Atomerőmű, 2017 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2017-06-01 / 6. szám
ATOMJÖVŐ 11 Végleges helyén az utolsó vasbeton konténer Alig több mint négy év telt el azóta, hogy a bátaapáti kis és közepes aktivitású Nemzeti Radioaktívhulladék-tároló első föld alatti tárolókamrája megkezdte működését. Május 19-én - a média számos képviselőjének jelenlétében - az utolsó vasbeton konténer is a végleges helyére került. Önmagáért beszél, hogy az első föld alatti tárolókamra üzembe vétele óta nem történt semmiféle, a biztonságot kedvezőtlenül befolyásoló esemény. Az eddigiekben a Paksi Atomerőműből teherautóval érkező kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékkal teli hordókat kilencesével vasbeton konténerekbe helyezték a felszíni technológiai épületben. A hordók közti teret cementpéppel töltötték ki, majd lezárva, 7 napi száradás-pihentetés után szállították le a 250 méter mélyen kialakított I-K1 jelű tárolókamrába. Az utolsó vasbeton konténer elhelyezése persze csupán egy feladat befejezését jelenti a sok közül. Jószerével az első hulladékos konténer föld alá szállításával egy időben kezdődött az a munka, amelynek nyomán a világszínvonalú létesítményt helytakarékosabban, kisebb költséggel, de ugyanolyan biztonság szavatolása mellett lehet majd üzemeltetni. Jelenleg javában folyik az új elképzelések megvalósítása a kettes kamrában: a következő tárolótér kialakítása lassan be is fejeződik. izotópokat is újrahasznosítsanak. Persze nem hallgatható el, hogy a reprocesszálás ugyan javít a hulladékok jelentette nehézségeken, de önmagában nem képes megoldani azokat. A jelenlegi reprocesszálási technológia hátrahagy nem hasznosítható izotópokat, amelyeket üvegbe ágyazott nagy aktivitású hulladékként kell a továbbiakban kezelni. A mélységi geológiai tárolóban történő végleges elhelyezés tehát mindenképpen szükségesnek látszik. A végleges elhelyezés koncepciója azonban legalább két további, izgalmas kérdést is felvet. Az egyik így hangzik: Vajon más nemzetek is a mienkhez hasonló lelkiismeretességgel bánnak a radioaktív hulladékaikkal? (Ez egyaránt vonatkozhat a nagy, valamint a kis és közepes aktivitású hulladékokra.) A kérdés azért is fontos, mert a radioaktivitás nem ismer országhatárokat, így egy nemzet felelőtlenségének mások is kárvallottjai lehetnek. Garanciát erre nézve a nemzetközi megállapodások jelenthetnek. Ilyen a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) égisze alatt létrejött, hulladékelhelyezési normákkal kapcsolatos nemzetközi egyezmény (ennek jószerével részese valamennyi atomerőművel rendelkező ország, az egyetlen kivétel talán csak India), valamint az Európai Unió országai esetében a 2011-es direktíva. Mindkét formáció a kötelező normákon túlmenően az átláthatóságot és a független ellenőrzés elfogadását is magában foglalja. A másik súlyos kérdés a következő: Hiteles lehet-e a felelősségvállalás több százezer éves lebomlási idejű izotópokra? Hiszen ennyi idő alatt civilizációk váltják egymást, és lehet, hogy a későbbi nemzedékek már azt sem fogják tudni, hol vannak elhelyezve ezek a veszélyes anyagok. „Ez a kérdés már társadalomfilozófiai területre visz" - mondja szakértőnk. Vitán felül áll, hogy az információt, vagyis az elhelyezéssel kapcsolatos alapadatokat (mi, hol, milyen módon van elhelyezve) hosszú távon meg kell őrizni, és biztosítani kell ezek átadását az egymást követő nemzedékek között, lehetővé téve számukra, hogy akár egy korábbi generáció által hozott döntéseket újraértékeljék, felülbírálják. Az információ megőrzésének mikéntje azonban már valóban komplex, társadalomtudományi szempontokat is magában foglaló megfontolást igényel. Vita tárgya lehet például, hogy magán a helyszínen szükséges-e figyelmeztető jelet tenni - hiszen ez akár visszaélésekre is lehetőséget ad -, vagy célszerűbb az információmegőrzés egyéb módjait választani. Összegzésként felidézhetünk egy, a Műegyetemen elhangzott tömör, professzori megállapítást: „Kényelemszerető világunk zabálja az energiát, az áram pedig nem egyszerűen a konnektorból jön." Amíg ez így van (márpedig így van!), addig a környezetvédelmi szempontokat is magában foglaló optimális megoldás - mondhatni „a legkisebb rossz" - megtalálása lehet a reális célkitűzés. Az atomerőmű esetében a számos környezeti előny, köztük a tiszta levegő van a mérleg egyik serpenyőjében, míg a másik serpenyőbe lényegében csak a radioaktív hulladékok jelentette nehézség kerül (ami, mint láttuk, megnyugtatóan kezelhető). A realitás talaján állók számára tehát aligha lehet kérdéses, merre billen a mérleg.
