Atomerőmű, 2004 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2004-02-01 / 2. szám
Látogatóban Jámbor Gézánál, a PA Rt. nyugdíjas művezetőjénél 2004. február ATOIVIEROIVIU 11. oldal Jámbor Géza 38 évesen, 1976. november 1-vel került felvételre villanyszerelőként a Paksi Atomerőmű Vállalathoz. Az atomerőmű alapító tagja. A névsorban 60.0 volt az első fizikai állományú dolgozó. Tanult, tanított, irányított, dolgozott. Mindig az első sorban volt. Munkáját elismerték, számtalan kitüntetésben részesült. Kiváló dolgozó (1978) és a Zeusz-díj (1996) tulajdonosa. 1999. december 30-án nyugdíjba ment. Kollégái, vezetői gy akran emlegetik Géza bácsit, a főnököt, akivel jó volt együtt dolgozni. Paksi otthonában felkerestem, hogy közösen idézzük fel az elmúlt több mint két évtizedet.-Hogy érzed magad, mivel töltőd a nyugdíjas idődet? — Köszönöm, jól vagyok, az egészségemmel nincs semmi baj. Tavaly kisebb fülműtéten estem át, amiből teljesen felgyógyultam. Hétköznapjaim jól telnek, nem unatkozom. Feleségem - aki szintén alapító tagja volt a vállalatnak - még aktiv dolgozó a PA Rt.-nál. Van két felnőtt asszony lányom, az egyik egy Pécs melletti településen, a másik Budapesten lakik, a fiam szintén a fővárosban van, idén kapja kézhez a másoddiplomáját. Sajnos a gyerekeinket és a két unokát ritkábban látjuk. Elfoglaltak, dolgoznak, ezért mi látogatjuk őket. A ház körül is mindig van teendő. Horgászni már nem járok, de a vadászszenvedélyemről nem mondtam le, a helyi vadásztársaság tagja vagyok.- Hogyan kerültél az erőműbe?- A gyöngyösi erőműben dolgoztam művezetői beosztásban. Mindig is szerettem a szakmai kihívásokat, az új technológia megismerését. Az sem volt utolsó szempont, hogy az új otthon teremtésének lehetősége is biztosítva volt Pakson. Jelentkezésem az atomerőmű vállalathoz nem ment könnyen. Az említett vállalatom vezetői mindent elkövettek, hogy megnehezítsék a munkahelyváltást. Pónya József- akkor még főmérnöki beosztásban volt - néhány elbeszélgetés után végül is felvett villanyszerelőnek. Hiába volt több mint két évtizedes szakmai gyakorlatom, tanulással kezdtem az itteni tevékenységemet. Elsőként egyéves sugárvédelmi tanfolyamot végeztem el. Ezután az egyik tanfolyam követte a másikat. Igen magas színvonalú képzést kaptunk. Kezdet kezdetén mint villamos szakember, az volt a feladatom, hogy Budapesten a Ganz Villamossági Műveknél a nagy generátorok építését kíséijem figyelemmel, így ismerve meg lépésről lépésre az épülő generátor szerkezetének keresztmetszetét. Szép lassan, folyamatosan Paksra érkeztek az erősáramú berendezések is (motorok, kapcsolók stb.). Ezeknek a berendezéseknek a „0” revízióját végeztük. Ebben az időben már művezetőként irányítottam a munkát. Őszintén megvallva sok problémát kellett megoldanunk. Többször szorultunk a felső vezetés segítségére. Mindenkor, minden esetben a kért szükséges segítséget megkaptuk. Pónya József - akkor már mint vezérigazgató - figyelemmel kísérte a munkánkat. Jóleső érzés volt látni, hogy velünk együtt örült, ha időre sikerült elvégezni a beütemezett munkát. Lassanként a műhelyünket „kinőttük”, keresni kellett egy olyan épületet, ahol megfelelő körülmények között tudtunk dolgozni. Ekkor már a villamos karbantartó létszám 90 fő volt. Végül is a 163-as épületet kaptuk meg. Saját magunknak kellett megteremteni - szinte a semmiből - a tárgyi feltételeket, hogy a műhelyben el tudjuk végezni a szükséges munkálatokat. Szakmai képzésekkel, tanfolyamok elvégzésével gyarapítottuk tudásunkat. Blokkok leállásakor mindig helytálltunk. Esetleges váratlan meghibásodáskor mindig tudtuk, hogy mit kell csinálni. A sikeresen elvégzett munka mindig nagy örömöt jelentett valamennyiünknek. Tisztelettel és szeretettel gondolok Maróthy Lászlóra az akkori Nukleáris Főosztály vezetőjére, későbbi igazgatóra; Tallósy János osztályvezetőre, közvetlen főnökömre; Horváth Miklós Erősáramú Karbantartó Osztály vezetőjére. A felsorolásom természetesen nem teljes. Végül, de nem utolsó sorban megemlítem Barna Gábor villamosmérnököt, akitől szakmailag sokat tanultunk. Sajnos már nincs közöttünk. Halálával mély fájdalmat okozott valamennyiünknek, akik tisztelték és szerették. Munka mellett gondoltunk a kikapcsolódásra is. Sokan hódoltunk a horgászszenvedélyünknek. A Duna lehetőséget biztosított ebbéli kikapcsolódásra. Az atomerőmű mellett van a Kondor-tó. Szinte magától jött a gondolat: alakítsuk meg a horgászegyesületet. Kezdeti létszámunk 20 fő volt. Pákái Lászlót választottuk elnöknek. Mint ahogyan említettem, nagyon összeforrott volt a kollektívánk. Közös kirándulásokat szerveztünk nemcsak belföldön, párszor külföldre is elmentünk családdal együtt.- Négy éve, hogy elmentél nyugdíjba. Milyen a kapcsolatod a volt kollégáiddal?- Ha nem is mindenkivel, de alkalomszerűen - amikor véletlenül öszszetalálkozunk - beszélgetünk, érdeklődünk egymás felől, elmondjuk a véleményünket a hallottakról. Az erőművel kapcsolatos hírek, információk így eljutnak hozzám. Nagy érdeklődéssel olvasom az Atomerőmű újságot. Most legutóbb beszédtéma egymás között a sok vezetői felmentés. Nyugtalanító érzés tölt el. Tudjuk, hogy minden beosztásba bele kell tanulni. A betanulási időt nem hónapokban mérik.- Nyugdíjasként voltál-e az erőműben?- Nem voltam. Amióta nyugdíjas vagyok sok változás történt. Ha bemennék már nem azt látnám, amit én akkor átadtam. Ez az oka, hogy ezzel a lehetőséggel nem éltem.- Az atomerőműben eltöltött 23 év alatt melyek voltak a legkellemesebb emlékeid, és mi volt, amire nem szívesen emlékszel vissza?- Hálás szívvel gondolok vissza a több mint két évtizedes múltra. Öröm volt abban az összetartó, remek csapatban dolgozni. Együtt örülni az elért sikereknek megérni, az esetleges ritkán előforduló kudarcokat, melyekből tanulva tudtul, hogy ismét már nem fordulnak elő. A rossz... Életem egyik legfájdalmasabb emléke - mondhatni azt is, hogy napja -, amikor 45 éves munkaviszony után, 61 évesen elköszöntem a szeretett kollégáimtól, barátaimtól, és az atomerőmű portáján - kezemben a nylonzsákban lévő személyes holmimmal - kimentem. Jó volt, hogy nem találkoztam senkivel. Bevallom őszintén, könnyes szemmel ültem be az autómba.- Köszönöm a beszélgetést. Jó egészséget, hosszú életet és boldogságot kívánok neked és szeretteidnek valamennyiünk nevében! MJ. Radiometriai történelem Az idő múlik, ez a dolga. Nem vesszük észre. A jelen, a jövő sokszor izgalmasabb. Előre tekintünk, fejlesztünk, többet, jobbat akarunk. Vannak azonban pillanatok, amikor meg kell állni, visszatekinteni, és felidézni történéseket, mert a múlt tapasztalatai a jövőre vetülnek - sokat lehet tanulni belőle. Dyen pillanat volt az, amikor egy folyosón egy régi legendás műszer „maradványaira” bukkantam. Az atomerőmű életének egyik első üzembe helyezett objektuma a Kömyezetellenőrző Laboratórium volt. A nyolcvanas évek legelején már bekapcsolódott abba a mérési programba, amely az atomerőmű környezetének sugárvédelmi felmérését végezte évekkel az első fizikai inditás előtt. Ezt alapszint-felmérésnek hívták, és az akkor mért adatok a mai napig referenciaértékkel bírnak, hiszen a vizsgálatok kiteljedtek szinte valamennyi természeti közeg természetes és mesterséges eredetű radioaktivitásának meghatározására. Az erőművi eredetű járulék vagy „többlet” ehhez viszonyítandó. A nemzetközi és hazai gyakorlatban egyaránt alapvető adatnak tekintik a légnemű (aeroszolok) és folyékony közegek (felszíni és felszín alatti vizek stb.) összes-béta radioaktív koncentrációját. Számos hatósági kibocsátási korlát és egyéb hatósági szabályozás ezen alapszik. Fontos tehát, hogy ezek a mérések nagyon megbízhatóak, jól reprodukálhatóak és pontosak legyenek. Ezen feltételeknek megfelelni csak gondos mintavételi, minta-előkészítési és mérési eljárásokkal lehetett. Az erőműben végzett ilyen jellegű mérések száma viszonylag nagy. Jelenleg rendszeresen évi 1100-1200 minta között van, ehhez jön az alkalomszerűen szükséges eseti minták száma. Eseménytől függően ez több száz is lehet. Ajó statisztikájú mérések feltétele sok minden mellett (nagy érzékenységű detektor, megbízható jelfeldolgozó elektronika, alacsony környezeti háttérszínt stb.) a megfelelően hosszú mérési idő. A kívánt, elegendően alacsony kimutatási határ (ez jelenleg 0,05 Bq/dm3) ettől nagymértékben függ. A nagyszámú minta, a hosszú mérési idő (10 000 sec.), a nukleáris méréstechnikában általánosnak mondható „párhuzamos mérések” szükségessége indokolta az automata mintaváltós mérőrendszerek alkalmazását, amely lehetővé tette a mérések munkaidőtől, kezelői jelenléttől való függetlenítését. A mi „nosztalgia műszerünk” Angliában készült. APSC-1 (Planchet Sample Changer) típusjelzéssel ellátott készüléket a jónevű Nuclear Enterprises LTD gyártotta. Az alacsony hátteret nagy érzékenységű antikoincidencia GM-detektorrendszer és az egész mérőtérfogatot beburkoló 10 cm vastag ólomámyékolás biztosította. Emiatt jelentős tömege volt, a messze mázsa fölötti súlyt csak megerősített asztal bírta el. 50 minta mozgatására volt képes. A minták itt 50 mm átmérőjű alumínium tálkákat jelentettek műanyag keretbe helyezve. A minták azonosítását a műanyag keret szélén kialakított perforált lyukkód biztosította. Ez az optikai azonosító rendszer sokak számára ismerős lehet még a számítógépek hőskorának számító hetvenes évekből, amikor ALGOL, FORTRAN, COBOL és más hangzatos nevű programnyelveket használtunk, és zsebből kilógó lyukszalagokkal várakoztunk gépidőre a csamokszerű géptermek előtt. Egy-egy mérési ciklus letelte után egy elektro-mechanikus rendszer továbbította a soron következő mintát a detektor alá. Valamennyi minta lemérése után egy mikrokapcsoló érzékelte, hogy nincs több kazetta a „mérendő minták” oldalon, és oda újból visszarakosgatta a lemért mintákat egymás fölé, majd újra kezdte a méréseket. Ez így ment addig, amíg a folyamatot le nem állítottuk. Egy egyszerű printer jelentette meg az adatokat, azaz a mérési idő alatti beütésszámokat azonosítójuk szerint. Minden további számítást külön kellett végezni. Most talán mosolygunk ezen, és primitívnek tartjuk a készüléket, de a stopper és indítógomb kombinációhoz képest hatalmas előrelépésnek számított. Mindenki tudja, hogy a ma csúcstechnikája holnap ugyanerre a sorsra jut. Mégis, jó visszagondolni ezekre a „hűséges” gépekre. Sok kemény időszakot dolgoztak végig, ha csak a csernobili mintaáradatra gondolunk, némi tiszteletet is megérdemelnek. És egy feliratot az atomerőmű múzeumában. Dr. Kemenes László Két drága szerszám Kováts Balázs költözése kapcsán naponta hozta a dokumentumokat az üzemtörténeti gyűjteménybe. Egyik nap egy bányászcsákányt és egy fejtőfejszét nyújtott át, amelyek már nyolc éve díszítették az irodáját. A szerszámokon hegesztőpálcával írott 4- es szám látható. — Balázs! Hogyan és miért került hozzád ez a két szerszám? — A 90-es évek közepén a pécsi uránbánya beszüntette a termelést. Az utolsó, érccel rakott csillével a felszínre hozták ezt a két szerszámot is, szimbolikusan elbúcsúzva a bányától. A csákányt és a fejszét ünnepélyes keretek között átadták az atomerőmű képviselőjének. Amikor megkérdeztük, mit jelent a 4-es szám a szerszámon, egy meghökkentő választ kaptunk: a bányát bezárták, ezért a 400 millió forintos tartozását nem tudják megadni, helyette ezt a két szerszámot adják. — Hogyan lehetett ennyi adóssága a bányának?-Az uránércből készült úgynevezett „sárga port” Oroszországba vittük ki dúsítani. Az atomerőműnek ezt a „sárga port” meg kellett vennie a bányától, de jóval a világpiaci áron felül, mert ha világpiaci áron vettük volna meg, akkor a bánya azonnal becsukhatott volna. Az átvételi ár mindig változott, a bánya költségeinek függvényében, és így 400 millió forint tartozás halmozódott fel. Ez azért halmozódhatott fel, mert az atomerőműnek mindig előre kellett fizetnie. Ez a tartozás a bánya bezárását megelőző egy-két évben duzzadt ilyen nagyra. Ez az epizód a paksi atomerőmű történetének egy kis szelete, amelynek tárgyi emlékét remélem a múzeum megőrzi. Bizonyosan, hiszen a múzeummá nyilvánítás kötelez bennünket a tárgyi emlékek gyűjtésére. Köszönöm, hogy megőrizted ezt a két drága szerszámot! -béri-Rendőrpalánták a diákfarmon A Dózsa György Szakközépiskola jelenlegi 12.a osztálya rendőr/mezőgazdász formációban indult el négyéves útjára 2000 szeptemberében. Három év alatt sok érdekes, mókás és kevésbé vicces történet helyszíne volt a diákfarm. Az utolsó évben a rendőrszakosok lehetőséget kaptak betekinteni a farm életének, működésének kulisszái mögé; megismerhették a sokat hallott történetek helyszíneit. így aztán egy szép napon a rendőrök is kivonultak a farmra, ahol megismerkedtek a farm vezetőjével és feleségével, a munkásokkal és a farmmal. A rövid ismerkedés után azonnal bedobták a rendőröket is a mélyvízbe, aznap ugyanis éppen a herélés volt napirenden. A dolgozók kicsalogatták a több mázsás sertést az ólból, a rendőrök pedig azt kapták feladatul, hogy a jószágot lefogják. A csapat körülbelül húsz .játékosból” állt. Mindannyian teljes erőbedobással próbálták a hatalmas állatot a földön tartani, ami a legkevésbé sem bizonyult egyszerű műveletnek. Az orvos szakszerű mozdulatokkal elvégezte a munkát (maradjunk annyiban, hogy nem csak az esze vágott...), s amikor a rendőrpalánták már éppen pihenni indultak volna, kiderült, hogy egy másik „páciens” is várakozik a sorára. A lányok ez idő alatt a konyhában voltak, és onnan figyelték a gigászi csatát a sertésekkel. Ezután egy kis pihenő következett, mely során a szakavatott mezőgazdász tanulók mutatták be lelkesen a farmot, s meséltek a fejőgép használatáról, meg egyéb, addig nem látott dolgokról. Kétségtelen, hogy a népszerűségi lista élén a farm egyetlen lova állt. A Baba névre hallgató, öregedő, ám roppant barátságos fehér kanca mindenki figyelmét lekötötte. Nem sokkal később megérkezett a farmra a közel ezerkétszáz jérce. A tanulók jó kedvvel és lelkesedéssel láttak hozzá a szárnyasok „elszállásolásához”: csatárláncot alkotva adták kézről kézre a pihéseket... A munka végeztével nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy az aznapi munkatervet sikerült teljesíteni. Ez után az egy nap után mindenkinek alkalma adódott eldönteni, megbánta-e vagy sem, hogy rendőr- és nem mezőgazdász szakra jelentkezett. A farmon töltött idő nem csupán munkát és fáradságot, hanem kellemes, élményekkel teli időtöltést is jelent a mezőgazdászoknak, hiszen ezáltal tapasztalatot és gyakorlatot nyertek esetleges későbbi munkájuk végzéséhez. !
