Atomerőmű, 1999 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11. szám
2. oldal ATOMERŐMŰ 1999. november Emlékek és gondolatok Wigner Jenőről és a róla nemrég alapított díjról (A díj kezelőinek figyelmébe történelmi adalékként) Az első és eddig egyetlen szobor Wigner Jenőről, az atomerőmű szoborparkjában Nagy örömmel olvastam az újságokban, hogy a Tudományos Akadémia és a Paksi Atomerőmű megállapodást írt alá Wigner Jenő díj alapításáról. Az újsághír hozta elő azokat a Wigner Jenővel kapcsolatos emlékeimet, amelyekről baráti és szőkébb szakmai körökben már többször meséltem és kaptam biztatást arra, hogy célszerű lenne szélesebb körben is ismertetni a történeteket. Rövid előtörténet 1956 tavaszán kaptam diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. A régi Mátravidéki Erőműben kezdtem dolgozni '56. május 3-án, és az októberi forradalom részeseként a Munkás Tanács tagja lettem. Ezért 1957. júniusában onnan elbocsátottak és 1957. júliustól az Erőmű Beruházási Vállalathoz kerültem. Itt 17 évig (1968-85. között) foglalkoztam a magyar atomerőmű építésével, végigjárva a ranglétrát. 1978-82 között a legkritikusabb időben - párttagsági könyv nélkül - helyszíni főmérnök voltam és 10.000 ember munkáját irányítottam Pakson. 1968-78 között feladatom volt többek között a Szovjetunióval és más beszállítókkal a szerződések előkészítése és megkötése is. Akkoriban (1968-75) még nagyon kevés műszaki és arra vonatkozó adat állt rendelkezésre, és csak az angol nyelvű szakirodalomban lehetett adatokat találni. Mivel én azon kevesek közé tartoztam, akik tudtak angolul, az akkori főnökeimtől feladatként is kaptam az angol forrásanyagok tanulmányozását. Ennek során derítettem ki, hogy igazán használható adatok csak az amerikai kongresszus részére készülő atomenergetikai jelentésekben találhatók. Természetesen ezeket 1968-75 között idehaza sehol sem lehetett megtalálni, de kiderítettem, hogy a moszkvai Lenin-könyvtár valamilyen módon beszerzi és egy stencilezett példányban őrzi ezeket. A beruházás előkészítésével és tervezésével kapcsolatban gyakran jártam Moszkvába, és moszkvai képviselőnk segítségével beiratkoztam a Lenin-könyvtárba és ott olvasásra - alkalmanként 1- 2 órára - gyakorlatilag minden szakmai iratanyag megvolt, ami megjelent valahol. Lényegében itt, a Lenin-könyvtárban ismertem meg Wigner Jenő, Szilárd Leó és Teller Ede munkásságát, mert ekkor még idehaza ezekről a tudósokról nem, illetve csak elítélőleg lehetett néha hallani. Ezután amennyire módom és időm volt, figyeltem ezekre a magyar tudósokra, gyűjtögettem a híreket róluk és kezdtem mélyebben érdeklődni munkásságuk iránt. Kapcsolatfelvétel Wigner Jenővel Ismeretanyagom alapján részemre természetes volt, hogy amikor Pakson az egyik, helyszíni főmérnökség keretébe tartozó brigád vezetője megkeresett, hogy ajánljak nevet a brigádnak, én a Wigner nevet ajánlottam és elláttam őket adatokkal és információval a tudós Wigner Jenőről. A brigádtagok és különösen vezetőjük, Mester Sándor, aki azóta is barátom, ezt örömmel vették, de tartottak attól, hogy mit szól hozzá a párt, nem lesz-e bajunk belőle. Én vállaltam a dolognak azt az oldalát, hogy megmagyarázom, miért nem szovjet hőst vagy tudóst ajánlottam. Kellett is sokszor a párt és BM képviselői előtt magyarázkodnom. Hiszen „56-os” voltam, és a párttagság is hiányzott. Hiszen korosztályom tagjai jól emlékezhetnek arra, hogy akkoriban szovjet hősöket, Lenint, Gagarint - maximum Kurcsatovot, a szovjet atomtudóst - illett névadóként választani... Mivel Wigner professzor - későbbi Jenő bácsink - akkor még élt, azt ajánlottam a fiúknak, hogy kérjük meg az engedélyét neve használatához. Az első bemutatkozó és kérő levelet (mivel akkor még nem tudtuk, hogy a magyar nyelvtudását milyen ragyogóan megőrizte), angolra is lefordítottam. Levelünkre Jenő bácsi nagy örömmel magyarul válaszolt és ezt követően hosszú és szoros kapcsolat alakult ki közte és a brigád között. Ma is őrizzük a szép magyarsággal, kézzel írt 34 levelét. Ezekből a levelekből sugárzik nagy magyarságszeretete és embersége. Talán érdemes volna ezeket a leveleket egy kis kiadványban közzétenni. A levelezés során mi már elég korán meghívtuk Magyarországra és Paksra Jenő bácsit. Szerencsére a politikai légkör oldódásával a Tudományos Akadémia is meghívta később Budapestre. A paksi látogatás létrejött, a brigádtagok ma is őrzik a fényképeket és az emlékeket. Kedves és egyben szívszorító emlékként őrzöm, hogy éppen akkor, amikor Jenő bácsitól hírt kaptunk magyarországi látogatásáról, és Mester Sanyi barátommal már terveztük, hogy elé megyünk a repülőtérre, vendégként nálunk tartózkodott olasz atommémök barátom tizenéves fia, Davide, aki a hír hallatán olyan lelkesedésben tört ki, hogy aludni sem tudott afeletti izgalmában, hogy esetleg ő is találkozhat ezzel a híres atomtudóssal, aki együtt dolgozott az ő Fermijükkel. Ennek a tizenéves olasz fiúnak nem kellett elmagyaráznom, ki is Wigner Jenő - a szívszorító éppen az volt, hogy a magyar iskolákban nem szóltak róla. Sajnos az előre betervezett látogatás akkor elmaradt, mert nővére betegsége miatt Jenő bácsi lemondta azt. Az akkor elmaradt látogatás később realizálódott, de ennek előkészítésekor eleinte sem a BM, sem az Akadémia nem akart hozzájárulni ahhoz, hogy Jenő bácsi Paksra is ellátogasson, de szerencsére ő ragaszkodott hozzá, mivel találkozni akart „brigád-gyermekeivel”. A látogatás híre nekem nagy örömömre szolgált, de végül nagy szomorúságot is okozott, mert akkori kommunista főnökeim, a kormánybiztos, az erőműigazgató és az ERBE igazgatója nem engedélyezték, hogy részt vegyek a látogatási ceremónián, annak ellenére, hogy előtte tőlem kértek írásos tájékoztatást, hogy ki is az a Wigner Jenő. Az én részvételem elutasításának indoka: túl sokan vagyunk, a BM nem engedi, és nem férsz be a keretbe, és egyébként is „túl sok dolgod” van. Ekkor már kezdett oldódni a feszes kommunista légkör és az elvtársak igyekeztek beállni a nyugati nyitás szélirányába. Ezek az elvtársak még a brigádtagokat is kihagyták volna, ha Jenő bácsi nem ragaszkodik hozzájuk. Kis kárpótlás volt számomra, hogy jóval később, a 90-es évek közép módom volt Teller Edével személyesen találkozni és szót tudtunk váltani Wigner Jenőről is, aki sajnos akkor már beteg volt, és nem tudott többet Magyarországra jönni. Még egy lényeges adalék. A Wigner-brigád vezetője, Mester Sándor már 1984 év elején felvetette a „Wigner-díj” alapításának gondolatát, és erről Jenő bácsi véleményét is kikérte. Bizonyíték erre a Professzor úr 1984. február 4-i levele (mellékelve). Ez a javaslat akkor nem talált támogatókat, de jobb későn, mint soha. Ez a rövid történet. Úgy érzem, hogy bár nem adta meg a sors, hogy személyesen találkozzam a nagy magyar tudóssal, mégis örömmel tölt el, hogy névadói ötletemmel és munkásságának ismertetésével hozzájárultam ahhoz, hogy ma szobra van Pakson, és ha az eredeti javaslathoz képest 15 évvel később is, de díjat neveztek el róla, és idős korában igaz örömet szereztünk neki is a levelezéssel. Rövid szakmai életrajz: 1956 áprilisában kaptam villamosmérnöki diplomát a BME-n. 1956 május - 1957 június - a régi Mátravidéki Érőműben dolgoztam, ahol a helyi munkástanács tagja lettem és küldöttként a Heves Megyei Munkástanács 2 ülésén is részt vettem. Ezért 1957 január és februárban előzetes letartóztatásban voltam Egerben. 1957. július-1968. január: az Erőmű Beruházási Vállalat mérnökeként (különböző beosztásokban) részt vettem egyiptomi, indiai és romániai export erőművek építésében, majd 1968-85 között a Paksi Atomerőmű építését szerveztem és irányítottam. Ez a 17 év sok-sok küzdelem és kitartó munka története, mellyel úgy érzem jelentősen hozzájárultam ahhoz, hogy jó minőségben épült meg a magyar atomerőmű. 1986-1991: az első magyar kombinált ciklusú (150 MWDunamenti GI) erőmű építését vezettem. 1991- től nyugdíjasként a Deutsche Babcock konszern magyarországi képviselője vagyok. Közben 1992- 94 között a Paksi Atomerőmű Felügyelő Bizottság tagja voltam. Publikációk: a '70-es évek során szakcikkem jelent meg az atomerőművekről és azok üzemanyag körfolyamatáról. Kitüntetések: Ezeket részemre szűkén mérték az „56- os múltam” és a párttagság hiánya miatt. A kitüntetések közül egyedül az 1991-ben kapott Eötvös-díj az, amire büszke vagyok. , Balogh Ernő
