Atomerőmű, 1998 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám
1998.június Atomerőmű 5. oldal Egyszer volt, hol nem volt... Látogatóban Berekalján Pap Éva - a háttérben egy zsebkendőnyi Magyarország „Ez itt már a világvége. Ám ha baleset történt, mert diákok gyakran kirándultak itt annak idején, akkor a vízvételi lehetőség nálunk volt, elsősegélynyújtás, meg ehhez hasonló. Gyűjtöm a gyógynövényeket és a kirándulókat megvendégeljük. Ez egy mentalitás. Egyszer gimnazista koromban Zemplénben jártam, és ott volt egy erdészház. Nekünk, Pest megyei diákoknak a néni a legszebb üvegpoharaiban hozott vizet és kínálta a szörpöt. Annyira megragadott, hogy megbízott bennünk. Nem hittem, hogy valaha én is hasonló helyzetbe kerülök. Ma pedig úgy gondolom, hogy ha már valaki idáig eljut, az megérdemli, hogy kapjon egy kis vizet vagy egy forró teát.”- mesélte Pap Éva, aki a következőkkel kereste meg a paksi atomerőművet: „Ne bajlódjanak a különféle politikai erőkkel, ne hadakozzanak az önkormányzatokkal, építsék fel a mi földünkön a kis- és közepes aktivitású hulladékok tárolóját. Mi nem kérünk milliókat, csak anvnyit, hogy a cikói útig vezető néhány száz méter földút helyett építsenek egy ipari betonutat.” Mátraalján, faluszélén lakik az én öreg néném... Ugye emlékeznek még erre a kedves mesére olvasóink? Számomra a találkozás Pap Évával, és szüleivel a következőképpen változtatta meg e sorokat: Berekalján, faluszélén lakik az én öreg néném... Egy kis történelem... — Ezen a helyen, ahol most vannak, egy falu volt, a 12. században egy Máriaszéplak nevű városkához tartozott - kezdte a történetet Pap Éva. Kicsi, virágzó falu volt, 100 fő volt a lakossága. Itt a főtéren- mert volt az is -, egy harangláb állt, amit az 1700-as években öntött egy angol. Az ácsszerkezetet többször újra kellett építeni. Legutoljára 1914- ben állították fel. 1965-re már szinte elnéptelenedett a falu. A tizenkilenc házból hét maradt, amelyikben laktak. Ezt a házat amiben mi lakunk, 1945-ben - a háború végén - kezdte építeni egy sváb erdész. A falak és a tető készen volt, a belső meszelés hiányzott, ám ekkor elhagyta a területet az erdész. Éj élet - Berekalján Mi Érdről jöttünk és rendbe tettük ezt a házat. Én Cegléden születtem, az apukám is alföldi, anyukám Bácskából származott, tehát még a nagy Magyarországon született. Apukám 84, anyukám 76 éves. Ötödik gyerek vagyok a családban, három nővérem férjnél van, a bátyám pedig meghalt. Amikor megvásároltuk ezt a házat, még középiskolába jártam. Leérettségiztem Érden a Vörösmarty gimnáziumban és Pécsre szándékoztam egyetemre menni. Akkor költöztünk ide. Következett a felvételi több alkalommal, de nem vettek fel az orvosi egyetem fogorvosi karára. Maradt az, hogy megpróbáltam az életünket rendbe szedni. Amikor mi idejöttünk, akkor még volt 4-5 szomszédunk. 70 év fölöttiek voltak és nagyon érdekes emberek, tehetetlenek, betegek és az összes papír ügyük elintézetlen volt. Sokszor közelharcot vívtam itt (még) a tanácscsal. Mert érdekes módon mi Mecseknádasdhoz tartozunk. A hozzánk legközelebbi falvak Cikó (Tolna megye), Ófalu (Baranya megye) és Hidas (Baranya megye). Közös tanács volt Mecseknádasddal, mely végül is a legtávolabbi falu. Van két lábam, el tudok menni az erdő között Mecseknádasdra. Az erdőn keresztül is 10-15 km. De ha személygépkocsival vagy busszal akarok menni, Cikó felé Bonyhád és ki a 6-os úton Nádasd, ugyanez vissza, harminc kilométer. Úgyhogy a legritkább esetben megyünk be. Egy évben egyszer. Ha az erdőn keresztül akar valaki Nádasdra menni, ahhoz ismerni kell az utat. Most felfestettem egy sárga sávot, ami összeköti a hidasi buszmegállót Ófaluval és Zsibrikkel, valamint Bátaapátival. Egyébként is kicsit felélénkült a gyalogos turista forgalom a Dunántúlon is, itt a megyében is, és a környékben is. Voltak olyan esetek mikor mást se csináltam, mint az eltévedt kirándulókat vezettem föl egy magassági ponthoz. Megmutattam, hogy éppen merre tévedtek el. Többet gyalogoltam, mint a turisták. Volt, hogy egy nap ötször felmentem a hegyre, és itt rajzolgattam a térképeket. Reklamáltam az akkori bonyhádi sportegyesületnél, de a megyehatárhoz nagyon ragaszkodtak. A problémák forrása — Hol húzódik a megyehatár? — Itt a lucernásnál, 50-100 méterre. — Tehát most Baranyában vagyunk? — Igen, Baranya megyében. Ez egy tragikus döntés volt, mert sokan ezt nagyon „fafejű” módra vették. Két mentőt kellett hívni ugyanazon esethez, mert a szomszédom a lányához bejelentkezett Bonyhádra - az Tolna megye - a néni pedig Baranyába. Szegények egymást majdnem elütötték, az egyik mentő jött Mohácsról, a másik meg Nagymányokról... Legközelebb Bonyhád fekszik hozzánk: öt kilométer csupán. Egy egyszerű SZTK vagy röntgen vagy ehhez hasonló milyen egyszerű lenne. De az már Tolna megye. A buszmegálló miatt vagyunk most nagy bajban. Eddig húsz éven keresztül megkértük a sofőrt, legyen szives álljon meg a sorompónál. Mindezt persze úgy, hogy teljes árú menetjegyet fizettünk, mintha Cikó legvégén szálltunk volna le. Nappal még csak elment, mert láttak hogy ott állok, vagy le akarok szállni, de mondjuk hajnalban, télen ha el akarok menni a 6.15-ös járattal, elemlámpával körözök, mint a rendőrség. Most ott tartunk, hogy hivatalosan megkérvényeztem, akármennyibe kerül a Volánnak, én buszmegállót akarok. Állampolgári jogom. Azért szállók itt le, mert itt lakom. Ebből már presztízs kérdést csináltam. Lesz buszmegálló és normális ember módjára leszállunk és felszállunk. Vagy pedig kitalálok valami mást, elvégre azért hordom a nyakamon a fejemet. Azt azonban semmiképpen nem akarom, hogy elfajuljon a dolog, nem akarok megsérteni senkit sem. Földút helyett betonút — Nekünk az „atomtemető” kétszer jött „műsorra”. Először ugye a 80-as években, amikor a kutatási helyszín légvonalban tekintve hat kilométerre volt. A mélyfuratú kutak itt voltak körülöttünk, éjszakánként nagy jövés-menés volt. Végül is engem nem zavart ez az eset. Ha én erdőben akarok élni, van még erdő Magyarországon, el lehet innen költözni. Én nem egy 1000 lakosú falut hagyok el, hanem ezt a Berekalját, ahol mi vagyunk az utolsó lakosok. Ha elköltöznénk, a házunk maradhatna egy mérőállomás. Eshetőségnek ez az egyik. A másik pedig, ha már szóba került, hogy hulladéktároló lesz, akkor már el sem költözünk, hiszen ez is egy lehetőség. Erre is gondoltunk. Most azonban az út a téma. Nekünk tulajdonképpen nem is a villany a problémánk, hanem az út. Ha itt épülne meg a kis- és közepes aktivitású hulladéktároló, akkor talán épülne egy betonút is erre. Mert én még csak kimegyek, mert mínusz 24 foktól plusz 45 fokig vagyok beállítva. Amióta itt lakom, gyalogoltam vagy 22 ezer kilométert, és nem betonon, hanem expedíció módjára sár, meg hótaposó, szakadó eső, éjszaka, vadászok, vadak és vadorzók jelenlétében. Én nem ijedek meg az árnyékomtól. Ez az igazság. De idős szüleimnek nem mindegy, milyen útviszonyok vannak. Gyalogolni jó 1997 januárjában, Bonyhádon megalakítottuk a Völgységi Turista Egyesületet. Azért Völgységi Turista Egyesület lett a neve, hogy ennek a megyehatár mizériának véget vessünk. A Völgységi-patak ott ered Komló környékén és szépen keresztülfolyik egészen le Tolnán, összeköti a két megyét. Ez egy tájegység, nem mesterséges határokról van szó. Nagyon speciális hely ám a Dunántúl, mert minden domb mögött van valami. Átvitt értelemben is úgy kell érteni. Az is előfordult már, hogy jött a fővadász vagy az erdész, hogy van egy német turista, aki az italossága miatt zavarta őket a vadászatban. Ide kihozták nekem, illetve a családunknak, hogy csak egy napig tartsuk épségben a személyt. Kecsketejjel itattuk, ásványvízzel meg gyógyteával és természetesen bevetettük a pszichológiánkat is. Végül is így szereztünk több barátot. Azóta már épített az illető Magyarországon házat Tevel környékén. Annyira megtetszett neki a környék, hogy a feleségével járnak ide. De amikor jönnek nyár végén, mindig egy nagy görögdinnyével érkeznek, mert hát dinnyére nem megy a sör meg a bor... Én minden szinten szinte mindent tudok. Jövökmegyek. De hát hiába, itt lakom 20 éve. Az emberek kijönnek ide és rettenetesen sajnálnak minket, hogy ó, te úristen nincs se TV, semmi és hogy lehet itt megélni? Rádiót hallgatunk és ezt a tájékoztatást elég korrektnek találom. Az újságok közül a Tolnai Népújságban követem a híreket, no és a vadászoktól. Nemcsak a nők pletykálnak ám, a vadászok is pletykás emberek. Gondolkodó lények vagyunk a szüleimmel együtt. Ők már nagyon idősek. Az egész nem most kezdődött, hanem a 60-as években, akkor meg kellett volna kérdezni, hogy kell-e nekünk, az egész országnak atomerőmű. De ha már van erőmű akkor annak van hulladéka és azt a legnormálisabb úton kellene kezelni. És közben jöttek a változások, hogy nem biztos a visszaszállítás Szovjetunióba (Oroszországba). Tény, hogy az ember tudja, hogy mi az a sugárzás. Azonkívül mi idealisták vagyunk. Más szóval hívők. A hívő ember teljesen más szemüvegen keresztül látja a világot. Úgy gondolkodom, hogy a korrekt tájékoztatás mindig nagyon fontos dolog. Zsebkendőnyi Magyarország Halálra volt ez a falucska ítélve egyébként is a központi politika miatt, ami tömören azt mondta ki, hogy az ötszáz lakosnál kisebb településeket a föld színével egyenlővé kell tenni. Ment ez automatikusan, mert nem volt itt munkalehetőség. Mindezek ellenére a hely szépsége minket megragadott. Ez itt Magyarországnak egy zsebkendőnyi része, miért ne legyen olyan, amilyen lehet. Van egy kis kert, vagy kis gyep, egy kis virág, egy kis rét, fasor, árnyék, ülőkék. És mi ilyen szerepet vállaltunk föl, hogy akik ide kitévednek, azokat megvendégeljük. Jöttek már Amerikából a kitelepített svábok utódai is. Szívesen megnézzük a hozzánk betévedő turisták gombáját, gyógynövényüket, elmondjuk, melyek a védett növények, hogy azokat ne szedjék csokorba. És nem vagyunk irigyek, mert a gyöngyvirág lelőhelyeket elárultuk anyák napja előtt és hogy hol szabad tüzet gyújtani, merre érdemes kirándulni, vagy körülnézni. Postai küldemény hatszáz forintért A postánk Cikóra jár és mivel utolsó postaként működik, nem hozzák ki házhoz a küldeményeket. Bemegyünk érte. Most kivételesen kihozták az Önök táviratát, hatszáz forintért. Még jutányosán számolták, mert száraz volt az út és ki lehetett kerékpárral jönni, mert ha gyalog kellett volna jönni, akkor órabérrel fizettetik az alkalmi kézbesítést és nyolcszáz forint a távirat. Próbálkoztunk azzal is, hogy egy postai küldemények elhelyezésére szolgáló kazettát szereljenek fel nekünk. Ide a sorompóhoz kértük, de nem tettek, mert azt mondta a cikói postás, hogy ők még idáig sem hozzák ki a mi postánkat. Volt olyan, hogy a mecseknádasdi postára érkezett meg a személyi igazolvány, és ott „ült” egy hónapig, mert a postás nem kérdezte meg, hogy van-e ilyen utca, hogy Berekalja. „A cím ismeretlen”, és rajta ültek egy hónapig, amíg más módon értesültem róla és átszóltam tele. fonón, hogy küldjék utolsó postával, vagy átmentem oda. De az adópapír az idetalált, hogy fizessünk be kommunális adót. Megszavazta az önkormányzat a csatornaépítést, fizessünk be 50 ezer forintot. Abban a pillanatban amikor kitapossák a nyomsávot, hogy hol lesz itt a csatorna, be is fizetem. Naivság elképzelni, hogy itt van levéltitok. Oda ki van rakva egy helyre a postán, bárki megnézheti, honnan érkezett. Volt már olyan, hogy a falu végén hallottam, hogy van képeslapod innen és onnan. 17. századi romantika — Olyan sok minden megtörténik, ami megtörténhet. Ha nekem nincs Éva, az ötödik gyermekem, akkor énrám és a férjemre nem néz itt senki. Szóval itt valahogy nem stimmel valami. Azonban, akik fent laknak Mecseknádasdban, szülőgondozási díjat kapnak, ebédet, de mi nem zúgolódtunk. Kérvényeztük 2-3-szor - legyint az édesanya, s elhallgat. - Aztán kijött, itt ült nálunk a polgármester úr, a jegyző úr és különböző képviselők - szól közbe Éva - és azt mondták, nekik az a véleményük, hogy menjek férjhez, de valami jó gazdag emberhez és akkor megoldódik a probléma. Próbálkoztam már albérlettel, meg lakásbérlettel, de a szüleim nyugdíjából nem lehetett bírni. Összesen 35 ezer forintot kapnak, én semmit, tehát se munkanélküli segélyt, se jövedelempótló támogatást, itt nincs állás. Ha valaki kíváncsi erre az életmódra, próbálja ki - zárja beszélgetésünket az édesanya. Itt volt már haldokló ember is. Lenyelt egy szilvát és akkor lett rosszul, megakadt a torkán és ide szaladtak, mert hová, nincs más. És Évánk szedte ki torkából. Olyan is előfordult, hogy meglőtték egymást légpuskával, meg ehhez hasonló. Regényt lehetne írni. 20 év az hosszú idő. Nagyon érdekes, de 17. századi romantika. Földes út, meg a gumicsizma. Öregségünkre nézve úgy tűnik, másfele kell néznünk. Czinege Mária ► *
