Az Élet, 1908 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1908-04-20 / 4. szám
2 AZ ÉLET ménynyel megrakodtan tér vissza, nagyon de nagyon megörül — és abból merit magának energiát a további munkára. E két asszonyban a közjóiét emelése iránt egy-egy nagy szív dobog. Ők nem csak szóval, de tettel is vallják, hogy az igazi kereszténység egyedül maga a humanizmus, melyre szépen kitanit bennünket Hugó Viktor a századok legendájában Salladinról irt meséjével. Salladín kelet Napóleonja a vérengző hóditó nagy szultán Allah itélőszéke előtt áll. Hőstettei világgá rettegett hire, dicsősége mind a bűnök mérleg csészéjébe hull. Jóttette mellett senki sem jelentkezik tanúnak. Már-már alázuhan az örök kárhozat tüzörvényébe, mikor Allah fényes trónusa elé vánszorog egy sánta disznó. (Hajdan ezzel a jelzővel tisztelték meg a törökök a más valláson levőket.) Mindentudó Isten, tanúságot teszek a szultán veszendő lelke mellett. Egy forró nyári napon erőtlen betegen az országút izzó fövényén feküdtem. Nem bírtam a pálmafa árnyékában elvánszorogni. Véletlenül arra vonult Salladin ragyogó tábor karával meglátta légy lepte sebeimet. Megbánta reménytelen kínlódásaimat és megparancsolta rabszolgáinak, hogy vigyenek el az útból és tegyenek le az árnyékba. Allah hosszan elgondolkozott és szólt: Szalladin megmenekültél az elkárhozástól, ez a sánta disznó több nyomosabb tanúságot tett javadra, mint a mennyit összes gonosz tetteid lenyomhatnának. Jó Isten, Allah, Jehova, Brahma Budha! hány „sánta disznó“ akad utunkba ma napság is mindanyi- unknak és közüliünk mily kevésnek van hozzá szive, hogy odébb taszítsa a munkás ember szeretet enyhítő árnyékába. Forel Ágost előadása. Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Amikor megbízott engem a fiatal és tanulatlan leányt azzal, hogy Forel Ágostonnak, a nagy svájci tudósnak felolvasásáról írjak, éreztem a nagy és súlyos megtiszteltetést, amely rám zudult. És hogy magam e rendkívüli megtiszteltetésre méltóvá tegyem, (mindig rendkívüli megtiszteltetés, ha egy fiatal nőt komoly munkára képesnek tartanak) sietve olvastam el Fóréitól mindazt, amit csak lehetett: (Azt hiszem maguk újságírók is csak ezt tették volna.) Egy nap alatt megtanultam és ma már én tanítom a nagy közönségnek, hogy Forel kitűnő svájci természet- tudós, orvos és biológus, aki két nagy munkát irt, az egyiket a hangyákról, amelyeknek életét húsz éven át megfigyelte. Ennek a könyvnek a cime: „Recherches sur la vie des fourmis de la Suisse“, a másik könyvét németül irta és ennek a cime: „Die sexuelle Frage.“ Azt is tudom, hogy Forel, aki egy Genf melletti kis faluban él, igen jó ember, prófétalelkü ember, aki az emberiséget két nagy betegségtől az alkoholizmustól és egy másik nagyon csúnya betegségtől, amit könnyelmű fiatalemberek és agglegények kaphatnak, akarja megszabadítani. (Azt hiszem tudják, hogy mire gondolok és nem kívánják egy fiatal leánytól, ha mindjárt lapba is ir, hogy bizonyos dolgokat a nevén megnevezzen.) Tudtam, hogy ezekről a dolgokról fog beszélni Forel az uj városházán, de azért elmentem, úgy okoskodván, hogy nem restellem első szájból hallani azt, amit jobban nevelt barátnőim másnap az újságból fognak elolvasni. Nem bántam meg, hogy elmentem, hamar túltettem magam azon is, hogy rajtam kívül sok más fiatal lány is (és nem csupa feminista) jelent meg az újvárosháza közgyűlési termében. Nagyon szerettem volna ugyan, ha egyedül lettem volna hősnő, de hát Istenem a dicsőség még megosztva sem utolsó dolog. Egyébként csakhamar túltettem magam ezeken az apró hiúsági kérdéseken, mihelyt Forel megjelent. Csak ritkán és akkor is kénytelenségből szoktam hazudni és igy nem akarom azt mondani, hogy ha ha hamarább ösmerem Fóréit ő lett volna az első szerelmem, de papának vagy nagypapának nagyon szívesen vállalnám. Nagyon szép fehér szakálu öreg ur (haja már nincs.) Mint a körülöttem ülők sugdolózásá- ból kivettem, már túl van a hatvanon, de én — pedig értek egy kicsit a korhoz — nem taksáltam volna többre ötvennél. Még nagyon fiatalos öreg ur ez. (A németek rüstignek nevezik az ilyen fiatalos öreg bácsikat). Szép, erős ember, atlétikusan megnőtt, de a két szeme csupa jóság. Van benne valami prófétasze- rüség, valami erős rheggyőződöttség és nagyon nagy porció olyan naivság, amit nem kell szégyelni. Gottfried Keller a nagy svájci iró tudta az ilyen férfiakat szépen megrajzolni. Lehet, hogy mind ilyenek az öreg svájciak és ha ez úgy van, akkor biztosan ráveszem a vőlegényemet (aki még nincs) hogy Svájcba vigyen nászutra. Mert olyan volt ez a fehér szakállas ifjú, mint az alpesi tavasz és ezért még azt is megbocsátottam neki, hogy régimódi óraláncot és kézellőt vett a frakkjához. Nála ez nem volt baj, az ő örök ifjúságának szép kerete volt ez a biedermeyer-korra emlékeztető kis alt- vaeteris-ség. És hogy beszél ez az ember! Csak a téritők beszélhettek igy. Egyszerűen beszél a mellett magával ragadóan. Komoly dologról és humorosan. Játszva tanit, úgy hogy magunk sem vesszük észre, hogy másfél óra alatt jobbak és bölcsebbek lettünk, a nélkül, hogy magunk is akartuk volna. Hogy nekünk mit beszélt? (Tudom, hogy ezt is el kell mondanom, hisz ezért küldött el a Szerkesztő ur!) Mindenekelőtt megmagyarázta nekünk, hogy a renaissance-on, francia forradalmon, gépeken és darvi- nizmuson (Darwint különösen nagyrabecsüli Forel és
