Atomerőmű, 1998 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1998-11-01 / 11. szám

Húszéves az Atomerőmű újság

Az első három lapszerkesztő

2. oldal________________________________________________________ATOMERŐMŰ__________________________________________________1998. november

Az indulás: beszélgetés Knízner Istvánnal

Az Atomerőmű Építői lap első' felelős szerkesztője Knízner István volt, aki jelenleg a Kincstári Vagyoni Igazgatóság Vagyonfenntartási és Üzemeltetési Főosztályának a vezetője. Hivatalában kerestem fel, ahol igen kedvesen fogadott és érezhetően örült a múlt felvillantásának.

— A lap indulásakor milyen beosztásban dolgoztál a vállalatnál?

— A vállalat villamos osztályának voltam a vezetője.

— Hogyan kerültél kapcsolatba az üzemi lappal? Egyáltalán, hogyan és miért esett rád a választás?

— Nem tudom egész pontosan megmondani, viszont az tény, hogy elég ismerős társaság volt akkor Pakson, gyakorlatilag azonos iparágból. Én korábban a mai Mátrai Erőmiiben dolgoztam, ott Visontai Hírek címmel jelent meg az üzemi lap, és tagja voltam a lap szerkesztő bizottságának. Továbbá szervező bizottsági tagja voltam a Magyar Villamos Művek Tröszt közleményeinek. Mindezeket tudták rólam az iparági kollégák, bizonyosan ezért merült fel az én nevem.

— Második felelős szerkesztője vagy az Atomerőmű Építőinek. Szeretném, ha felidéznéd ennek az időszaknak az eseményeit, talán azzal kezdve, hogyan és miért vetted át a lap szerkesztését?

— Úgy tudom, Knízner Pista felmondott a vállalatnál - önként vagy kényszerűségből, ezt pontosan nem tudom - és megkeresett, hogy át kellene vennem a szerkesztést. Áz 1980. márciusi szám már a nyomdában volt. Ez a szám volt az, amelyik Kádár elvtárs látogatásáról tudósította a nagyérdemű közönséget. Az akkori táncrend szerint a látogatásról szóló cikket a megyei lap főszerkesztőjének kellett írni. azt nem mi írtuk. Annak megvoltak a formai követelményei, hogy legalább mekkora legyen a cikk, mekkora legyen a fekvő vagy álló fénykép. Ez a szám tehát már a nyomdában volt, amikor a Pista szólt, hogy ő elmegy a vállalattól, vegyem át tőle a szerkesztési feladatokat. Én kezdettől fogva benne voltam a szerkesztő bizottságban, ami ha jól emlékszem, öt számot jelentett, hiszen 1979-ben csak négy szám jelent meg. Tehát a 6. szám kefelenyomatának korrektúrájával vettem át a lap szerkesztését.

— Csaba! Hogyan kerültél lapkőiéibe?

— Szakszervezeti vonalon nagyon sokat mozogtam, én voltam a vállalatok által alapított munkavédelmi bizottság vezetője. Az újság szervezői erről a vonalról is kértek tudósítót és én vállaltam ezt a feladatot, vagyis a GYGV igazgatója engem delegált a szerkesztőségbe. Egyébként mindig érdekelt az írás, több újságnak küldözgettem cikkeimet. Ügy érzem, jó kritikai érzékkel áldott meg a sors és mindig megírtam őszintén a véleményemet.

— Tóth András nem sokáig volt feleló's szerkesztő, miért?

— Andrisnak nagyon sok dolga volt akkor, ezért nem tudta folytatni a szerkesztést, s engem javasolt maga helyett. Én viszont több mint hat éven keresztül végeztem ezt a szép munkát.

— Arra kérlek, próbáld meg feleleveníteni a lap indításának időszakát, hogyan sikerült a kéziratokat begyűjteni és megszerkeszteni az első számokat?

— Nagyon nehéz egy lapot beindítani, az ember nem szívesen vállal ilyet. Általában az ember hiúságára szoktak hatni: „Ha te nem foglalkozol vele, akkor sohasem lesz lap belőle.” Erre az érvelésre határozottan emlékszem, és sikerült is rávenniük. Miután elvállaltam, azután döbbentem rá, hogy ez a helyzet teljesen más, mint az előző szerkesztői—szervezői tevékenységem. Az előző lapszerkesztőségi gyakorlataimban megírtam egy cikket, leadtam és megjelent a lap. Most ugye azzal kellett kezdenem, hogy tárgyaltam a kiadóval, a nyomdával, el kellett dönteni, milyen legyen a lap fejléce, és a betűk. Csak ezután gondolhattam arra, hogyan is kell annyi cikket összeszedni, hogy egy lap megteljen. Arra jól emlékszem, hogy a kiadónál volt egy Szabó Gyula nevű nagyon szimpatikus úriember, aki nagyon sokat segített ebben. Tehát az első lap úgy állt össze, hogy megkértem X-et, Y-t, Z-t a

— Kik voltak a szerkesztő bizottságban, hogyan működött a szerkesztőség?

— Ez egy elég lazán működő szerkesztőség volt. a legaktívabbak Torma Csaba - a későbbi főszerkesztő - Géhl Dezső, aztán a fényképészek közül Deák Hunor és Horváth Béla. Igyekeztünk mindig felkérni valakit, hogy egy-egy témáról írjon. Előszeretettel fordultunk a szakszervezeti, párt- és munkahelyi vezetőkhöz, mert ők azon túl, hogy jártasak voltak az adott témában, honoráriumot sem fogadtak el. Ugyanis minimális összeg állt rendelkezésünkre, és így spórolni tudtunk. Részt vettem egy 3 napos tanfolyamon, ahol megtudhattam, hogy akkor jó az újság ha sok kis apró cikk van benne. Nem tudom, ez miért van így, ám az ember megtanulja mint a megoldó képletet és igyekszik alkalmazni. Akit lehetett körbejártunk, hogy küldjön rövid cikkeket, ám lapzártakor rendszeresen kiderült, hogy 1-2 flekknyi anyag még hiányzik. Erre találtuk ki azt, hogy lenge öltözetű és mutatós hölgyek fotóit közöljük. Ehhez viszont kikértük mindkét felügyelő pártszerv illetékeseinek véleményét, akiknél komoly

— Egy ilyen üzemi lap milyen szerepet töltött be a vállalatnál?

— Nagy jelentősége volt akkor egy üzemi lapnak, hiszen a városban és a környéken nem jelent meg más lap, csak a megyei és az országos lapok. Az emberek szívesen olvasták, hamar elfogyott. 1987-től pedig már célzottan is szólt a környék településein élőkhöz, hiszen az akkori vezetés városi lapnak is tekintette, ezért változott a neve is Paksi Atomerőmű-re. Érdemes felidézni a beköszöntőt, melyet Lipovszky Gyula írt: „Megváltozott, mi több szebb lett a külleme, és tartalmi gazdagodást is ígér, szeretne mind több dolgozó kedves lapjává válni. A címlap emblémái azt sugallják, hogy az üzemi lap a munkahelyről a lakhely felé is fordul, ezáltal is közelítve a kettőt egymáshoz... Paks város és környék

különféle szakterületekről, építőktől, beruházóktól, szerelőktől, üzemeltetőktől, hogy küldjenek egy-egy cikket. Az első szám szerkesztésénél még nem is volt szerkesztőség, így én gyűjtöttem össze egy csomó cikket. Miután elolvastam a cikkeket, akkor döbbentem rá, hogy át kell írnom azokat, ha azt akarom, hogy az én minőségi igényem szintjét elérjék. A cikkek átdolgozása után kiderült, kevés az anyag, még maradt hely, így a nyomdába adás napja előtti éjszakán még keresztrejtvényt kellett fabrikálnom az üresen maradt helyre. Úgy érzem, az első szám gyengébbre sikeredett, mint ahogy én azt gondoltam.

— Ki tervezte a lap fejlécét?

— Ha jól emlékszem. Mack István készítette, és ő később is rajzolt grafikákat. Amíg én voltam a felelős szerkesztő, addig ő készítette a karikatúrákat.

— Nekem a lap minden megjeleni száma megvan, sokan jönnek hozzám, lapozgatják, mert felvillantja az építkezés hajdani hangulatát. Abban az időben Pakson nem jelent meg újság, csak a

lelki válságot okozott elképzelésünk, de végül megkaptuk a jóváhagyást.

— Átlapozva a régi számokat, úgy tűnik, reális képet adtatok az építkezés helyzetéről, nem titkolva a hiányosságokat sem. Úgy tűnik, mintha árgus szemekkel figyeltétek volna az építkezést.

— Az igazság az, hogy én az ERBE-nél dolgoztam, tehát bizonyos értelemben az volt a feladatom, hogy figyelni kellett az építkezés előrehaladását. Aztán értekezlet értekezlet hátán, ahová mindenféle előkészítő anyagot kellett vinni, melynek előkészítésében én részt vettem. így nemcsak a primerköri részt szemléltem, amely az én területem volt, hanem az építkezés egész területéről volt információm. Azt el kell mondanom, hogy felülről soha nem kaptam utasítást, hogy miről írjunk, hogy miről ne, hogy erről vagy arról miért írtunk. Ilyen nem volt. Mint már említettem, előszeretettel kerestük a helyi vezetőket, hiszen ők rendelkeztek komoly információkkal. Nem tagadom, hogy kis pletykáért el-el mentünk a „RAGACS”-ba, volt is egy ilyen „kocsmariport”. Ekkor kérdeztem meg az egyik munkástól, hogy miért nevezik

életében, a fejlődés következményeként több lett a közös téma, nagyobb szerepe lett az együttgondolkodásnak.” Tehát a régió lapja lett az újság, hiszen akkor még a környék településeiről nagyon sokat dolgoztak az építkezésen.

— Voltak a lapnak rovatai?

— Nem voltak rovataink, hanem mindig a lényeges eseményeket vettük előre, bár a témáknak megvolt a súlyuk. Abban az időben gyakori volt, hogy egy-egy egység elkészült, azt át kellett adni, így ezek a témák mindig vezető helyet kaptak a lapban.

— Kihez tartozott a lap?

— Induláskor mint a beruházás lapja, a Beruházási Pártbizottsághoz. Az alakuló szerkesztőségi ülésen is részt vett a pártbizottság titkára, Hegedűs György. Őt érdekelte a lap, figyelemmel kísérte a megjelent számokat, de nem szólt

megyei lap jelent meg, szigorúan kézben tartották a lapkiadást. Ebben a helyzetben volt-e külső beleszólás, hogy mi és hogyan jelenjen meg?

— Akármilyen meglepő, ennek a lapnak egyetlen cenzora én voltam. Ezt most úgy értsd, ahogy mondom: soha senki nem szólt bele. Én máig abban a vélelemben vagyok, hogy ha oda akármilyen disznóságot beírtam volna, az megjelent volna. Annak idején magam is nagyon kíváncsian vártam, hogy az a bizonyos cenzúra hogyan fog működni. Én soha nem tapasztaltam beleszólást vagy annak kísérletét. Az viszont lehet, hogy valaki megnézte és soha nem talált kifogásolnivalót benne. Hozzá kell tennem, hogy talán ma már máshogyan csinálnám ezt a munkát. Az akkori politikai szokás, gyakorlat és légkör olyan volt, hogy magam is azt hittem az a fontos, hogy a jót írjuk meg, a problémákról kevesebb szó essék. Emlékszem, amikor már nyilvánvalóvá vált az építkezés késése, az 1. blokk átadásának csúszása, de még ment a TV-ben a „Visszaszámlálás 1980.”, akkor kaptam néhány ejnye-ejnyét a késés okait feszegető cikkért, de csak a szolgálati felettesemtől. De olyan, hogy majd valaki helyreigazítja, vagy be kellett volna mutatnom egy-egy cikket, ilyen soha fel sem merült.

— Az első szám köszöntőjét a megyei pártbizottság első titkára - K. Papp Jó„RAGACS”-nak ezt a vendéglátó egységet, mire ő nagyon logikus választ adott, mondván: azért, mert olyan mint a ragacs. Viszont a vízlágyító határidőiről már csak a vezetőktől kaphattunk érdemleges tájékoztatást. Ezek a vezetők persze általában nemigen szerettek nyilatkozni, mert egyébként az építkezést a csúszások jellemezték. Akkoriban az ütemterveket nem számítógéppel készítették, és mire a lányok elkészültek egy ütemtervvel, az már nem is volt aktuális.

— Mint mondod, a csúszások időszaka volt, nem próbálták megakadályozni, hogy egy-egy cikk ne örökítse meg a csúszást?

— Nem szóltak bele. Az az igazság, hogy csak egyetlen cikk nem jelent meg azok közül, melyek meg voltak írva. Ez a cikk a lakótelepi kukázókról szólt. Már akkor is voltak kukázók és valahogy én is úgy éreztem: ez olyan téma, melyet meg kell kérdezzek, mielőtt megjelentetném. Aztán két napig hümmögtek, és azt mondták ne tegyük be, biztos ami biztos. Ez volt az egyetlen cikk, ami nem jelent meg. Ezen kívül még vagy öt alkalommal kérdeztem meg, hogy betegyünk-e cikkeket? Mindig azt mondták, hogy tegyük be. Természetesen voltak olyan események, melyekről kötelezően be kellett számolnunk, mint például a nagyfőnökök látogatása.

bele a munkánkba. Ezután a PAV pártbizottsága lett a „lapgazda”, élén Gyarmati Lászlóval, de ő sem szólt bele a szerkesztésbe. Visszagondolva, tényleg hihetetlennek tűnik, de a párt nem próbált irányítani bennünket. Nekem soha senki nem mondta, hogy ezt vagy azt a cikket ne jelentessem meg.

— Nehéz volt összeállítani egy-egy számot?

— Nem! Mindig összejött, hiszen nagyon lelkes külsősök dolgoztak be. Ha konkrét témával fordultam valakihez, nem küldött el, megírta a cikket. Mint már említettem, rovatunk nem volt, és arra törekedtünk, hogy minél változatosabb legyen a témaválasztás. Ez az időszak nagyon kemény és embert próbára tevő időszak volt, mely segített kialakítani egy egészséges szűrőrendszert is az emberben. Énnek eredményeként igyekeztünk őszintén írni az adott témáról. Emlékszem, néhányszor vissza kellet küldenem a honvédségről szóló írásokat. Azt mondtam nekik: ha nem is írunk le minden igazságot, de legalább ne hazudjunk. És bizony

zsef - írta. Nehéz volt kisajtolni belőle ezt a cikket? Miért éppen őt kértétek fel?

— K. Papp Józseffel én nem találkoztam személyesen, ennek a cikknek a története is hozzátartozik a történelmi időkhöz. Ez úgy zajlott, hogy Hegedűs Gyuri elment hozzá, megbeszélték, és én már csak azt kaptam meg, hogy mekkora helyet és hol hagyjak nyitva. A cikk későn, az utolsó pillanatban érkezett, szinte olvasatlanul tettem a helyére és fel sem merült bennem, hogy azon akár egy betűt is módosítsak. Az a világ azért ilyen is volt.

— Az utolsó szám, melyet Te szerkesztettél, az 1980. márciusi szám. Mi az oka annak, hogy Tóth Andrásnak adtad át a szerkesztést?

— Elmentem a cégtől. Mikor a márciusi szám megjelent, én már nem voltam a cégnél, mert 1980. március 1-el átmentem az Országos Tervhivatalhoz.

— A mindennapi munkádhoz adott-e valamilyen pluszt a szerkesztői tevékenység? Nem gondolsz-e keserű szájízzel a szerkesztői tevékenységedre?

— Előtte is és azóta is azzal keresem a kenyerem, hogy a gondolataimat leírom. Ä szakmai gondolatokat is papírra kell vetni, hogy kezelhetőek és eladhatóak legyenek. Az életben nagyon sok mindennel foglalkoztam, a szerkesztés és írás része lett az életemnek, nem tudok rosszat mondani róla. Növelte a felelősségérzetet is, hiszen felelősnek érezte

— Mi volt a kifogás a kukás cikk ellen?

— Az volt a lényege, hogy elég visszataszító látvány, elég nagy szégyen, hogy vannak olyan szegény emberek, akiknek kukázniuk kell. Úgy emlékszem, a cikket Torma Csaba (a következő felelős szerkesztő) írta, aki akkor a lakótelepen lakott és utalt a kukázók etnikai hovatartozására is. A lap utolsó oldalán volt a csipkelődő rovatunk, melyben időnként egy-egy nagyfőnököt pellengéreztünk ki. Természetesen a nevét nem írtuk le, de kínosan ügyeltünk arra, hogy úgy írjuk körül a személyét, hogy biztosan magára ismerjen az illető. Egy-egy ilyen csipkelődés után legalább öten felhívtak, hogy miért kell őket cikizni. Kiderült, hogy olyan(ból)ról ami(ből)ről mi azt hittük, hogy unikum, volt még legalább öt. Viszont ezért bántódásunk nem esett.

— Hogyan terjesztettétek a lapot?

— A szekszárdi nyomdából az építkezés szakszervezeti bizottságának irodájába hozták az újságot és innen osztottuk szét. Megvolt a kvóta, hogy a 22-esnek ennyi lap jár, a 26- osnak meg ennyi. Tehát elvileg ki volt osztva már megjelenés előtt, és még tartalékoltunk is. Annak idején az ebédlőben működött rádió, és amikor megjelent az újság, a déli műsorban hívták fel rá a figyelmet és idéztek a

újraírattam a cikket, melyet aztán jóváhagyott Káldy Zsigmond alezredes is, aki az alakulat parancsnoka volt.

— Mi az, amire szívesen emlékszel vissza?

— Szinte mindenre. Izgalmas munka volt, szívesen dolgoztunk. Azok a szerkesztőségi ülések, melyeket mi tartottunk, profibbak voltak mint például a későbbi munkám során tapasztalt Dunaújvárosi Hírlap szerkesztőségi ülései. Mi nem küszködtünk megélhetési gondokkal, mi nem dicsértük egymást agyon, mi inkább kritikusai voltunk egymásnak. Szóval szép időszak volt, olyan gyermekien tiszta véleménynyilvánítás volt részünkről, minden hátsó szándék nélkül. Maga az a körülmény, mely biztosította ezeket a lehetőségeket, hogy írhassunk kedvünkre, ez azért egy óriási dolog volt.

— Mikor kezdted érezni, hogy az említett légkör kezd szorítani?

— Nem éreztem. Nem voltak előjelek, velem senki nem beszélt, csak a Gyarmati Laci közölte: meg

magát az ember azért, hogy időre megjelenjen az újság, és nem a kibúvókat kerestem. Aki sajtóval foglalkozik, az tudja, hogy örök belső feszültségben él az ember, és hányszor elhatározza, még ezt a számot megcsinálom, aztán befejeztem, elég. Ez az állapot addig a percig tart, amíg meg nem jelenik az újság és nem látja az ember, hogy olvassák és viszik a lapot. Attól a pillanattól kezdve már alig vátja, hogy szerkeszthesse a következő számot. Azt hiszem, ezzel nemcsak én voltam így.

— Van-e kapcsolatod a mai „Atomerőmű” című lappal?

— Hosszú ideig kaptam a tiszteletpéldányokat, nagyon kedves dolog volt a szerkesztőségtől, hogy küldte. Kicsit úgy éreztem, ez jár is nekem, hiszen a szerkesztésért nem kaptam honoráriumot, társadalmi munkában végeztem. Évekig kaptam a számokat, mindig elolvastáta, ezért mindig tudtam mi történik az atomerőműben. Az Országos Tervhivatalban mint az ipari osztály vezetője, sok és hasznos információt kaptam a munkámhoz az Atomerőmű Építőiből. Az idő múlásával, a szerkesztői váltás miatt, gondolom olyan személy következett a szerkesztői székben, aki már nem ismer, így nincs kapcsolatom az erőmű újságjával.

(Megjegyzés: Knízner István már kapja az üzemi lapot.)

lap írásaiból. Egy-egy ilyen rádiófelhívás után keresték a lapot, vitték a lapot és még lopták is. Ez nagy szó volt, hiszen annak idején én azzal a feltétellel léptem be a Vasas Szakszervezetbe, hogy ne kapjak Vasas Újságot.

— 1980. májusától 1981. decemberéig - 14 szám - voltál felelős szerkesztő, téged Torma Csaba követett. Miért történt váltás?

— Őszintén szólva nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik az ERBE átszervezése miatt én más beosztásba kerültem, Csaba pedig nagy lelkesedéssel és lendülettel csinálta, így neki adtam át a stafétabotot.

— Milyen szájízzel gondolsz a szerkesztői időszakodra?

— Jó szájízzel emlékszem azokra az időkre, nagyon örültem, hogy részt vehettem abban a munkában. Őrömmel csináltam, és miután Csaba átvette, még egy-két évig írogattam a cikkeket.

— Most figyeled az erőmű újságját?

— Figyelem és az az igazság, hogy irigykedve figyelem, részint azért, mert színvonalas az újság és az is látszik, hogy javultak az anyagi lehetőségei. Az Atomerőmű Építői megbecsült újság volt, 5000 példányban jelentünk meg, és úgy látom, az Atomerőmű is megbecsült lap, és ennek örülök.

kell válnom a laptól, mert a 88. szeptemberi számban három cikk nem nyerte el az „illetékesek” tetszését. A Tolna Megyei Lapkiadó Vállalat igazgatója - dr. Murzsa András - így köszönte meg munkámat abban a levélben, melyben értesített, hogy visszavonja felelős szerkesztői megbízatásomat: „Ezúton is megköszönöm azt az eredményes munkát, amit a beruházás dolgozóinak lapja, majd pedig az utóbbi két évben a Paksi Atomerőmű Vállalat üzemi lapja érdekében kifejtett.”

— Leváltásod után hogyan alakult a sorod?

— A következő évben kimentem Amerikába, fél évet dolgoztam kint, anyagilag összeszedtem magam, majd hazajöttem és a már említett Dunaújvárosi Hírlapnál voltam jó két évig belső munkatárs. Majd a leépítések időszaka jött el itt is, megváltam a laptól, évekig munkanélküli voltam, közben feléltem az Amerikában összegyűjtött pénzemet. Jelenleg a mezőfalvai Mezőgazdasági Rt. munkavédelmi és tűzvédelmi vezetője vagyok.

„Megbecsült újság voltunk”

Beszélgetés Tóth Andrással

Ha nem is írunk le minden igazságot, legalább ne hazudjunk!

Beszélgetés Torma Csabával