a Vörös Gödörbe, a Kreml harangjai zúgjanak búcsút utána vagy csináljon amit akar, csak nekünk hagyjon békét. ] rabszolga mivoltunkban, mert még [mindig jobb. ha saját rabszolgáink vagyunk, mint az övé. MAYOR’S RESTAURANT KÖZISMERT MAGYAR KÜLÖNLEGESSÉGEIRŐL Mérsékelt árak. Finom vevőkör. CLIFTON HOTEL 127 West 79th Street Telephone: TR 4-4525 NEW YORK CITY Március 17-én, szombaton este a Hotel Roosevelt “Hendrik Hudson“ termében (Madison Ave. és 45th Street sarkán) "AZ EMBER r r r MUVESZESTELYE É S BALJA Lukács Pál az ünnepelt mozi és Broadway sztár a művészi miisor központjában. A műsor további részleteiről “Az Ember” következő számában értesítjük olvasóinkat. A TÁNCZENÉT BARTAL JENŐ HIRES ZENEKARA SZOLGÁLTATJA Jegyek, adóval együtt, 4.80 dolláért kaphatók: “AZ EMBER” szerkesztősége, 320 E. 19 St. Tel.: BU 8-6168; PIRI INC., 648 Madison Avenue; HENRY ANTONVILLE GALLERY, 721 Madison Avenue na valami. A következő pillanatban kicsapódott az ajtó s hatalmas gőzfelhő tódult be rajta. Nyomában egy ember toppan a szobába.” Pont még ő hiányzott. S különösen gőzfelhő közepette. Mégha gázfelhőt irt volna? Igaz, kellemetlenebb, de valószínűbb. Na, nézzük mi szél hozta ezt az újabb szovjetcsodát, a gőzrejáró embert a petróleumra járó rádió után. Mert szélben aztán nincs hiány. “Három ló elkalandozott a viharban s én utánuk mentem.” Ez is végtelenül bájos ügy. Valószinüleg azokról a lovakról van szó, akiket 1941-ben az örök jégmezőkre távozott gazdáik már nem is tudtak átcsusztatni a Don folyón s azóta is kóborolnak. Mert ahogy én a lovakat ismerem, azok nem estek a fejükre, mint novellánk szerzője, örülnek, ha ilyen zimankós időben a jó meleg istállóban újságot olvashatnak, rádiózhatnak, sakkozhatnak, mert feltételezem, hogy a népek apjának, Sztálinnak a birodalmában egy ló műveltsége megfelel nagyjából egy mifelénk hat gimnáziumot végzett diákéval. Folytatja: “Elpusztultak volna. A Vörös Gödröknél eltévedtem. 60 kilométer ide.” A cár alatt valószinüleg “Fehér Gödrök”-nek hívták s valamelyik hadsereg latrina gödrei lehettek azok. így érthető a dolog. Oda nekünk is beleesett egy lovunk s ma is látom szegény bosnyák hajtótüzért szinte sírva előadni, hogy mig a többi “konyit” szerszámozta ez talán emberhez akarva hasonulni, a lovak részére fenntartott latrina-szakaszba valahogy úgy helyezkedett, hogy belepottyant, a gerendán csücsülgető bakeszok nagy ijedelmére, akik aztán távozás előtt elfelejtették ruházatukat rendbehozni, dolguk végeztelenül még segíteniük kellett, fülénél-farkánál fogva kihúzni. De beleestek abba kutyák,
