Atomerőmű, 2017 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2017-02-01 / 2. szám
28 ÉLET&ENERGIA Micsoda az ember? Prancz Zoltán | Fotó: internet Bármilyen véleménynek vagy kívánalomnak adjon is hangot valaki életmóddal, egészséggel, esetleg erkölcsiséggel kapcsolatban, óhatatlanul előfeltételeznie kell valamilyen emberképet. Megkerülhetetlen a kérdés: micsoda az ember? Kik vagyunk valójában, hogyan épülünk fel, hogyan „működünk", mikor gondolkodunk helyesen önmagunkról? Ezek firtatása egyidős az emberiséggel. Az alábbiakban a gondolkodástörténet során napvilágot látott három alapvető emberképet tekintjük át. Olyanokat, amelyekbe jószerével valamennyi antropológia besorolható. A legnagyobb hatású elképzelés minden bizonnyal az, amely szerint az ember két lényegi „alkatrészből", testből és lélekből áll. A testiélek kettősség (dichotómia) az antik görög gondolkodásban, közelebbről Platón műveiben jelenik meg először tudományos igénnyel. A platonikus emberkép szerint a lélek a testtől függetlenül is létező, természetfeletti és halhatatlan valami, amely az ember magasrendű tudati tevékenységeiért felelős. A test ezzel szemben romlandó és múlandó, az alacsonyrendű fizikai vágyaknak kiszolgáltatott. A test és lélek platóni szembeállítását, illetve a lélek testtel szembeni kitüntetettségét érzékletesen festik alá azok az extrémitások, amiket ez az elgondolás bejárt. Ezek között a szexualitás bűnnek bélyegzése csak a nyitány. A gnosztikusok például egyenesen a lélek börtönének tartották a testet, de nem kevésbé beszédes, hogy az újplatonikus Plótinosz állítólag csak titokban evett, mert szégyellte, hogy szüksége van ilyesféle alantasságra. És akkor még nem szóltunk az egyház megnyilatkozásairól, amely az első századot követően mindinkább platóni hatás alá került, s azt máig konzerválta. Akárhogy is, nem meglepő, hogy a testet leértékelő emberkép szerint nincs különösebb jelentősége a testi egészségnek, s azzal együtt az e világi boldogságnak sem. Mi több, a halál tulajdonképpen nem is rossz dolog, hiszen a lélek a testből kiszabadulva, magasabb létformában él tovább. Ennek ismeretében meg sem lepődünk azon, hogy az igazságtalanul halálra ítélt Szókratész - Platón mestere - nem él a felkínált menekülési lehetőséggel, hanem tiltakozás nélkül kiissza a méregpoharat, és amikor értetlenkedő, megrendült tanítványai már azt hiszik, bevégezte haláltusáját, utolsó erejével még rátesz egy lapáttal, azt kérve tőlük, hogy vigyenek hálaáldozatot Aszklépiosznak, annak az istennek, akinek a gyógyulást volt szokás megköszönni: Szókratész tehát kigyógyult a legnagyobb betegségből, az életből. Másodikként a felvilágosodás tudományosságával megszülető, s máig uralkodóvá vált materialista emberképet vesszük szemügyre, amely éppen az imént taglalt testiélek kettősség ellenében jött létre. Ha egyszóval kellene jellemezni ezt az antropológiát, La Mettrie, a 18. századi szabadgondolkodó orvos fő művének címét idézhetnénk: embergép. Az ember lényegileg valóban gépként jelenik meg ettől az időszaktól fogva a tudományos gondolkodásban. Kezdetben mechanikus szerkezetként próbálták elképzelni, majd bonyolult vegyi üzemmé lépett elő, amelyben mindenféle biokémiai reakciók sisteregnek, és még a hagyományosan a léleknek tulajdonított funkcióit is - mint például a gondolkodást vagy az érzelmeket - molekuláris szin-
