Az Élet, 1908 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1908-11-20 / 11. szám

AZ ÉLET

3

mény tanyáira, — haj, akkor átkozott a szikra, átkozott a tűz; gyilkos ellenségünkké lett, a kit mint jóbarátunkat vettünk körül s adtunk kézről-kézre egymásnak.

Ilyen a pálinkásüveg is. Ha gonosz butykossá válik: a fűszerből ital, a kivételből szokás, a vele való élésből visszaélés, az orvosságból méreg lesz, — haj, akkor a pálinka nem a mi kedvtelésünk szolgája többé, hanem zsarnoka, kényura életünknek, országok, nemzedékek megrontója, vérünkbe jutott gyilkos méreg, sirásó, hóhér, pusztító tűzvész és rémes kísérete a szegénység, korcsosodás, betegség az elme tompulása, bomlása, a romboló járványok melegágya, butaság, gonoszság, gyilkosság, görvély, tuberkolózis és mindenféle rémes nyavalya apja és édesanyja; visszavonás, lesülyedés, pusztulás, őrület és undok halál förtelmes bacillussa: átka, veszte, gyötrelme, kétségbeesése, meg- hasonlása egyeseknek, családoknak, vidékeknek, néha nemzeteknek; vérszomjas Heródese egész nemzedékeknek, gyermekgyilkos méreg az apák és anyák vérében, a hol egy bűnös vétkétől elrothad két-három nemzedék; undok lángba borított érzékiség, a mely bénákkal, kukákkal, hülyékkel, nyomorékokkal népesíti be a világot: ez a pálinka, ha az erkölcsös, józan háztartás kötelékéből kiszabadul és szabad patakokban folyik országszerte. Az európai civilizáció legnagyobb szégyenfoltja, hogy ártatlan, műveletlen, primitiv népeket és fajokat, mikor nem győzték pallossal, hát kiirtották pálinkával.

Ez a pusztító rém öldökli most az európai népeket és a társadalom nemesebb rétegei, mint Szent György újkori lovagjai, védekeznek e gyilkos hétfejü sárkány ellen, mint — alkoholellenes társaságok, egyesületek vagy szövetségek.

A korhely.

Szép kisasszonyok, akik tiszta leányszobájuk csöndjében annyiszor álmodoznak a mesebeli hősről, akinek karján majd egykor földresütött pillantással haladnak el valami régi templom tölgyfapadjai között, akinek kezét elérzékenyiilve fogják megszorítani, amikor odafenn, a misztikus magasságban, a Lohengrin nászindulója fölhangzik : Önök, ugyebár, nem igen tudnak elképzelni olyan lehetőséget, hogy valaki a jegyessége csillogó álomkorszakában is boldogtalan legyen ? Pedig ez a nagy és szomorú csoda is megtörténhetik, olvassák csak e' a következő sorokat:

„Pár hetes menyasszony vagyok, jegyesem már több éve jár hozzánk, s én, dacára a könnyelműségének, igazán szeretem. így tehát, amikor nemrégiben megkért, szívesen kezemet nyújtottam neki, s úgy gondolkodtam, hogy egy szerető feleség mellett, aki őt becézni fogja, megfeledkezik majd a legénykori cimboráiról, az éjszaki tanyáiról s én boldogságomat meg fogom találni mellette.

Képzelje el azonban csodálkozásomat, amikor a napokban gummitalpasan állít be hozzánk, teljesen „elázva“, egy átmulatott éjszaka után. Életem egyik céljának tűztem ki, hogy ezt az embert — talán öröklött — bajából kigyógyitom ; de most, hogy a jegyesség napjaiban, amikor alig egy pár hét választja el esküvője napjától, ismét megfeledkezik magáról, most már magam is gondolkozóba estem : vajon lesz-e elegendő erőm, kitartásom vele szemben és vajon a jóakaratom, a szerelmem által vezérelt önfeláldozásom nem fog-e teljesen kudarccal, talán boldogtalanságommal végződni ?

Önhöz fordulok tehát tanácsért: micsoda eljárással igyekezzek én jegyesem életmódját megváltoztatni és mit tegyek, hogy igyekezetem eredményre vezessen ? — Ahoz ugyanis nagyon gyöngének érzem magam, hogy a jegyesemről, akit tiszta szivemből szeretek, lemondani tudjak.“

Higyjék meg nekem, hogy még az én nyugodt, sivár öregségem is földerülne egy pillanatra, ha ennek a komoly és aggódó leánynak azt felelhetném, amit a szivem diktál: hogy a helyzetet megokolatlanul tulsö- tétnek tartja . . . Mily jól esnék nekem, ha a haját végigsimogatva, ezt modhatnám neki:

— Kicsike leányom, nefélj; az a rossz ember minden hibáját lefogja vetni magáról, ha egyszer a te hófehér kezecskédet sohase kell elengednie többé . . . Miért becsülné többre a lármás cimborákat, a piszkos és alávaló éjjeli tanyákat, mint a maga kedves, tiszta és világos tűzhelyét, ahol egy hímzett kötényes, drága kis tündér várakozik rá ? Ne aggódj és hessegesd el magadtól azt a csúf víziót; a szerelmesed boldog és vidám ember lesz, aki a világ minden mulatóhelyéért se fogja elcserélni a szép felesége mosolygását . . .

így szólanék, ha a szivemre halgatnék, mert nem égbekiáltó barbárság-e, ha az emberi boldogságnak ebben az annyira ritka pillanatában lebbentjük föl azt a sötét kárpitot, mely a jövőt oly jótékonyan eltakarja előlünk? De ha a barbárság is, kénytelen vagyok vele hogy őszinte legyek, hiszen azok a könnyek, amiket egy fiatal leány elsír, távolról sem markolnak bele annyira az emberi szívbe, mint az asszonyi élet soha ki nem csorduló, féltékenyen rejtegetett zokogásai . . .

Kedves kisasszony, a mostani levele után Ítélve, attól félek, hogy nagyon is sok része lesz még abban a soha el nem sirt, féltékenyen rejtegetett zokogásban. Ha még ott lobog a szivében a remény, hogy tiszta szeretete és nemes martirhüsége végre is győzedelmeskedik azon a rettenetes szenvedélyen, — de mi lesz, ha reszkető szívvel fog meggyőződni róla, hogy még az emberfölötti küzdelme is hiábavaló ? Mert a házasságok története azt bizonyítja, hogy a kártyás, a szoknyavadász és a lump akárhányszor megjavul a házas-