Az Élet, 1909 (4. évfolyam, 1-8. szám)
1909-03-24 / 3. szám
4 AZ ÉLET. Az alkoholista. Ezt a levelet kaptam: „Régi barátságára s a nagy ünnepre hivatkozva kérem, hogy látogassa meg beteg férjemet és tehetsége szerint segítsen rajta. Nagyon kérem ! Roppant nyomorban vagyunk. Kiváló tisztelője: Klaudia.“ A papírkosárba dobtam a levelet. — Istenem, hány ilyen levelet adnak postára az ünnepek előtt! Ha mindegyikre hederitenénk, milliók kellenének hozzá, — nyugtattam meg lelkiismeretemet, amely hangosabban szóllalt meg ez alkalommal. — Miféle „tisztelője Klaudia?!“ Bizonyára valami tanulatlan varrólány, vagy ahhoz hasonló ... De akkor miért ir „régi barátságunkra hivatkozva“? — kérdezem magamtól s megint elővettem a kosárból a szürkés postai borítékban küldött levelet. — Igen . . . „régi barátságunkra hivatkozva“ . . . „Neradova Klaudia“ . . . Miféle Neradova? Olyan ismerősnek tetszik ez a név . . . Volt egy ilyen nevű kisfiú, szőke, lányosarczu gyerek, eleven és piros, de kabátja mindig zsíros volt, ujja pedig tintás, s czipője mindig foltos . . . Neradov Jenő . . . Aztán nyúlánk ifjúvá lett, lelkesült arczu, hosz- szu, hátra fésült hajú s tiszta homloku ifjú, kabátja azonban foltos volt és mellényén sohasem volt gomb. Neradov Jenő akkor elsőéves bölcsészethallgató volt, s az én iskolatársam. Versei mindig hangulatosak voltak, de egy lap sem akarta elfogadni, — mert formájok gyarló volt. — Dolgozza át és úgy hozza el, — tanácsolták neki, de ő sem átdolgozni, sem átjavitani nem volt képes. Társai léha embernek tartották, a nők pedig valósággal lenézőleg bántak vele. Az első év után eltűnt. Régen történt . . . Talán csak nem ő próbálkozik a „tisztelő Klaudia“ esetlen írásával ? Vagy talán a felesége ? Az ünnep harmadnapja volt. Sohasem búsulok annyit és oly keservesen, mint ha ünnep van. Sohasem érzem annyira, hogy életem haszontalanul telt el, mint a téli ünnepnapokon Pétervárott. Még egyszer elolvastam a levelet, följegyeztem a végére karmolt czimet, felöltözködtem és elindultam. Kergetett az unalom és a búskomorság. Messzire kellett menni, de azért gyalog mentem, hogy elüssem a hasztalan időt. Az utón rongyos és piszkos, részeg emberekkel találkoztam, Akik közülök rendesebben voltak öltözve, még undorítóbb benyomást tettek. Én félek a részeg emberektől és gyűlölöm őket. Nem azért félek, mintha árhatnának nekem, én magamtól félek, magamat féltem. Tudom, hogy milyen nehéz bizonyos magasságban élni, s tudom, hogy ha egyszer elbukunk, nagyon gyorsan rohanunk lefelé. Szóval, félek a részegektől — ez már rögeszmém. Egy nagy ház kapuján fordultam be, amely Pétervárnak egyik elhagyott negyedében állott. Megkerestem a szűk és piszkos lépcsőt s felfelé tartottam rajta. A földszinten káposztát éreztem, az első emeleten libapecsenye-szagot s mentői feljebb emelkedtem, annál kellemetlenebb szag ütött meg: petroleum és más piszok szaga. Pétervárnak különben nincs is levegője, mindenütt csak illatot éreziink benne. A szép utczákon megcsalnak az illatok, a parfüm, a dohány s a hentesboltok husszaga váltakozik bennök, de mennél kijebb megyünk annál félreismerhetetlenebbek és rosszabbak az illatok. Az ötödik emeleten, egy szurtos ajtó előtt állottam meg. Valamikor bélelve volt s most rongyokban csüngött róla az a valami. Az ajtó nem volt bezárva, fojtó pára özönlött ki rajta s részeg asszonyi hangok hallatszottak belülről. Egyenesen a konyhába léptem. A nóta elhallgatott. — Kit keres? — kiáltott felém egy asszony. — Neradov, Neradov Nikolajevics Jenő itt lakik? — kérdeztem én. — Klaudia, hozzátok jött! — kiáltotta ismét az asszony. A választófal mögül egy másik asszony bujt elő. Határozatlan vonásaiból korát sem állapíthattam meg. Mezítláb és boglyasán jött elő. — A férjemhez jött ? — kérdé tőlem s tovább vezetett a szűk és piszkos folyosón. Meztelen sarka tompán kopogott a folyosón s csak úgy összefogta magán a lompos szoknyát. Egy kis egyablakos szobában, valami ágyfélén egy nyúlánk s puffadt arczu férfi hevert és szundikált. — Jenőcske, hozzád jött! — szóllitotta meg az asszony, engem bevezetve. Felnyitotta zavaros szemeit s a párnáról fölemelte kopasz fejét. — Te? . . . Vagy ön? Hát eljöttél ... ide jött? — mormogta e szavakat ismételve és elhadarva. Kezet fogtunk s Jenő egy széket tolt elém s én is leültem — Látod . . . látod . . . hová jutottam . . . hová jutottam ... Ez az én feleségem, igen a feleségem, — kezdte a beszédét és az alkoholtól égő tekintettel bámult reám. — Igazán csúnya, — feleltem én. — Igazad van barátom most csúnya, nagyon csúnya, habár ... de . . . végre is csúnya . .. Klaudia, menj ki, — fordult azutan feleségéhez. Eltávozott s meztelen lábaival nehezen lépkedett a folyosón. — Ő is részeges . . . olyan részeges, mint én, itt különben mindnyájan részegesek vagyunk . . . Nem lehet másképp. . .
