Atomerőmű, 2001 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7. szám
4. oldal ATOMERŐMŰ 2001. július Tengerentúli tapasztalatok Június eleién a Paksi Atomerőmű Rt., a Radioaktív Hulladékokat Kezelő Kht. és a témában érintett települések képviselőiből álló küldöttség tett hivatalos látogatást Kanadában és az USA-ban. A hosszú program első állomása a Pinawaban található Földalatti Kutató Laboratórium volt. Ezen a helyszínen kutatják azt a gránitmezőt (kanadai pajzs), amely az ország jelentős részén, homogén formában fellelhető. Az eddig beszerzett és a későbbiekben nyerhető adatok és eredmények alapján döntenek majd az elhasznált üzemanyag elhelyezésének végleges helyszínéről. A remek előadások során többször hangsúlyozták, hogy az itt nyert eredmények egyszerűen kiterjeszthetők a gránitmező bármely pontjára, így a végleges tároló - elvileg — bárhol megépíthető. Kiemelték továbbá, hogy a kutatási helyszínt nem fogják tárolásra használni. Kanada - a sok reaktor és a kis méretű üzemanyag miatt - több millió elhasznált fűtőelemmel rendelkezik. Ezeket 5-6 évig vizes medencékben, majd föld feletti, levegővel hűtött átmeneti száraz tárolókban helyezik el. Ezek hatalmas beton szerkezetek, amelyek kellő biztonsággal elszigetelik a sugárzó anyagot a környezettől. Előadóink ismertették a kutatások jogi, hatósági és lakossági kapcsolatrendszerét is, kiemelve a közmeghallgatások szerepét és a visszacsatolások figyelembe vételét. Érdekesség, hogy a kutatási helyszínt nem „foglalta le” az állam, hanem 2011-ig az AECL bérli Manitoba tartománytól. A helyi elfogadottság pozitív, ugyanis a bázis munkalehetőséget biztosít az itt élőknek. Az elméleti felkészítés után került sor a felszíni létesítmények (magminta-elemző, hitelesítő, geológiai és informatikai laboratóriumok) megtekintésére. Ezt követően látogatást tett a küldöttség a fúrások helyszínén, ahol a különböző szinteken más-más irányú vizsgálatok folynak. A -240 m szint elsősorban a nuklidvándorlási, töredezettségi kutatások helyszíne; míg a -420 m szinten a bányászati módszerekkel végzett kőzetkiemelés stabilitását, a tömítési jellemzőket vizsgálják a legmodernebb eszközökkel. A hazánk és Kanada között fennálló több éves szakmai együttműködés újabb jelentős állomása volt ez a látogatás. Sajnálatos tény, hogy a pécsi uránbánya 1997-es bezárása után kanadai partnerünknek is ki kellett vonulnia a bánya mellett fellelhető bodai agyagkő vizsgálatát célzó programból. A körút második állomása a Pickering Atomerőmű volt. A nyolc blokkal rendelkező telephely első négy egységét 1971 és 1973, az újabb blokkokat 1982 és 1985 között helyezték üzembe. A CANDU blokkok mindegyike 540 MW teljesítményű. Tudomással bírtunk arról, hogy az első kiépítés négy blokkját 1997-ben (üzemeltetés-szervezési okok miatt) átmenetileg leállították. A négy újabb blokkon szerzett tapasztalatokkal felvértezve várhatóan 2003-ban kerül sor az első négy egység újbóli indítására. Mindezeket az erőmű látogató központjában tartott előadás során az erőmű vezetése is megerősítette. Átfogó ismereteket kaptunk a radioaktív hulladékok kezeléséről és a lakossági kapcsolatokról is. A társadalmi elfogadottság jó, az információcsere nyílt és folyamatos. Kissé túldramatizált biztonsági ellenőrzések után tettünk látogatást a telephely hulladékkezelő létesítményében, ahol alkalmunk volt tanulmányozni az elhasznált üzemanyag száraz tároló konténerbe történő kerülését, majd azok átmeneti tárolását. A projekt első fázisa 1995-től működik, kapacitása 700 konténer, amelyek mindegyike 384 db köteget tartalmaz. A második fázis várhatóan 2007-ben kezdi meg működését, kapacitása 800 konténer lesz. A vizes tárolóban kerülnek az acél-beton-acél szerkezetű konténerbe a fűtőelemek, majd abban részben víztelenítik azokat. Ezt követi a műhelybe való átszállítás. Itt a fedél felhegesztése után vákuumos szárítás következik, majd héliummal való feltöltéssel ellenőrzik a tömörséget. A manipulációs csonkot is lezárva végleg elszigetelik a külvilágtól az üzemagyagot. Utolsó ellenőrzések, festés, a NAÜ biztonsági eszközeinek elhelyezése után kerül át egy speciális szállítóeszköz segítségével a konténer az átmeneti tárolóépületbe, ahol a remanens hőtől kellemes a klíma. Nem feledve a beléptetéskor a biztonságiaknál tapasztalt zűrzavart, kis szorongással készültünk a telephely elhagyására. Várakozásaink igazolást nyertek, mivel a négy sugárkapuból csak egy működött. Ezen az egy berendezésen osztoztunk az erőmű ellenőrzött zónájából érkező dolgozókkal, ráadásul a már túljutott társainkat nem engedték ki az épület elé, így sikeresen eltorlaszoltuk a dozimétereket tároló rekeszeket a helybéliek elől. A szakmai élmény viszont elsőrangú volt. Harmadik állomásunk a Calvert Cliffs Atomerőmű volt. A telephelyen kettő, egyenként 880 MW teljesítményű nyomottvizes blokk üzemel, amelyek 1975-ben illetve 1977-ben kerültek üzembe. Választásunkat az motiválta, hogy az USA-ban elsőként ezek a blokkok kaptak engedélyt az élettartam meghosszabbítására. Az eredeti üzemeltetési engedélyek 2014-ben és 2016-ban jártak volna le (40 év múltán), de az NRC 2000. márciusában az engedélyeket 2034- ig, illetve 2036-ig hosszabbította meg további 20 évvel. Az erőmű látogató központjában már vártak bennünket. Először ismereteket szereztünk az erőmű általános üzemeltetési kérdéseiről és a kiégett üzemanyaggal kapcsolatos tevékenységekről. Ezután információkat kaptunk az erőműnek a térségben betöltött munkaadói és villamosenergia-ellátási szerepéről. Egy újabb előadó az élettartam-hosszabbítás műszaki, gazdasági és hatósági oldalát mutatta be. Szavaiból azt vettük ki, hogy egyáltalán nem volt és nem lesz bonyolult a hatósággal való együttműködés, néhány év alatt rendeződik az engedélyeztetés. A műszaki kérdések megoldására külön program intézkedik, a várható költségek az erőmű jelenlegi értékének néhány százalékát teszik majd ki. A majdani kivitelező és az erőmű közötti megállapodás nem tette lehetővé konkrét adatok megismerését, de elmondható, hogy egyáltalán nincsenek aggályaik a program sikerével kapcsolatban. A delegáció minden tagja sikeresnek és hasznosnak ítélte a látogatást. Az atomerőmű környékén élőket képviselő önkormányzati vezetők megnyugtató információkkal térhettek haza és adhatták tovább azokat a lakosságnak. Varga József Solferinoban jártak Az olaszországi Solferinoban rendezték azt a nagy nemzetközi vöröskeresztes vetélkedőt, ahol az atomerőmű tűzoltóságának csapata is versenyzett és 4. helyezést ért el. A solferinoi csatához kötődik a Vöröskereszt, a háborús sérülteteket ellátó elsősegélynyújtó szervezet megalakulása, és erre az eseményre emlékeztek a nemzetközi találkozóval és versennyel. Hogy miként jutottak el erre a neves vetélkedőre, és milyen élményekkel tértek vissza, arról Farkas József csapatkapitánnyal és Paksi Ferenccel beszélgetünk.- Milyen események előzték meg a kijutást? Farkas József: - Részt vettünk a felmenő rendszerben rendezett elsősegélynyújtó versenyeken, és az ott elért jó helyezéseink adták meg a lehetőséget az olaszországi úthoz. Az elmúlt években is sikeresen szerepeltünk ezeken a versenyeken, és mindig megszereztük a 2. vagy 3. helyet. A területi és megyei megmérettetésen túljutva, országos szinten kellett első helyet elérnünk. Ezt teljesítettük, és így továbbjutottunk a nemzetközi versenyre, ami június 20. és 24. között zajlott Olaszországban. A rendezvény központi színhelye Solferino volt, itt tartották az ünnepi eseményeket, megemlékezéseket és a színes programokat, de a vetélkedőt a közeli Kastigliane városkában bonyolították le.- Mekkora részvétel, milyen hangulat jellemezte a versenyt? Paksi Ferenc: - Végig nagyon jó, baráti légkör és vöröskeresztes szellemiség hatotta át a négy napot. Az alaphangulatot már a fogadás, az elhelyezés megadta. Tábori körülmények között éltünk. A szervezők célja ugyanis az volt, hogy bemutassák, mire képes a Vöröskereszt szervezete háborús körülmények között. Sátrakban szállásoltak el, a tisztálkodást fiirdőkocsi biztosította, az étkezésről pedig tábori konyha gondoskodott. Farkas J.: - Legtöbben Európából jöttek, de érkeztek a tengeren túlról is. Érdekes, hogy a szocialista blokkból csak Magyarország volt jelen. Némelyik ország két csapatot is kiállított. Összesen 15 csapat indult. A versenyzőkkel és érdeklődőkkel együtt a rendezvénynek kb. 5000 fő résztvevője volt. Magyarországról ötvenötén mentünk. Paksról tizenegyen indultunk útnak, öten a versenyzők, a többiek a delegáció tagjaként. Elkísért bennünket felkészítőnk, Agócs András, a Városi Mentőállomás mentőtisztje, és Ferencziné Vesztergomi Klára, a Városi Vöröskereszt vezetője is.- Milyen kategóriában indult a csapat? Farkas J.: — A versenyt három kategóriában zajlott, mi a felnőtt, a 18 évestől 30 éves korig terjedő kategóriában indultunk. Társam, Paksi Ferenc 27 éves, én magam 30 éves vagyok. Éppen a kinti tartózkodás alatt, június 22-én töltöttem be a 30. életévemet. Bár próbáltam titkolni, kollégáim mégis tudomást szereztek róla és felköszöntöttek, így születésnapot is tartottunk Solferinoban.- Milyen versenyfeladatokat kellett elvégezni? Paksi F.: - Nagyon összetett feladatokat kaptunk. Volt például vízből való mentés, mentőautóvezetés ügyességi pályán, speciális mentés csőből, komplex újraélesztés, a Vöröskereszt történetével kapcsolatos tesztkérdés és nem maradt ki néhány játékos vetélkedő sem.- Melyik feladat bizonyult a legnehezebbnek? Farkas J.: — A csőből történő mentés volt a legösszetettebb, legbonyolultabb, de nekünk remekül sikerült. Egyedül csak mi értünk el ebben maximális pontszámot. Az idegen nyelvű kirakós játékkal, a puzzleval viszont pontot vesztettünk. Itt két emblémát kellett kirakni, és erre sok időnk elment. Az írásos tesztfeladatok is megnehezítették helyzetünket, mert idegen nyelven készítették őket. A verseny reggeltől estig tartott, és végig pergő, lendületes volt.- Jutott idő pihenésre? Paksi F.: - Napközben semmiképp, de este már igen. A rendezők kikapcsolódásra, szórakozásra is adtak lehetőséget. Solferino a Garda tó déli partján fekszik, kedves hangulatú város. Számos nagy élményben volt részünk, a Gardland vidámparktól kezdve az Aqua-parkig. A zárónapon fáklyás felvonulást rendeztek a csata emlékére, azon az úton, ahol hajdan a sérülteket szállították. Felemelő élmény volt, ahogy a közel 5000 ember egy hét km hosszú, egysávos úton haladt fáklyával a kezében.- Az eredményhirdetést hogyan fogadtátok? Farkas J.: - Vegyes érzelmekkel, mert a negyedik helyen végeztünk. Figyelemmel a sok külföldi csapatra, ez igen szép eredmény, de nem sok hiányzott a jobb helyezéshez. Mindig az élmezőnyben álltunk, és mert az idegen nyelvű puzzleval pontot vesztettünk, hátrább csúsztunk. Nagyon kevés elég lett volna a harmadik helyhez, és az első hely sem állt távol tőlünk, mert minimális volt az eltérés az első négy helyezés között. Elismerésül egy nagyon szép serleget és oklevelet kaptunk.- Kik voltak a csapat tagjai? Paksi F.: - Farkas József - aki egyben a csapatkapitány szerepét is ellátta Adóiján Zsolt, Fehér Roland, Papp Szilárd és magam, Paksi Ferenc. Felkészítőnk, Agócs András végig mellettünk volt és figyelemmel kísért bennünket. Nagyon sok buzdítást kaptunk tőle és az egész kísérődelegációtól. Nekünk volt a leglelkesebb szurkolótáborunk. Ezúton köszönjük, hogy velünk éreztek. A csapat nevében köszönjük továbbá a Vöröskeresztnek és minden támogatónak a segítséget, hogy ott lehettünk Solferinoban és bemutathattuk tudásunkat ezen a nemes vetélkedőn.- Gratulálok! További sok sikert kívánok! Lovásziné Anna
