Atomerőmű, 1997 (20. évfolyam, 2-12. szám)

1997-06-01 / 6. szám

6. oldal Atomerőmű 1997.június Ezerkétszáz kilométer a borok útján Relaxádóval „megérintett” műszakosok (Folytatás az 1. oldalról.) A versenyről - annak céljáról, ta­pasztalatairól - és személyes élmé­nyeikről a következőkben számolnak be az újság olvasóinak: Kováts Balázs: — Hogy hogyan kerül kapcsolatba az atomerőmű a borral? Erre válaszul több érv is szol­gál. Az egyik, hogy Magyarországon kevés az eladható, kiváló „termék”, ezért azok előállítóinak össze kell fogniuk, hogy erősítsék egymást. E rendezvény kapcsán az atomerőmű elismertségét a magyar borok szolgá­latába kívántuk állítani, illetve vi­szont, a neves hazai borok által a paksi atomerőmű jó hírnevét kíván­tuk terjeszteni. Egy felmérés alapján a szekszárdi boroknál az elmúlt 15 évben - az atomerőműre való hivat­kozással - egyetlen egyszer sem tör­tént piacvesztés. A verseny támoga­tásának másik indítékát az erőmű „magánszférája” adta, hiszen dolgo­zóink jelentős része foglalkozik sző­lőtermesztéssel, borászattal. A har­madik ok pedig a magyar egészségi állapotra vezethető vissza. Sokan hisszük, hogy a bor az igazi, és az égetett szesz, a mesterségesen előállí­tott alkohol háttérbe szorul. A jó ma­gyar bor az egészséget kedvező irányban befolyásolja. így kapcsolód­tunk bele ebbe a kezdeményezésbe, és mint szponzornak, felajánlották a versenyzési lehetőséget. Persze rek­lámnak sem utolsó egy ilyen rangos eseményen megjelenni a PA Rt. zász­lajával, az autókon a cég emblémájá­val. Tavaly több mint 200 sajtócikket közöltek a versenyről. Ismerem Ma­jor Ferenc raliversenyzői múltját és munkatársam is volt, így megint fel­váltva nyomtuk a gázpedált és lapoz­tuk az itinerkönyvet. Major Ferenc: — Az első ver­senyt tavaly rendezték. Akkor a mezőny legkülönösebb autójával, a cég kis „puttonyosával” (Renault Express) sikerült kivívni a verseny­társak szimpátiáját és jó eredmé­nyeket elérni az autó hátrányos tu­lajdonsága ellenére. A szlalompá­lyán például leszereltük a két hátsó ajtót, hogy jobban kilássunk. Sze­replésünkért Kuncze Gábor bel­ügyminisztertől vehettünk át kü­­löndíjat. Az idén Renault Megan Scenic autóval (Az év autója!) in­dulhattunk, melyet a Renault Szek­­szárd bocsátott rendelkezésünkre. Ez az autó 90 lóerős, családi egy­terű, amit most rendkívüli körül­mények között teszteltünk. A verseny a magyar borvidéke­ken zajlott. Az első nap Budapest­ről, a Parlament elől indultunk és Gyöngyös, Eger, Tokaj, Miskolc, Jászberény, Kecskemét, Kiskőrös után érkeztünk meg Bajára. A kö­vetkező nap első állomása Szek­­szárd volt, ahol a Renault kirendelt­ségnél történő jelentkezés után foly­tattuk utunkat Boglárlellén keresz­tül Hévízre. A harmadik napon Sümeg, Pannonhalma, Mór, Etyek, Biatorbágy után futottunk be Buda­pestre. Három nap alatt több mint 1200 km-t tettünk meg. Mindent úgy kellett végrehajtani, mint az igazi raliversenyen. A sza­kaszok között kötelező volt a KRESZ-szabályok betartása, a rendőrség figyelte az utakat, kint voltak a sebességmérő kocsik és ha valaki közúti szabályszegést köve­tett el, akkor azt felrótták a menet­levelére. Igazi rabló-pandúr játék alakult ki, hiszen sokszor meg kel­lett szegni a szabályokat, ha nem akartuk túllépni a megszabott limitidőket. Kilenc ügyességi, illetve speciális pályát is telje­sítenünk kellett. Az országúti szakaszon felváltva vezettünk, mert folyamatosan, tempósan kellett haladni. Megnehezí­tette a pontok gyűjtését a rendkívül különleges, extra kérdésekből álló, szőlészettel, borászattal és KRESZ-szel foglalkozó 10 tesztláp. 70 induló közül mi a sze­rencsés 13. helyen végeztünk. A tavalyi eredményünknél kettővel előbbre jutottunk. A sok, többszáz lóerős autó­csoda között az elérhető leg­jobb eredmény volt. Találkoz­tunk a megkülönböztető jelzés egy legújabb, humoros válto­zatával, amely abból állt, hogy az autó tetején zöld borosüvegbe he­lyezték el a villogót. Érdekesség volt a borverseny résztvevői szá­mára a meghirdetett fotóverseny pl. Nők a volánnál, illetve Ébredés címmel, melyhez a fotókat az aján­dékba kapott polaroid fényképező­géppel lehetett elkészíteni. Kováts Balázs: — Ez egy olyan országos esemény volt, amely azon túl, hogy a bornak állított reklámot, rengeteg ismert embert megmozga­tott. Az összes parlamenti párt indí­tott csapatot és ismert politikusok, sportolók, színészek, művészek is rajthoz álltak. A versenyigazgató Ferjáncz Attila volt. A rali nagy ér­deklődés kíséretében zajlott, baleset nélküli, baráti hangulatú találkozó­nak, jó játéknak bizonyult. Próbára tette ugyan az ember idegrendsze­rét, türelmét, de az együttműködés, összetartozás mindig erősebb volt. A verseny egésznapos fizikai-szel­lemi koncentrációt igényelt, hiszen folyamatosan kellett haladni. Nap­közben alig ettünk valamit, mindig akadt dolgunk a vezetés mellett (az itinerkönyv, a térkép, a stopperóra, a rendőrség figyelése, számolás, op­timalizálás, tesztfejtés, közben sok­sok információs telefonálás). Sze­rencsére az autó jól ment, de most a háromnapos száguldást, 120-150 km-es sebességet követően nehéz visszaállni a szabályos hétköznapi tempóra. A borok útján napközben, vezetés alatt természetesen nem le­hetett borozni, de este, amikor megkaptuk a pár palack kitűnő mi­nőségű nedűt, bizony jó volt leöblí­teni az út porát a vidám társaság­ban. Lovászi Zoltánná Nincs mit szépíteni a dolgon, komoly ellenérzésekkel fogadtuk a kötelező rehabilitáció bevezetését a hatósági vizsgával rendelkező műszakos dol­gozók számára. Még akkor is, ha a PA Rt. által fizetett munkaidőben kel­lett részt vennünk és még akkor is, ha tudtuk, az egy hetes program értünk, egészségünk megőrzése érdekében van. Már a szó, hogy „KÖTELEZŐ” sokat rontott a fogadtatáson, hát még amikor a kötött, 10-12 órás relaxációs programról hallottunk. Május közepére minden műszak részt vett e relaxációs tréningen és a többség úgy jött vissza, hogy hasznos volt számára a PA Rt. által biztosított, az IDENT szakemberei vezette egy­hetes program. Mi ezúttal az előadók véleményére voltunk kíváncsiak, ezért hát az utolsó csoport vezetőjét, Kovács Borbálát kértük egy kis be­szélgetésre. — Orvos vagyok és jó tíz éve szembesültem azzal, hogy a hagyo­mányos orvoslás nem minden eset­ben vezet eredményre. Sok olyan pá­cienssel találkoztam, akiknél a vizs­gálati eredmények nem mutattak be­tegséget, ugyanakkor a tünetek igenis jelezték, nem egészséges az illető. Ez volt az ok, amiért én a pszichoszoma­tikus betegségekkel kezdtem foglal­kozni és ehhez tanulni - mutatkozott be Kovács Borbála, aki négy paksi csoport vezetője volt. — Tudta, hogy itt Balatonfüreden műszakosoknak kell foglalkozásokat tartani? — Igen tudtam, és éppen ezért volt fontos számomra, hogy lehető­ségünk nyílt Pakson személyesen megismerni azokat a körülményeket, amelyekben az üzemvitel műszakosai napi munkájukat végzik. Természete­sen ettől a látogatástól még messze nem tudó .a mit jelent igazából az ál­landó műszakozás, de több fogalmam van róla, láthattam, hogy ez mennyire embert próbáló, kemény dolog. Ez nemcsak szellemileg és fizikailag, hanem pszichésen is olyan nagy igénybevétel az emberek számára, amellyel feltétlenül foglalkozni kell. — Kíváncsi lennék, ezek után ki­hívásnak, avagy rutinfeladatnak te­kintette ezt a munkát? — Egyértelműen kihívásnak vet­tem, több szempontból is. Eddig még nem dolgoztam olyan csoporttal, amelyben csak férfiak voltak. Ez azért kihívás, mert általában az ilyen lelki dolgok iránt inkább a nők fogé­konyabbak. Kihívás volt azért is, mert ez a résztvevők számára mégis csak kötelező volt, valamint kihívás volt az is, hogy mit lehet kezdeni ennyire leterhelt emberekkel egy ilyen intenzív programban. — A program lefutott, minden mű­szak megismerkedett a tréninggel. Milyen tapasztalatokat gyűjtött, egy­általán milyennek ismerte meg a paksi műszakosokat? — Azt gondolom, igazolódtak el­képzeléseim, ezek az emberek igenis „vevők” erre a dologra. Az meg ter­mészetes, hogy a résztvevők közül nem mindenki egyformán, ez nem meglepetés. Tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a műszakosok nagyobb számban bizonyultak fogé­konynak e relaxációs programra, mint azt előzetesen gondoltam. Vol­tak, akik erős ellenérzéssel, tagadás­sal jöttek ide, de úgy érzem, közülük is sikerült „megérinteni” néhányat. Főként azokat, akiket rá tudtunk ve­zetni arra, hogy saját maguk éljenek át dolgokat, illetve hajlandók legye­nek nyíltan beszélgetni. — Végül is milyennek látott min­ket? — Én azt gondolom, hogy a fo­lyamatos műszakban dolgozókra több tekintetben is óriási teher hárul. Lényegesen nehezebb az életvitelük, hamarább és erősebben „elhaszná­lódnak”, mint más „közönséges” em­berek, éppen ezért másként kell hoz­záállni ehhez a réteghez, jóval több törődéssel, megértéssel. Éppen ezért fokozottabban van szükségük egy plusz regenerációra, az nem elég, hogy hazamennek és megpróbálnak aludni egyet. — A hét folyamán volt egy meg­jegyzése arról, hogy hasznos lenne a műszakba járók feleségeinek is tar­tani egyfajta tréninget, amely segít­hetne a speciális munkarendből adódó nehézségek leküzdésében, a „házi béke" megőrzésében. — Az egyéni beszélgetések során derült arra fény, hogy sok esetben nem kiegyensúlyozott a családi hát­tér. Amint azt egyik résztvevő mondta: „Nem mindegy az, hogy honnan indulok munkába és hogy hová megyek haza.” Az ilyen nehéz körülmények között dolgozóknak érthetően fokozottabban fontos a csa­ládi háttér is, ugyanakkor az is igaz, hogy feleségként sem könnyű ehhez az életformához alkalmazkodni, sok plusz teher hárul rájuk. Az évek múl­tával a kisebb problémák egyre mé­lyülhetnek, a család felbomlásához vezethetnek. Ennek a folyamatnak „köszönhető”, hogy az egyedül élő férfiak aránya lényegesen magasabb Pakson, mint az országos átlag. Mindezek miatt véleményem szerint rendkívül hasznos lenne a műszakos feleségeket is bevonni ilyesféle tré­ningbe, az ő kezükbe is adni valami­féle eszközt, hogy a saját problémái­kat hogyan tudnák megoldani, hogy más oldalról lássák férjeiket, a prob­lémákat, amelyekben élnek. Én még azt is meg merem kockáztatni, hogy itt a tréning alatt sokszor többet tudok meg egy-egy emberről, mint otthon a felesége. Szóval nagyon hasznosnak ítélnék egy ilyen tréninget, remélem, hogy lesz is rá lehetőség. — Ennek eldöntése a PA Rt. veze­tése kezében van, talán ők is megfon­tolják az Ön szavait. Visszatérve a je­lenlegi programhoz, a szakember szemével nézve sikeresnek mondhatja a tréninget? — Én nagyon sikeresnek ítélem, és ezt meggyőzően igazolják a visz­­szajelzések is. Természetesen nem kizárólag kedvező vélemények érkez­tek vissza, de a szakembernek mér­hető, látható az a haladás, amelyet a csoportok a hétfői kezdéstől a pénteki zárásig megtettek. — Ezek alapján úgy tűnik, a szakmai érvek az ilyen tréningek foly­tatása mellett szólnak. — Én nagyon szeretném, ha en­nek a megkezdett folyamatnak lenne folytatása, akár velünk az IDÉNT-tel, akár más céggel, de itt valami nagyon jó dolog indult meg, nagy kár lenne berekeszteni, ezt ápolni kell. Fontosnak tartanám, hogy ha lesz folytatás, ott már legyen egyfajta önkéntesség, választási le­hetőség, hiszen így még eredménye­sebb munkát lehet végezni. Nagy szükségét látnám a konfliktuskeze­lésnek, az önismereti foglalkozások­nak is. Ennyi hát Kovács Borbála, vagyis a szakma véleménye. Úgy tűnik, nemcsak ők elégedettek, a műszako­sok többsége is az, hasznosnak ítélte a tréninget. Annál is inkább, mert a reálisan gondolkozók úgy találják, nem sok olyan cég van hazánkban, amely súlyos milliókért ilyen regene­rációs programot biztosítana műsza­kos dolgozói számára. Legtalálóbban talán egyik, nem éppen lojalitásáról ismert kollégám fogalmazta ezt meg, miszerint végre érezhettük, hogy munkahelyünk vezetése a „köz­népre” áldozott nem kevés anyagia­kat, aminek értelme is volt. Szóval a kezdeti hangos ellenérzések dacára az érintettek döntő többsége kedve­zően élte át a relaxációs programot és várja folytatást. Medgyesy Hír: A WONUC (World Council of Nuclear Workers - A Nuk­leáris Iparban Dolgozók Világszervezete) által szervezett, az atomenergetika népszerűsítését demonstráló Párizs és Brüsszel közötti futáson a Paksi Atomerőmű Rt. 13 futója is részt vett. Hosszútávfutás közben az ember - függetlenül a vele együtt futó társak számától - néha igen magányosnak is tudja érezni magát. Az ilyenfajta ma­gány érzete olyan gondolatokat is gerjeszt, amelyek nem mind­egyike illik bele az éppen diva­tos, hatalmi sodrású, hivatalos álláspontokba. Ezek a gondola­tok nagyon sokfélék lehetnek. Tűnődőek, bosszankodóak, vi­dámak, elmélázóak, patetikusak, sőt néha pajzánok is. Ha mindez külföldön, ismeretlen tájakon, ismeretlen emberdk között tör­ténik, akkor fölöttébb harsányan meg tudnak ülni a fejben. Futni jó - ha valaki szeret. Ha nem szeret, ragyogó vallatási eszköz. (N.B. már csak azért is érdemes kipróbálni.) Párizsból Brüsszelbe futni nagy dolog, ugyanezt fájós láb­bal csinálni és közben nem vi­csorítani, hanem demonstrálni a magyar nukleáris energiaterme­lés nagyszerűségét - még fel­­emelőbb érzés. (Lehet, hogy ezt nevezik szabadságnak és J. P. Sarte-tól Wittgensteinig azért nem találták a szabadság filozó­fiai megoldását, mert soha nem futottak fájós lábbal éjszaka francia földön?) Érdekes, szép látvány a világ minden tájáról érkezett 500 futó a sok zászlóval. A demonstráció szó jelenleg eléggé pejoratív felhangú szép hazánkban. Ezen a futáson nem. Az optimizmus, a visszafogott erő, az atomenerge­tika alapjain létesülő barátság szava. Milyen egyforma tud lenni az izzadtság nemzetközi mezőny­ben. Vajon van-e különbség szlovák, japán és magyar izzadt­ság között, mondjuk pH-ban. Mindenesetre nehéz megfelelő helyre tenni azt az ellentmon­dást, amit egységesülő Euró­pánk” és az önmagukat minden rendelkezésre álló eszközzel megkülönböztető emberek lát­ványa jelent. A futók fölött fo­lyamatosan ott imbolyog a nem­zeti identitásukat megjelenítő selyem. Ahogy ott állunk Brüsz­­szelben az Európai Unió szék­háza előtt a böhöm méretű euro­­csillagos lobogók alatt, lehetet­len nem észrevenni a sok, nem­zeti szimbólumot. Nekem vala­hogy az a benyomásom, hogy ezeknek a szimbólumoknak, ezeknek a nemzeti zászlóknak dominánsabb a lobogása, mint a kék zászlóé. Vajon miért van ez nálunk másként? Miért adnak amerikai zászlót a paksi Ürge­mező szélén felállított cirkusz­ban a pattogatott kukorica (vagy ha úgy jobban tetszik: pop com) mellé a gyereknek? A kérdés költői. Nyilván ugyanolyan ok miatt, mint amilyen ok miatt nem vesszük a fáradtságot ma­gunknak, hogy magyarítsunk olyan szavakat, mint pl. a kont­rolling. A francia büszke arra, hogy francia, a német arra, hogy né­met. Emlékszem, gyerekkorom­ban én is büszke voltam. Talán azért, mert Kinizsi Pált nem vi­deón, hanem csak a képzeletem­ben láttam táncolni, fogaival tartva törököt. A mi gyerekeink vajon ismerik-e, megismerik-e valaha a nemzeti büszkeség ér­zését? (Kéretik nem összeté­veszteni a nemzeti gőggel!) Le­het, hogy ők már talán arra lesz­nek büszkék, hogy európaiak? I'm proud of being one of Euro­­pian very much. Természetesen lehet büszke európainak lenni. De vajon megfér-e emellett az érzés mellett egy másik, amit úgy hívnak - hazaszeretet? A fenébe is, mégse olyan jó dolog fájós lábbal futni. Tényleg, büszkék tudunk lenni arra, hogy magyarok va­gyunk? Büszkék vagyunk arra, hogy a Paksi Atomerőmű Rt-nél dolgozunk? Érdekes válaszok adódhatnak, úgy érzem. Az első kérdésre nehéz igenlő választ adni, ha bizonyos történelmi és az emberiségnek adott magyar kultúrtörténeti, tudománytörté­neti vonatkozásoktól eltekintünk és csakis kizárólag a jelenkori nemzeti teljesítményünkre ala­pozunk. Ha elfogadjuk azt az ál­lítást, hogy a mai világunkban megfelelően koordinált csapat­munka nélkül nem lehet nagy dolgokat csinálni, akkor mi lesz velünk, ezzel a széthúzó, a szomszéd tehenét árgus szem­mel figyelő nemzettel? (Na persze, ha a tehénlegelés­­nek nincsenek egységes szabá­­.lyai és úgy gondoljuk, hogy a mi tarka tehenünk szebb és ezért neki dúsabb fű dukál, akkor a szomszéd csak a Szózat szent sorai miatt nem fog bennünket szeretni és bizony nem hagyja magát koordinálni. Lehet, hogy a marhák az okai mindennek.) Mi a helyzet a munkahe­lyünkkel? Megfigyelésem - ami persze lehet téves is - hogy a cégnek komoly respektje van. Külföldön picit nagyobb, mint az országon belül. Ha a PA Rt. nevében kell megnyilvánulnom, akár futóként, akár radioaktív hulladékkezeléssel foglalkozó alkalmazottként, akkor azt büszkén teszem. Magánember­ként is. Azt is megfigyeltem vi­szont, hogy - és persze nem kell ezzel egyetérteni - ez az egyén által érzett büszkeségérzet egy­általán nem köszön vissza a cégnél tapasztalható általános közérzetben, aminek pedig elvi­leg, lényegesen jobbnak kellene lenni a nagy magyar kollektív hangulatnál, már csak a stabil­nak nevezhető munkahely és az átlagosnál magasabb jövede­lemszint miatt is. Miért ez az el­lentmondás? Hiába, no. Futás közben mindenféle hülyesé­gekre gondol az ember. Hankiss Elemér írja valamelyik művé­ben, valahol, hogy vannak dol­gok, amikről még-még éppen lehet beszélni és vannak, ame­lyekről pedig már-már nem le­het. (Lehet, hogy Hankiss Ele­mér az oka mindennek. Meg az én fájós lábam. És akkor a mar­hákról még nem is beszéltem. Apropos, marhák. A futás éjsza­kai szakaszán, valahol Francia­­országban a futók mögött ha­ladó, erős fényű reflektorokkal felszerelt autó megvilágított né­hány tehenet. Igen, békésen áll­dogáltak, heverésztek egymás mellett. Tarkák, szürkék, vegye­sen. Egyformán jól tápláltnak tűntek. Éz csak attól lehet, hogy a francia fű nyilván sokkal jobb minőségű, mint a mi füvünk.) Mit kéne tennünk, hogy nem­zetükre, teljesítményükre büszke, jókedvű, a jövőbe opti­mistán tekinteni képes emberek legyünk? Legelsősorban is két dolgot. Ne tegyük azt másokkal, amit nem szeretnénk, hogy má­sok tegyenek velünk, és próbál­juk meg elviselni egymást - ne csak a lábfájást. Tulajdonképpen egyszerű az egész. Ehhez persze apró változtatást kell végrehaj­tanunk a mai világunk gyakor­lati értékrendjének hierarchiájá­ban. Tényleg csak aprókat. Hát­rább kell sorolnunk olyanokat, mint hatalom és pénz, és he­lyükbe állítani olyanokat, mint tudás és morális rend. Emma­nuel Kant számára ez azt jelen­tette: „Két dolog gyönyörködtet: a csillagos ég fölöttem és az er­kölcsi törvény idelenn.” Nem tudom, Madách Imre szeretett-e futni. Abban azonban bizonyos vagyok, ha tanácsot kémék tőle, mit tegyek, azt vála­szolná: Megmondtam öreg, fuss és bízz. Egy másik ember - aki azért ennél több is volt - arra is intene: vigyázz, a nagy futásban a lelked le ne maradjon mögöt­ted! Mintha már nem is fájna a lá­bam. Pálmai István Gondolatok futás közben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents