Az Élet, 1909 (4. évfolyam, 1-8. szám)
1909-02-20 / 2. szám
AZ ÉLET 3 a robogó vilamosok kárt tegyenek bennünk. Nyomorultak, koldusok csoportja vagyunk ugyan, de a policzáj- nak mégis van gondja ránk. A ki mellettem fagyosko- dik, sovány, nyurga anarkista fiú, másképp magyarázza a dolgokat: — Nem minket féltenek ezek, testvér, hanem a gyémántos nagyságákat, a kik benn ülnek a villamos szekeren. Éhes emberektől minden kitelik . . . Csititom szegény fiút, de falra hányt borsó a prédikáczióm. Megint letorkol : — Nem is éhes maga, ha Így beszél ... Az ingyen kenyérrel is csak azért tömnek bennünket igy télviz idején, hogy meg ne dögöljön a sok jó munkaerő tavaszig, a mikor megint ránk rakhatják, a jármot. Befejezem a vitát, mert a rendőr int, hogy befelé a kenyeres boltba. Az előttünk járt csapat most tódul kifelé, a következők mi vagyunk. Megyünk párosával szótlanul. Egy katedra mellett kell elhaladnunk a helyiségben, a kezünket felnyujtjuk és két nagy darab kenyeret kapunk. Nem kell pirulni, nem kell nevet mondani, azt se kérdezik, vasárnap, vagy szombaton : — adnak. Az anarkista megy előttem. Nagyon éhes, mert előbb' a jobbkezét nyújtja föl, aztán a balt és igy két porcziót kap, négy darabot. Talán észre is vették az emelvényen a nyomorúság csalafintaságát, de baj nem lett belőle. A szivük tárva-nyitva, de a szemük csukott a kenyérosztóknak. Jövök én és megkapom a kenyeret, a mit az anarkista mindjárt el is szedett tőlem azzal a kijelentéssel, hogy ne mókázzak, úgyse vagyok éhes és jön utánam háromszáz más, úgy hogy lassan-lassan zsúfolt a helyiség. Némán falatoznak az emberek, azután megindulunk kifelé. Újra el kell haladni az emelvény mellett és utravalóul megannyian megint kapunk egy-egy porcziót, Kiállók a sorból és beszélgetek a kenyérosztókkal. — Deczember első napja óta osztjuk az ingyen kenyeret, de ekkorra tömegeink még sohse voltak, mint ezen a héten. Tegnap 650 darab kenyeret vágtunk föl és elfogyott az utolsó darabig, mert 2000 vendégünk volt. Ma is 1300 kilogramm keuyerünk volt és nem maradt egy karéj se. Közben uj csapat tódult befelé: éhes asszonyok, anyák, gügyögő aprósággal a karjukon. Asszonyok, férfiak külön-külön jönnek, a délutáni félóra pedig az aprószenteké. Ilyenkor szomorú kicsinyekkel telik meg a kényeres szoba, a kiket ártatlanul vert meg az élet úgy, hogy mezítláb járják a fagyot és korgó gyomorral bámulják a csemegés kirakatát. A férfiak csapatának hangtalan, néma volt a szomorúsága ; az asszonyok csacsognak, diskurálnak, mert az éhes asszony is asszony. Látom, mikor az egyik kicsi fiaskót húz ki a szoknyazsebből és megöntözi a kenyeret, mielőtt hozzálát a falatozáshoz. Megszólitom. — Pálinkát öntöttem r, uram. Nem eszem egyebet két hónap óta, csak pálinkás kenyeret. De miért önt reá pálinkát? Annak az árán inkább vegyen egy kevés szallonnát a kenyeréhez, az táplálni fogja. Ellenben a pálinka az éhségét csak fokozni fogja — mert pillanatokra sőt lehet mondani egy két félórára a gyomor működését igaz, hogy megakasztja — de a mint a gyomor dolga az akadályt elhárította — ujfent jelentkezik az éhség. Meleget sem nyújt az az Isten verése ital — mert ha nyújtana akkor csikorgótél viz idején a részeg ember nem fagyna meg. Hej édes Uram ! igy láttam ezt oda haza a szülő falumban Liptó megyében — igy teszem azt én is — mert bár mit beszélnek az urak; a pálinkától ha leré- szegedek — elfelejtem egy kis időre a nyomorúságomat. — Az pedig a magam fajta munkátlan éhezőnek egy nagy jótétemény. — Nincs férje? — Raboskodik. — Van gyermekük? — Ez az egy szopós fiunk van. — Miért zárták be az urát? — Nem volt lakásunk és csavargóit. Egy hónapot kapott. Az anarkista — észre se vettem, hogy hallga- tódzik — beleszólt a diskurzusba: — ilyen a maguk társadalma! A helyett, hogy a Nyomorúságot csuknák be, minket csuknak be. A helyett, hogy ingyenlakásról gondoskodnának, ha már megélhetés nincs — ingyenbörtönt adnak. Élni nem lehet, csavarogni tilos, lopni nem szabad, — jól megcsinálták a törvényeket, mondhatom . . . Az asszony tátott szájjal hallgatta a forradalmárt és úgy bámult rá, mint valami csudatudóra, a ki szóval is el bírja mondani azt, a mit ő érezni, elgondolni is gyönge, bátortalan. Egyszerű, szürke ház az a Podmaniczky-utczai, a hol három karéj kenyér várakozik minden nap minden éhezőre. Egyszerű ház, nem is modern stilü, nem is ragyogó. De ez a legszebb háza ennek az éhes városnak. A szicíliai farsang. Van egy jellemző szicíliai közmondás, amely igy szól: „Farsang utolján az anya még a gyermekét is elzálogosítja.“ Ez a néhány szó világosan mutatja, hogy mit jelent Szicíliában a farsang. Ilyenkor Szicíliában enni, inni, mulatni, duhajkodni kell, ha törik, ha szakad, még ha az utolsó ing is a zálogházba kerül. A legszegényebb házban is annyi bort és pálin
