Az Élet, 1909 (4. évfolyam, 1-8. szám)

1909-03-24 / 3. szám

AZ ÉLET

5

Leeresztette az ágyról meztelen lábait, a melyek valami nadrágfélébe volt bujtatva, fel akart állni, de nem birt, tántorgott s megint vissza ült az ágyra.

— Nem bírok, barátom! Pálinka nélkül nem bírok . . . Beszélni sem birok pálinka nélkül, pedig . . . szeretnék veled beszélni .. . nagyon szeretnék ... Te barátom ... — fordult hozzám, — küldj valakit . . . küldj pálinkáért . . . aztán beszélgetünk.

Egy három rubeles papírt vettem elő.

Felálltam és megkérdeztem:

— Hogy hívják családi nevén a feleségét?

— Ej . . . minek a családi neve? . . .

Egy pillanat múlva már magyarázta a feleségének :

— Klaudiám, menj csak és vegyél . . . vegyél pálinkát... de talán konyakot is hozhatsz . . . Hozhat? Már régen nem ittam konyakot, pedig szeretem . . . régen nem'ittam.

Klaudia czipőt vett elő az ágy alól, felhúzta s nemsokára kopogva tűnt el a folyosón.

— Feleségem! Szép volt, szép arab leány volt . . Tuniszban ismerkedtem meg vele, a franczia negyed pálmafás sétányain virágot árult. Mazuina volt a neve. A keresztelés alkalmával kapta boldogult anyám emlékezetére a Klaudia nevet. Én szoktattam az italra s mosónő lett belőle . . . napszámos . . . mosónő ... én tettem részegessé.

I mig nem volt a konyak és a pálinka, addig a beszélgetés sehogy sem ment, az első három-négy pohárka konyak után Neradov egyszerre magához tért s folyékonyan beszélt:

— Mi a múlt? A múlt — ábránd. Álom. Lehet, hogy nem is volt, az is lehet, hogy volt . .. Álom . . . álom . . . Örököltem, nem sokat, mindössze hétezer rubelt, de azt képzeltem, hogy nem hetet, de százezret Mindjárt külföldre mentem . . . Urasan utaztam . . . mindenütt első osztályban. Bejártam Európát . . . majdnem az egészet. Sőt még Afrikában, Algírban is voltam . . . Talán te is innál! Könnyebb lesz hallgatnod.

— Ittam.

— Jól éltem, barátom és boldogan. Barátom én most is gyönyörűen élek, ha van pálinka, különösen, ha konyak is van hozzá ilyen jó konyak . . . Csodálatos életet élek, — az ábránd, a képzelet életét. . . Gyermekkorom óta igy van. A jelen sohasem elégített ki. Csak az ábrándozásban van gyönyörűség! Istenem — ugyan mivel is lehetne megfizetni ezt a gyönyörűséget, — beszélt hozzám egyik pohár után a másikat ürítve.

•— Lehet, hogy én vagyok az egyedüli ember, aki semmit sem kiván a világtól. Nem akarok semmit, csak eszméimet . . . benyomásaimat . . . Azok mind élnek bennem . . . Egy pohár konyakot iszom, fölgyuj- tom vele az agyvelőmet s annál a tűznél olyat látok, amit senki más nem lát és nem is láthat. Ha én azt

úgy el tudnám mondani, milyen szép is lenne ... Tudod, — nekem jogom van arra, hogy részegeskedjem. Jogom van.

— Nem jog az nállad, hanem betegség, agyadat megroncsolta a pálinka; — haluczinácziókba merit, ez ássa meg neked idő előtt a sírodat.

— Nem törődöm én azzal feleié, mosolygó áb- rázattal és a konyak sárga színében gyönyörködve folytatta, mert azoknak, a kiknek részegségükben lelkűk szebb húrjai szólalnak meg, — s nem aljas vágyaik

— joguk van részegeskedniök. A részeg ember szive bálványát látja. Az én bálványom gyönyörű ! Az én ábrándjaim mindig a magaslaton tartanak engem . . . Hallod, a magaslaton. Azok őriztek meg minden becstelen lépéstől. Nem loptam, nem csaltam, nem aljasod- tam le ... Én ... jó vagyok, — nagyon szép vagyok. Én sohasem gondolkodom piszkos dolgokról ... Én harczolok magammal, harczolok a gonoszsággal az emberben rejtőző állattal ... A feleségem levelet irt neked. Én nem akartam ... de nem volt pálinkám s az agyam nem működött. Beleegyeztem ... Ez bukás ? Majdnem. De ha mindig volna konyakom, mindig a magaslaton volnék . . . Pedig a világ szép . . . lásd én ebben a kutyaólban, ezeken a rongyokon is boldog vagyok. A képzelet, az álmok világában élek . . . íme,

— lásd . . .

Az ágyra ereszkedett, még egy pohár konyakot ivott s bizonyos ünnepélyességgel bámult az átellenes szögletbe.

— Nézd előttünk a csillogó tenger... A nap alig, hogy leszállt, de sugarai még ott égnek a hegyek ormán s megvilágítják a magános pálmákat s fényes csikót vonnak a fehér város meleg falaira. A muezzi- nek minarettjeiken vannak s imára szólítják az igaz hívőket. A város ligetjéböl a franczia garnizon katonazenéje hallatszik . . . Valahol egy teve ordit s hangjára egy szürke kicsi szamár felel. Köd ül a városra ... A virágok illata egyre erősebb ... A szürkület egyre merészebben száll a földre . . . Kigyul a világítótorony lámpája is ... A kikötő partján a ringó hajók árbo- czán is égnek a jelző lámpák ... A várost a villám- körték fénye ragyogja be ... A tengerhez sietek, hol az én kedves ösmerősöm a szegény kis arab lányka, Mazuina hozzám szalad : — Bonsoir, mossou! (jóestét uram!) — suttogja csillogó fehér fogait mutogatva s valami fehér, illatos virágot nyújt felém . . .

Leülünk a meleg kőtörmelékre. A homály egyre sötétebb és sötétebb lesz . . . Mazuina hozzám simul és suttogja:

— Mossou rousse! Ze vous aiine, mossou rous e ! (Orosz uram — én önt szeretem . . .)

Megsimogatom gyönyörű szép fejét. Érintésem tiszta, szerelmünk ártatlan.

Mint valami macska, úgy simul hozzám Mazuina s valami kábitóan, édes keleti melódiát dudol . . .