Az Ember, 1927 (2. évfolyam, 12. szám)
1927-03-21 / 12. szám
1927, Március 21. AZ EMBER 9 A KULCS Irta: MOLNÁR FERENC (Történik egy jó meleg szobában, valami összejövetel után, abban az intim pillanatban, amikor az öszszes vendégek elmentek, csak a háziasszony maradt ott a legjobb barátnőjével, azzal, akinek a fülébe szokta súgni, hogy: várd meg, mig elmegy a többi, aztán majd kidiskuráljuk magunkat. A két asszony csöndesen beszél.) Az egyik: Akarsz egy csudálatos történetet hallani? A másik: Hogyne akarnék? Az egyik: Hát én elmesélem neked az én kulcsom történetét, mert érzem, hogy valakinek el kell mesélnem és ezt férfiak nem értik meg. A másik: Mondd. Az egyik: Szerdán történt velem. De ha azt mered hinni, hogy hazugság, akkor nem is érdemes elmondanom. Mert ez csak úgy jó, ha elhiszed, hogy igaz. A másik: Már el is hittem. Az egyik: Hát figyelj ide. Hazamegyek szerdán este háromnegyed nyolckor. Nagy meglepetésemre az uramat, aki pedig csak fél kilenckor szokott hazajárni, már otthon találom. Ott ül a megtérített ebédlőasztal mellett és újságot olvas. Köszöntjük egymást, ahogy illik, aztán én kiveszem a kis táskámból a zsebkendőmet. Egy kicsit nervózussá tett az, hogy ő már otthon volt, hát nem nagyon vigyáztam és abban a pillanatban, amikor a zsebkendőt kirántom a táskámból, kiesik onnan egy kulcs. A másik: Igen. Az egyik: Ugyanezt mondta a férjem is. A másik: Mit? Az egyik: Azt mondta, hogy igen. Minden ok nélkül azt mondta, hogy: igen. Én elpirultam. Az uramat úgy neveltem, hogy mindig, amikor leesett valami, ö vette fel. Ez már oly természetes volt nálunk otthon, hogy ennél semmi sem volt természetesebb. És mégis most elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy mikor a kulcs leesett, magam hajoltam le utána. Ez már mind az idegrendszer kérdése volt. Ott kezdődött, hogy öt már otthon találtam, folytatódott akkor, mikor a kulcsot kirántottam a táskából és végződött ott, mikor ö azt mondta, hogy: igen. Most már tisztán éreztem, hogy a viselkedésem rossz sínre szaladt és hogy ebből valami baj lesz. A másik: És lett belőle? Az egyik: Lett. Az uram elmosolyodott. Még pedig fanyarul. Rám nézett és hümmögött. Én na-Copyright by Molnár Ferenc gyón bután nézhettem abban a pillanatban. Ekkor nagy csönd lett — ami szintén az én hibám — és az uram azt mondta hideg, nagyon éles, metsző hangon: micsoda kulcs az? A másik: Rettenetes. Az egyik: Azt kérdezte, hogy micsoda kulcs. Hát bizony furcsa kulcs volt. Ordított róla, hogy uj kulcs. Még fényes volt, de nem azzal a fénnyel fénylett, ahogy a kopott, nagyon használt kulcsok fénylenek, amiket a használat nikkelez meg. Ennek durva fénye volt, amit a reszelő, a ráspoly hagyott rajta, a fogása kellemetlen volt, szóval vadonatúj volt, újabb nem is lehetett. A régi kulcsokban van valami meghitt, kedves vonás. Egy régi kulcs mintha a barátja volna az embernek. Hiszen a kulcs már a hivatásánál fogva is úgy összeforr az ember életének a legérdekesebb óráival, hogy majdnem élőlény, ha sokáig nézi az ember. De ez vigyorgó, kellemetlen, áruló kulcs volt, uj és nehézkes, még magán viselte a lakatos kezének a nyomát, aki szív nélkül, szinte brutálisan bánt vele, mikor csinálta. Röviden: ennek a kulcsnak még nem volt erkölcsi tartalma és épp ezért gyanutkeltö, kellemetlen, vészes volt. A másik: Nos? Nos? Az egyik: Mondom, megkérdi: micsoda kulcs ez. Már javában robogtam a rossz sinen és ebben a minutumban azt éreztem, hogy ez az a perc, amikor el fogom szólni magamat, akármit is mondok és most állok azelőtt a pillanat előtt, amikor az életem jobbra vagy balra fordul. Az első, ami átviharzott a fejemen egy régi vicc volt, amit még lánykoromban olvastam. Egy asszony jön a szeretőjétől s az ura azt kérdi: hol voltál, angyalom? Mire az asszony megiitögeti az ura arcát és igy felel: a szeretőmnél voltam, cucikám. Erre a férj mosolyog és azt mondja, negédesen: ezt ne tedd többet, cucikám. Tehát az első gondolatom az volt, hogy azt mondom: ez a kulcs a szeretőm lakásának a kulcsa. De az ördög vigye el, olyan timsószerü érzést éreztem a torkomban, hogy attól féltem, nem jön majd elég könnyedén a humor belőlem és elsavanyodik a vicc. Azt hittem, el vagyok veszve. Ez nemcsak szólam, ez igaz. Azt hittem, el vagyok veszve és hogy soha többé semmi nem segit rajtam. Egy pillanat ezredrésze alatt ^leszámoltam az életemmel. Éreztem, hogy most mindennek vége köztem és e közt az ember közt és ez volt az első perce életemnek, amikor örültem annak, hogy nincs gyerekünk. Úgy állottam ott, mint valami idegen nő, akit semmi sem fűz senki máshoz, aki bajba került és akinek most végezni kell minden hazugsággal, amiből eddig élt. A másik: És? Az egyik: És itt látszik, hogy milyen komiszak vagyunk mi aszszonyok. Halálos nyugalom szállt hirtelen- a szivemre. Elszántság, hidegség, okosság hűvös szele csapott meg. Ha az uram okos ember, akkor sok mindent láthatott az arcomon. És hogy honnan vettem, hogy hogyan jutott eszembe, hogy miért csináltam, máig sem tudom, de a világ legnyugodtabb hangján igy kiáltottam fel: Hogy micsoda kulcs? Hát...... az ebédlő kulcsa. A másik: Hm. Az egyik: Az ebédlő kulcsa. Mondhattam volna, hogy a konyha kulcsa, hogy a szalón kulcsa, azt is mondhattam volna, hogy a református templom kulcsa. De nem mondtam. Valami pillanatnyi őrület szállt belém és azt mondatta velem, hogy az ebédlő kulcsa. Azután egy kicsit lehajtottam a fejemet és vártam, hogy rám szakadjon a plafon. De nem az történt. A másik: Hanem? Az egyik: Hanem az, hogy az uram szép nyugodtan igy szólt: Minek a kulcsa? — Igen — mondtam én — az ebédlő kulcsa elveszett, hát csináltattam egyet. Erre az uram szép lassan kezébe vette a kulcsot, megnézte, aztán a fejét csóválva az ebédlőajtó felé ment vele. Az ebédlőnek két ajtaja van. Az egyik a hálószobánkba vezet, a másik az előszobába. Előbb ahhoz az ajtóhoz ment, amelyik a hálószobába vezet. Belepróbálta a kulcsot a lyukba, nem passzolt bele. Rám nézett. Én vállat vontam. Akkor megint megnézte a kulcsot és odavitte a másik ajtóhoz. Az elöszobaajtóhoz. Belepróbálta. Hát akkor végigfutott rajtam a halálos hideg. A kulcs pompásan beleillett a zárba, kitünően zárta az ajtót. Úgy forgott, csattogott benne, mintha soha életében más zárban nem is járt volna. A másik: Hogyan? Az egyik: Véletlenül. Az Yvette Guilbert nótáiban vannak ilyen csodák. Ezeket vidám szentek csinálják, akik megszánnak egy-egy rossz útra tévedt asszonyt és az utolsó percben csodát tesznek, hogy okuljon és visszatérjen a jó útra. Gondolj, amit akarsz, higyjél a spiritizmusban, vagy egyikében a legszéditőbb véletleneknek, amik valaha emberrel történtek, de ez igy van. Eltaláltam, hogy hova illik a kulcs. Véletlen. Mint ahogy megesik, hogy az ember belemarkol egy pakli kártyába és azt mondja: ez itt a piros nyolcas. És kivesz egy kártyát a többi közül és valóban a piros nyolcas. A másik: Bámulatos. És aztán mi történt? Az egyik: Látod, ez már nem szép, hogy megkérded, mi történt aztán. Mert eddig a történet csodálatos volt, misztikus, meglepő. De ami ezután történik, azt már egy asszonynak ki kell találnia. Hát mi történhetett volna? Most szemtelen lettem. És most visszaszaladt a viselkedésem a jó sinre. Vállat vontam és a legközönségesebb, a legdrámamentesebb hangon ezt mondtam: “Utálatos vagy azzal a kíváncsiságoddal.’’ Soha, de soha nem fogja megtudni, hogy köztünk a világ egyik legnagyobb véletlensége történt, sőt mint a hogy igazi férfihoz illik, teóriákat fog magának csinálni ehhez az esethez és azt a következtetést fogja levonni belőle, hogy nem szabad asszonyt gyanúsítani, amig bizonyítékok nincsenek az ember kezében. És nem fogja megtudni soha, hogy ilyen közel a bizonyítékhoz nem fog kerülni soha többé az életében. A másik: És aztán? Az egyik: Aztán vacsoráztunk. És unatkoztunk. És másról beszéltünk. Én gyönyörűen tartottam magamat, csak másnap délelőtt kaptam meg a sirógörcsöt, ami dukál. Elvégre meglegyintett a világ nagy mozgató erejének a szele és ettől a magamfajta közönséges halandónak illik elszédülnie. A másik: Természetesen azóta... Az egyik: Jaj, jaj, jaj, most megint közönséges dolgot akartál mondani. Azt akartad mondani, hogy természetesen azóta feléje se mentem annak, akinek a lakásához a kulcs szólt. A másik: Azt. Az egyik: Hát nem is mentem. De ö eljött másnap délután hozzánk. És hosszú ideig üldögéltünk a szobában. Az ebédlőben. És elmondtam neki...... nem a történetet, csak azt, hogy rájöttem, hogy az ö kulcsa a mi ebédlőnk ajtaját is nyitja. A másik: És ő? Az egyik: Elég ügyesen viselkedett. Azt mondta: az nem érdekel, hogy nyitja-e az ebédlőajtót. Sokkal fontosabb, hogy zárja-e? És... A másik: És? Az egyik: És...... zárta. A másik: ó! ó! ó! Az egyik: Látod, milyen álszent vagy? Avagy nem az-e a legszebb köszönet az iránt a vidám szent vagy az ördög iránt, aki velem ezt a csodát csinálta, hogy...... elfogadom a tanítását? Hát a kulcs fontos? Vagy az ajtó a fontos? Nem, fiam. A lényeg fontos. (Veszi a finom, drága bundáját és hazamegy.) Segítsen életbentartani Az Embert. Gyűjtsön előfizetőket!
