Az Ember, 1939 (14. évfolyam, 17. szám)
1939-04-29 / 17. szám
K oldal “AZ EMBER” VILÁGKIÁLLÍTÁSI SZÁMA APrWs 29 1939 M E M B E R VíÖ&jOÖR F&RJ&NC POmJKAJ ÍTEJOOLAPIA THE MAN _____________________________—------s,----------------------------------------------------------------------------------------------------------------PUBLISHED WEEKLY BY Editor & Publisher GÖNDÖR FERENC szerkesztő-kiadó Editorial and Publishing Office: Í20 EAST 79th STREET, NEW YORK, N. Y. Telephone: Butterfield 8-6168 SUBSCRIPTION RATES: pNE YEAR ........ 4 DOLLARS SINGLE COPY ....... 10 CENTS Bntered as Second Class Matter September 2, 1926 at the Post Office of New York, N. Y. Under the Act of March 3, 1879 NEW YORKI EMLÉK Hollywood, Kedves Ferikém, arra kér, hogy írjak valamit “Az Ember” világkiállítási számába, valami emléket nen? yorki éveimből. Megpróbálom . . . Ezer kilencszázhuszban volt. . Azt hiszem szeptemberben, de lehet hogy október volt: hűvös őszi szél húzott végig a keskeny utcákon és én azon gondolkoztam, hogy hol fogok hálni az éjszaka. Vidám volt a ,város; a mulatók tele; jókedv és zene hallatszott ki n kávéházakból és nekem torkomba szorult a szivem, ha egy rendőr vagy katona mellett mentem el. Azokban az időkben nagyon szigorúan vették az útleveleket idegen országokban és az én útlevelemmel bajok voltak. Magyar útlevél volt és a rendőrségen, ahol jelentkeztem, azt mondták, hogy ott tartják és menjek viszjsza érte három nap múlva. Annyi időre adtak tartózkodási engedélyt. A három nap akkor már régen elniult, s mert, miután három nap alatt nem lehet elvégezni semmilyen egyetemet, az útlevelemet a rendőrségen hagytam, magamat pedig isten kegyelmébe ajánlva, gondoltam majd meghúzódom valahogy’ ennek, az akkor túlzsúfolt, városnak valamelyik zugában. Szóval: fújt a szél; már be is sötétedett. Gondoltam, szállás után majd nézek később — legfeljebb bekönyörgöm magam megint a menhelyre. Éhes is voltam. Kenyér jegyem persze nem volt. Az ország nyelvén egy szót se tudtam, németül se túlsókat. Mégis: az ember benyit egy péküzletbe, ahol asszony van a pultmögött, köszön németül — ha nincs válasz, minden további nélkül kimegy. A negyedik péküzletben kedves, kövér, idősebb nő wolt a pult mögött és az üzletben áldott kenyérszag. ■Csodáik csodája: válasz jött kaik német jóestémre és el lehetett mondani, hogy magyar diák vagyok kenyérjegy nélkül — és kaptam egy egész kenyeret. Nem volt egészen friss, az igaz, de csak két napos volt, jó kenyér. A Vaclawské Namesti és a Prikopi sarkán dőltem neki egy kávéház falának, ott vágtam fel a kenyeret a Pestről hozott bicskámmal és nagy falatokban enni kezdtem. A Prikopi volt a korzó. Már gyultak ki a lámpák. A nők elegánsak voltak és szépek — és én, istenem, tizenkilenc éves sem voltam. Sírtam. Kenyeret ettem és sírtam. Hogy’ gyűlöltem ezeket az embereket körülöttem. A nőket, a férfiakat, a gyerekeket. Hogy’ gyűlöltem a jókedvüket, az idegen nyelvüket, a rendőrök és katonák friss egyenruháját. Hogy’ gyűlöltem a boldogságukat, azt hogy olyan nagyon OTTHON vannak. Ha egy rendőr megszólít, holnap már toloncolnak is kifelé az országukból: ha éjszakára szállás nélkül maradok, biztos megvernek a légionáriusok. Mégcsak a keserűen fájó “honvágy” vigaszát sem érezhettem, hiszen alig néhány hónappal azelőtt rúgtak ki az én “hazámból’’ — és elvégre én nem itt születtem, sem az apám, sem a nagyapám, sem a dédapám nem itt született: Magyarországon születtek mind. Sírtam. Könnyeim megsózták a kenyeret. Közelről és messziről női nevetések hangjtít hozta el hozzám a szél. Hogy’ gyűlöltem a cseh nőket! Ki gondolta volna akkor, hogy majd egyszer, majdnem húsz év múltán, valahol, ahol igazán HAZÁRA találtam, valahol, ahol nem kell se nekem, se másnak lie rendőrtől, se katonától félnie . . . ilyen egészen testvéremnek fogom érezni a cseh katonát, a cseh nőt, a cseh gyereket. Ki gondolta volna akkor, hogy velük fogok sírni az ő sorsukon, az ő fájdalmuk lesz az én fájdalmam, az ő bánatuk az én bánatom; hogy úgy fogom érezni, jó volna ott állni közöttük a Vaclawské Námestin és énekelni velük, ha tudnám, a cseh himnuszt a rohadt barnainges brigantik degencrált pofájába. Ki gondolta volna? Jaj, Ferikém, most veszem észre, hogy maga valami new yorki emléket kért — és én Prágáról írtam. De — most a swasztika leng a Hradzsin fölött és náci csizmák konganak az ódon utcák kövein. Lehet most másról is beszélni? A világkiállítás alkalmával kívánok Magának minden jót, régi barátja, PÁRTOS FERENC. Ünneprontás Irta: ERDÉLYI FERENC Göndör Ferenc megkért, hogy Írjak én is egypár sort “Az Ember” világkiállítási számába. Félek, hogy az írásom ünneprontó, túl szomorú lesz egy olyan alkalomkor, amikor itt New Yorkban egy egészen uj városrész épül a munka diadalára. Az épülő városrészben kint voltam, csodálatba ejtettek a dimenziók, a most készülő paloták százai. Tudom, hogy lesz külön repülőtere, játékparkja legalább olyan nagy, mint egy nagyobb alföldi város, külön autóbuszjárata, pavillonjai, ahol a néző szeme elé tárulnak a modern technika legfrissebb vívmányai. Tudom, hogy örülnöm kellene, hogy itt vagyok, láthatom, hogy van a világon még hely, ahol csendben, békés haladásban egy helyen akarják összpontosítani az ipari, a kereskedelmi, a művészi alkotások legjavát, örülnöm kellene, de . . . De én most jöttem Európából, a lidércnyomás még kisért és félek, nem is hagy el. Nem tudok tisztán, magamat egészen a bámulatnak adva, örülni. Nem tudok, mert visszajárnak az agyamba a másik világrészen látottak víziói. Amerikán és Ausztrálián kívül azt hiszem úgy nagyjából korülutaztam a világot. Láttam a békés, dolgozó Shanghait, láttam a kinaiak küzdelmét, hogy a népek ne feledkezzenek el róluk, ne csak mint a volt kultúra harcosait tiszteljék őket, hanem a jelenét is. Láttam a kikötőjét Shanghainak, láttam az uj középületeit, a modern kór-; házait. Shanghait összelőt- j ték. Az a Shanghai nincs többé. Éltem három évig a királyi Spanyolországban, éltem Madridban és Barcelonában, Valenciában és Cadizban. Éjente a templo-j mok, a házak kapualjában rongyokba csavart emberfélék aludtak. A paplanok, a takarójuk, a titokban le-1 szakgatott plakátok voltak. Mikor megkérdeztem, kik ezek, azt mondták, munká-, sok. Utón, útfélen vakokkal találkozott az ember. Ebben az időben az or- ' szág jelesei, gondolkodói, í az Unamunok, az Iblanezek küzdöttek egy szebb, egy eml»eribb Spanyolországért. Elérték. Jártam 1933-ban a köztársasági Spanyolországban. Végig utaztam megint Castiliát, Argonát, Katalóniát, Granadát. Barcelonai barátaim elvittek az uj kórházakba, az uj gyermek munkabelyekbe, az uj börtönökbe, örömmel újságolták, hogy a vakok százaléka 1 az ti j s z ü lőtteknél rohamosan esik, bogy a börtönök nem is börtönök, hanem inkább ujjáképző iskolák, ahol a legnagyobb humanitással bánnak a bűnözőkkel. A Barriochimot, Barcelona fekélyét megtisztították a nemzetközi csavargóktól, harcoltak a prostitúció ellen. Madrid, Barcelona ma rommá van lőve. A Quatro Caminos, a Gran Via büszke épületei, amik a haladást hirdették, ma már romhalmazok, téglatöredékek. A gyermekmunkahelyek építő köivei azoknak a kisdedeknek kar ját, fejét roncsolták össze, a kikért épültekJÉs végig egész Európán és Ázsián fel lehetne sorakoztatni a városok neveit tizével, buszával, ahol jártam és ahol ma a férfiak, az anyák, a gyerekek vagy ökölbeszorított kézzel bámulnak a semmi;be, vagy jajgatnak, üvöltenek a fájdalomtól, vagy rettegve, idegileg teljesen összetörve várják tehetetlenül megérdemelt végzetüket. Madrid, Teruel, Barcelona, Toledo, Shanghai, Prága, Pozsony, Bécs, fájdalomtól keresztül szántott városok. Festő vagyok, talán nem illik ünnepet rontani, de most megint úgy érzem magam, mint 1934 februárjában Párisban. Valahol a Montparnasse egy csendes uccájában festettem a műteremben. amikor felroliant hozzám egy francia művész barátom, hogy a Place Republique-nál és Etoile-nál harc van, ölik a népet, barrikádok állnak, az autóbuszok felborulva égnek és a nép feltörte az úttestet. Letettem az ecsetem, nem tudtam tovább festeni, olyan komikusán hatott, hogy bezárva, elzárva az élettől, palettával a kezemben, egy vöröshaju nő ül előttem és ha elmozdul a pózából, akkor figyelmeztetem, hogy mostan egy kicsit jobbra, most vissza balra megint.Barcelon:a, Madrid megadta magát a túlerőnek, Ivözépeurópában a félelem az emberek torkába szorítja a hangot, Lemberg, Varsó, Krakó népe nem tudja mikor kerül rá a sor, Amsterdamból, Hágából, Antverpenből, Brüszszelből az arany Angliába, Amerikába menekül, svájciak elássák titkos helyekre az aranykészletüket. Festő vagyok és érzem, nem szabad, bogy a gyilkos események megbénítsák a munkám. Sőt. Meg kellene, bármilyen nehéz is, mutatni az embereknek, a mai életet, összes tragédiával, kontrasztjával az utókornak. Ha valaki ezt eléri, ha akad művész, aki ezt egész történelmi hűségében meg tudja mutatni, akinek a képei mint dokumentum szerepelnek a jövő színpadán, akkor ez a művész talán minden idők legnagyobb alkotója lesz. Uj Franciskó Goyákra és Daumiekre van szükség. Most, hogy befejezem Írásom, kérem Göndör Ferencet, ne haragudjon rám az ünneprontásért, hogy nem tudom teljes szívvel bámulni a világkiállítás uj csodáit, hogy keserű a szám és ilyen szomorú irás került ki a toliam alól. New York, 1939, április. EGYEDÜLI MAGYAR ITALKERESKEDÉS A YORKVILLE-BEN! Ferber és Zugman bor- és likőr üzlete 1502 YORK AVE., NEW YORK, N. Y. (79 és 80 utcák között) RH. 4-9809. License No. L-251 Importált- borok és likőrök raktára! MINDENFAJTA BOR ÉS SZILVÓRIUM A LEGOLCSÓBB ÁRBAN LÁDASZÁMRA vásárlásnál nagy árkedvezmény! üzletünket legkönnyebben elérheti, ha a 79-ik utcai bust veszi East felé és'szálljon le a York Ave. sarkán, ahonnan 25 lépésnyire van üzletünk.
