Atomerőmű, 2002 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2002-11-01 / 11. szám
2002. november ATOMERŐMŰ 7. oldal A Jól építettük meg ezt az erőművet Az építőké a szó Az 1. blokk indításának 20. évfordulóján kötelességünknek érezzük az építőkről való megemlékezést is, hiszen az építők kiváló munkája alapozta meg azt a rendkívül sikeres húsz évet, amely az üzemeltetők mögött van. Az építéskor megkövetelt szigorú minőségi elvárások meghonosítását nagyban elősegitette az a tény, miszerint a majdani üzemeltetők már a beruházás időszakában is jelen voltak, átélték egy-egy berendezés megvalósításának és üzembe helyezésének minden mozzanatát. Bárkivel beszélgettem a volt építők közül, mindenki büszke arra, hogy részese volt hazánk legnagyobb XX. századi építkezésének. E sorok írója - többedmagával - viszont arra büszke, hogy ilyen építőink voltak és vannak még ma is. Balogh Ernő főmérnök 1957-ben került az ERBE-hez, export erőművekkel foglalkozott, járt Egyiptomban és Indiában. Romániában - Szucsevában - egy export erőmű létesítését irányította mielőtt Paksra került volna. Egyébként ő javasolta az egyik szocialista brigádnak, hogy vegyék fel Wigner Jenő Nobel-díjas atomtudós nevét. — Ernő bácsi! Mikor kerültél kapcsolatba az atomtechnikával, illetve az atomerőmű építésével? — Villamosmérnökként végeztem a Műegyetemen 1956-ban, és ott már hallottunk az atomenergiáról, ám valójában csak 1968 decemberében, amikor az ERBE-ben megalakult az atom főmérnökség, vagy atom osztály. Az első feladatom a felvonulási energiaellátás megszervezése volt.- Mettől meddig voltál Pakson és milyen beosztásokban?- 1968-tól 1985-ig dolgoztam az atomerőműért, kezdetben beosztott mérnök, később osztályvezető, majd helyszíni főmérnök és kalorikus főmérnök voltam.- Hogyan emlékszel a helyszíni főmérnöki időkre?- A legnehezebb és egyben a legszebb időszak volt, hiszen csak a szebb dolgokra emlékszik az ember. 1978 őszén lettem helyszíni főmérnök, akkor kezdődött az igazán nagy munka.- Mennyire volt nehéz és szerteágazó ez a beosztás?- Magyarországnak ez volt a legnagyobb beruházása és egy sor probléma adódott abból, hogy új technológia, új építészeti előírások fogalmazódtak meg. Ma már el lehet mondani, hogy a hazai ipar nem volt felkészülve azokra a minőségi és mennyiségi követelményekre, amelyeket az atomerőmű építése megkövetelt. Nagyon sok vállalatot kellett foglalkoztatni, csúcsidőben több mint száz vállalat volt jelen, és ezek nagy része a fővállalkozó alvállalkozója volt. A munkák koordinálása az ERBE feladata volt, ám sokszor még a fő- és alvállalkozó közti koordinálást is nekünk kellett elvégezni. Az építkezés akkori kormánybiztosának és három miniszteri biztosának alapvetően az országos hátteret kellett biztosítani, a helyszíni munkák irányítása pedig ránk tartozott. Súlyosbította a helyzetet, hogy a Szovjetunióból nem érkeztek meg időben a tervek, ám a határidők betartását az államközi egyezmény rögzítette. Nos, tervek nélkül, nem eléggé felkészült magyar iparral bizony nehéz volt. Meg kellett alakítanunk a helyszíni organizációs irányítási csoportot, amelyet a helyszíni főmérnök irányított, és ez a csoport volt az irányítás lelke.- Gondolom, voltak különleges feladatotok is.- Igen, például gondoskodnom kellett kenyérről, vagy ellenőriznem kellett az üzemi étkeztetést. Ezek azért érdekes dolgok, mert volt úgy, hogy egyik hétről a másikra több százzal növekedett a Pakson dolgozók létszáma. A fogyasztásnövekedést a paksi üzletek nem tudták kielégíteni, és sokszor kellett Dunaújvárosból kenyeret hozatnom. —A várossal milyen volt a kapcsolatod?- Nekem és az ERBE-nek nagyon jó kapcsolatunk volt, de szükség is volt rá. Mivel 1968 óta foglalkoztam Pakssal, gyakran jártam le és ismertem a város - kezdetben még nagyközség - vezetőit, azokat az embereket, akik meghatározóak voltak Pakson. Jó viszonyban voltam az akkori TSZ elnökökkel, így Bach Ferenccel és Kém Ferenccel, vagy Varga Istvánnal, a KTSZ elnökével, de az akkori rendőrkapitánnyal, Dallos Tiborral is. Volt egy érdekes eset a KTSZ tagjaival. Mikor a kormánybiztostól megkaptam az utasítást, hogy építsünk szaunát, felkerestem Varga Istvánt, hogy Biritón ideális helye lenne a szaunának. Az elnök gyűlést hívott össze és 7:1 arányban ellenezték a tervet, mondván: „mert a nadrágos urak is lopni fogják a halat.” Kértem az elnököt, hogy hívjon össze egy másik gyűlést, és én is beszélek az emberekkel. így is történt, közel egy órás győzködés után 7:1 arányban hozzájárultak a szauna építéséhez.- Nem kerülhetjük meg a PAVERBE konfliktust. Mai szemmel te hogy látod ezt a kérdést?- Az ERBE-re rendkívül nagy nyomás nehezedett a határidők betartása érdekében és akkoriban politikai okok miatt nem engedték hangsúlyozni, hogy a késések egyik legfőbb oka a tervszolgáltatási késedelem volt. Ezért inkább az ERBE szervezőkészségét kritizálták, vagyis bűnbakok lettünk. A PAV megalapításától (1976) 1979-ig nem tudott sokat foglalkozni az építkezéssel, mert a vállalatépítés volt a feladata. Ahogy a létszám nőtt, egyre inkább célszerű volt bevonni a majdani üzemeltetőket az építkezés feladataiba. Ez a bevonás sok helyen nagyon jó volt, de feszültség is adódott belőle, mert akinek nem konkrét napi feladata volt, annak több ideje volt kritizálni azt, aki a napi feladatát végezte. Én nem azt mondom, hogy nem volt hiba az ERBE-nél, viszont túlzottnak éreztem a kritikákat. Célszerűbb lett volna jobban együtt dolgozni és én igazságtalannak tartottam azt, hogy 1985-ben az ERBE-t elküldték az építkezésről.- Milyen emlékek élnek benned erről az időszakról?- Ez egy rendkívül érdekes, nagy energiát igénylő munka volt, és az életemből 17 évet az atomerőmű építése tette ki. A viták ellenére mindenkivel beszélőviszonyban vagyok, ma is szívesen járok Paksra. Gratulálok az atomerőmű sikeres üzemeltetéséhez, rendkívül jó gárda alakult itt ki, szerencsére vannak itt volt ERBE-sek is, így ha az itteni gárdát dicsérem, akkor a volt ERBE-seket is dicsérem. Úgy érzem, hogy jól építettük meg ezt az atomerőművet és ezeken a stabil alapokon lehet kiválóan üzemeltetni. Büszke vagyok rá, hogy ilyen jó gárda alakult ki és sajnálom, hogy annak idején sokat vitatkoztunk, bár a vitáknak pozitív kicsengése is volt, mind a két fél bizonyítani akart. -BMKamatozott a lengyel-magyar barátság Riczek Attila ma annak a Budimex Építőipari Kft.-nek az ügyvezető igazgatója, amelynek négy anyacége dolgozott az atomerőmű építkezésen. A cég Karinthy úti kirendeltségén beszélgettünk a múltról, a nagy történelmi hagyományokon nyugvó lengyel-magyar barátságról. Attila kapcsolata a mai napig nem szakadt meg Paks és környékével, hiszen a madoesai családi házukba húzódnak vissza hétvégeken a pesti lüktetés elől.- Attila! Mikor érkeztetek az építkezésre?- Egy lengyel kollégámmal érkeztem Paksra 1977. szeptember 20-án és megkezdtük a kapcsolatfelvételt. Akkor már rendelkeztünk egy szerződéssel, amely az 1. blokk bizonyos munkálataira vonatkozott. Három hónap múlva megérkezett 30 szakemberünk, akiket szép munkásszállón helyeztünk el, azokba a lakásokba, ahol ma az erőmű dolgozói laknak. A költözés befejeztével rögtön megkezdtük a munkákat.- Milyen volt az első 30 fő szakmai összetétele?- Először is óriási fegyelem volt és csak tökéletes szakmunkások jöhettek, így például a minősített hegesztők, akikre a Budimex cég akkor is és ma is büszke. De érkeztek ácsok is, mert akkor Magyarországon nagy ácshiány volt. Egyébként a szakmai összetételt a két ország között meglévő szerződésben rögzítették.- Milyen cégektől érkeztek a szakemberek?- Itt volt a Budostal 2., amelyik magasépítéssel foglalkozott, és ők készítették többek között a hermetikus boxot, a lokalizációs tornyot, a turbinaasztalokat és a cellaszereléseket. Jelen volt az Instal Rzeszów, együttműködve a már nem létező Április 4. Gépipari Művekkel és a VERTESZ-szel. Volt az Elektrobudowa, amely a villanyszerelési munkákat végezte és végül itt volt az Energomonta^ Pó3noc, amelyik a primerköri technológiai szereléssel foglalkozott, együttműködve a GYGV-vel és a Vegyépszerrel.- Neked mi volt a munkaköröd?- Én mint termelési vezető tevékenykedtem, amely azt jelentette, hogy a kirendeltség vezetőjének voltam az első helyettese. Ez egy tökéletes beosztás volt, mert az ember közel volt a munkához, közvetlenül tudta irányítani, másodszor talán kevésbé kellett foglalkozni a protokoll dolgokkal.- A nyelvi különbözőség nem okozott gondot?- Nekem kezdetben voltak nyelvi nehézségeim, de alkalmaztunk tolmácsokat, volt amikor 10-12 fő tolmácskodott. Ám a vége felé már nem nagyon volt szükség rájuk, mert a lengyelek, akik 2-3 évi munka után egy évre haza mentek, majd visszajöttek, azok gyakorlatilag már beszéltek magyarul. Az épitőiparban ahol a műszaki dolgok dominálnak, a nyelvi megértés hamar megvalósul.-A várossal milyen kapcsolatotok volt?-Azt meg kel érteni, hogy mi akkor külföldön dolgoztunk, távol a családtól. Függetlenül attól, hogy napi 10-12 órát dolgoztunk az építkezésen, munka után még valamit kellett az embereknek nyújtani. Pakson ezzel nem volt különösebb probléma, és a hagyományos lengyel-magyar barátság abszolút érvényesült. Az ott dolgozó lengyeleknek a mai napig vannak élő kapcsolatai, nagyon gyakran találkozom olyan lengyel kollégákkal, akik keresik a paksi barátaikat, érdeklődnek irántuk és találkoznak is. A városban sok társadalmi munkát végeztünk, közismert a lengyel-magyar barátsági park megépítése, amelyet én avattam fel 1981. május 1-jén. Az óvárosi katolikus templom tatarozását is megoldottuk, vagy az öregek napközi otthonának a felújítását, ahol több ezer munkaórát dolgoztunk. Ez a hagyományos barátság a munkában nagyon sokat jelentett, nélküle nem lehetett volna a dolgokat ilyen jól megoldani.- Meddig maradtatok az építkezésen?- Végig, a négy blokk komplett átadását végigkísértük és már megvolt az előszerződésünk az 1000-es blokkra, amely a mai napig nem valósult meg. Mindenki nagyon sajnálta, de mi bíztunk abban, hogy lesz folytatás.- Hogyan gondolsz vissza azokra az időkre?- A magyar kollégákkal együtt úgy vélekedünk, hogy az egy csodálatos életszakasz volt, és az ember büszke rá. Az ott töltött 15 év azt is jelentette, hogy sok nagyszerű emberrel kötöttünk barátságot és működtünk folyamatosan együtt. Én a mai napig is azt mondom, hogy ennek a beruházásnak az egyik atyja Balogh Ernő mérnök úr volt. Talán nem sértődnek meg a többiek, de számomra ő volt az az ember, akivel hosszú éveken át gyümölcsözően együtt lehetett működni. Nem felejtjük el a 22-es AÉV-et sem, amivel a Budimex kötötte a szerződést. Az ami Pakson elkezdődött, a mai napig nincs vége, tovább folytatódik. Én is itt maradtam Magyarországon, letelepedtem, családot alapítottam és talán nemsokára kettős állampolgár leszek.- Kívánom, hogy úgy legyen! Beregnyei
