Atomerőmű, 1996 (19. évfolyam, 6-11. szám)
1996-07-01 / 7-8. szám
4. oldal Atomerőmű 1996. augusztus A radioaktív hulladékok elhelyezése (Folytatás a 3. oldalról.) Ekkor egy előre elfogadott kritériumrendszert alkalmazva értékelik az egyes területek, illetve potenciális telephelyek jellemzőit. A második az önkéntességen alapuló módszer. Ekkor a létesítmény megépítését kezdeményező beruházó önkormányzatokat, vagy nagyobb közigazgatási egységeket keres meg arra kérve azokat, hogy ajánljanak fel területet potenciális telephelyként. Azon döntés, hogy az érintettek részt vesznek-e a telephely-kiválasztás folyamatában, illetve annak mely fázisában lépnek esetleg vissza, az teljes egészében az önként jelentkezőkön múlik. A harmadik az un. kombinált típusú telephely-kiválasztás. Ebben az esetben az önkéntességet csak egy szisztematikusan végrehajtott földtudományi szűrést követően kérik meg. És végül a telephely-független koncepció kialakítás, melynél a telephely-kiválasztástól függetlenül értékelik a szóbajöhető elhelyezési koncepciókat. Ennek célja, hogy már korai fázisban megszerezzék a lakosság bizalmát és a későbbi együttműködés lehetőségét, illetve elkerüljék a telephelyek bejelentésekor szokásos lakossági tiltakozásokat. Ebben az esetben a két tevékenység - tehát a koncepció kialakítása és értékelése, illetve a telephely-kiválasztási eljárás - párhuzamosan, vagy egymást követve is történhet. — Milyen sikerrel alkalmazták ezeket a módszereket? — A szűrés jellegű szelektálást számos helyen alkalmazták a területkiválasztásra. A szűrési eljárást többnyire „zárt ajtók mögött” végzik és a közvélemény számára igen kevés információt adnak ki, így nemigen van mód a területkiválasztási kritériumok és az alkalmazott műszaki megoldások megvitatására. Ez természetesen a közvéleményben bizalmatlanságot szül és igen gyakran ellenkezést vált ki. A közvélemény bevonásának alapmódszere, amelyet az elmúlt évtizedben számos helyen alkalmaztak, a „DAD” nevet kapta (Decide-Anounce-Defend), vagyis döntés, nyilvánosságra hozatal és az álláspont megvédése. E módszer alapján a megfelelő kiválasztási kritériumok és módszerek alkalmazásával jelölnek ki egy vagy több területet, majd ezeket nyilvánosságra hozzák. Ezután az erőfeszítések arra irányulnak, hogy a kiválasztást megvédjék a közvélemény ellenállásával szemben. Hatalmas pénzeket költenek arra, hogy a helybeli lakosságot meggyőzzék arról, hogy a létesítmény , jó dolog”, és igen gyakran az egész kiválasztási folyamat súlyos kritika tárgya lesz. A helybeli politikusok, különösen azok, akiket a területkiválasztást irányító szerv nem kérdezett meg, felugranak a hordóra, és a témát saját politikai érvényesülésük érdekében aknázzák ki. Ennek következtében az egész folyamat megfeneklik, lelassul, sőt igen gyakran fel is kell adni a teljes programot. A DAD folyamatot később átkeresztelték irányított területkiválasztásra („directed siting”). Ez a fogalom magában foglalja az irányított, felülről sugallt, kinyilatkoztatott, vagy erőltetett kiválasztást. Számos példa bizonyítja, hogy ez a stratégia milyen gyakran mondott csődöt az Egyesült Államokban, amikor a hulladékok elhelyezésére akartak megfelelő területet kiválasztani, a toxikus anyagoktól a nukleáris hulladékokig. A DAD koncepció, illetve az irányított területkiválasztási módszerek fent vázolt problémái miatt - amikor is általánosan elfogadott területeket akarnak találni - több ország olyan területkiválasztási módszert preferál, amely különböző mértékig az önkéntességre épít. Az önkéntességi folyamatnak több változata is létezik. Van, ahol biztosítják a helyi vétót a folyamat mindegyik szakaszában, míg más esetben csak egy bizonyos szakaszig teszik ezt lehetővé. Ami nagyon lényeges, hogy néhány országban az önként jelentkezőknek vétójoguk van a folyamat során, ám a kormány ezt hatályon kívül helyezheti, ha a létesítményről úgy döntenek, hogy annak megvalósítása „nemzeti érdek”. Például ilyen joga van a svéd kormánynak. „Az önkéntesség ösztönzése” a legáltalánosabb megközelítésmód, melynek során különböző kedvezményeket ajánlanak fel olyan közösségeknek, amelyek készek hozzájárulni a vizsgálatokhoz. Az önkéntes területkiválasztási folyamat kritikusai az ilyen pénzügyi ösztönzést vesztegetésnek minősítik, amely mindkét félre rossz fényt vet. Van olyan javaslat is, hogy nem az önkormányzatokat, hanem az érintett embereket kell ösztönözni. Ebben az esetben a közvetlen pénzfizetés aligha működhet (még helyi szinten sem), mivel nagyon nehéz megkülönböztetni (és kompenzálni) azokat az embereket, akik a növekvő aggodalomtól szenvednek, azoktól, akik egyszerűen csak pénz akarnak. Az elmúlt években néhány ország a „meghívásos partnerség” megközelítésmódját alkalmazza, mivel ezt felelősségteljesebb eljárásnak tekintik. Ekkor mintegy megkerülik a közvetlen pénzügyi ösztönzést, és a közösség „felelősségérzetére” hivatkoznak. Ennél a megközelítésmódnál a közösség partnerként csatlakozik az előterjesztőhöz, és részt vesz a tervezésben, a döntéshozatalban és a létesítmény megépítésének minden fázisában. Egyes esetekben (mint pl. Kanadában) a javaslattevő, azaz a hulladék előállítója, csak a folyamat legvégén lép be, amikor a területet már kiválasztották. Az sem ritka, hogy valamilyen kompenzációs formában is megállapodnak, de erre csak a vizsgálat befejeztekor kerül sor. — Mondanál egy példát a kombinált típusú kiválasztásra? — Svájc talán a legjobb példája a klasszikus kombinált típusú telephely-kiválasztási megközelítést alkalmazó országoknak. Szisztematikus szűréssel azonosították a potenciálisan alkalmas telephelyeket, ám csak helyi népszavazás után folytatódhat minden további munka. Ezt követően kínálnak fel ösztönzést azoknak a közösségeknek, melyek hajlandók elfogadni a tárolót. Először a rendelkezésre álló adatok és információk felhasználásával szakirodalmi kutató munkát végeztek. 1978 és 1981 között kb. 20 potenciálisan alkalmas területet azonosított a Nemzeti Hulladékkezelési Ügynökség (NAGRA). 1983-ra ez a szám háromra csökkent. E preferált telephelyek mellett még másik ötöt jelöltek meg tartalékként. A folyamat most már a korábban ismertetett „önkéntesség ösztönzése” módszerét követi. Az 1994 áprilisában és júniusában lezajlott kedvező népszavazások után a NAGRA engedélyt kért a tároló megépítésére. Az engedélyt kérelmező beadványban részletesen ismertették, hogy a helyi közösségeknek milyen pénzügyi ösztönzéseket és kedvezményeket kívánnak nyújtani. Egyszeri kifizetésként 3 millió SFr-ot ajánlottak fel, majd pedig - a sikeres engedélyeztetést követően - évenként további 3,5 millió SFr-ot 40 éven keresztül. Az egész területkiválasztási folyamatot végig felügyelte egy politikusokból álló csoport, amelynek tagjait az érintett 4 kantonból választották ki. A folyamat jelenleg is zajlik. — Melyek a társadalom bevonásának leghatékonyabb módszerei? — Minden eddigi vizsgálat arra vezet, hogy a legtöbb helyen hiányzik a társadalom, a közvélemény bizalma a nukleáris iparral szemben. Ez a bizalomhiány nemcsak az atomerőművek üzemeltetőire és az egyéb radioaktív hulladék-termelőkre teljed ki, de gyakran érinti az ipar minden közreműködőjét, beleértve a hatóságokat is, amelyekre úgy tekintenek, mint akik „az ipar zsebében vannak”. Ők kezelik a pecsétet, amellyel legalizálják az ipar tevékenységét. Mindazok, akik a létesítmények elhelyezésével, azaz a területkiválasztással foglalkoznak úgy vélik, hogy ennek a munkának a fő kérdése a társadalmi bizalom. Az a mód, ahogyan a közvélemény megtapasztal egy döntéshozatali folyamatot - vagyis az, hogy miként ítéli meg a vele való bánásmódot - sokkal inkább kihatással lehet az esetleges ellenállásukra, semmint maga a tároló létesítmény. Ha a társadalom úgy érzi, hogy nem kapta meg a teljes információt, nem hallgatták meg aggodalmait, és nem engedték alapvető demokratikus jogaik gyakorlását, akkor kevéssé valószínű, hogy bármilyen javaslatot vagy döntést elfogadjon, még akkor sem, ha kötetekre rúgó műszaki tanulmánnyal támasztják alá e döntések helyességét. Lényeges dolog, hogy különbséget kell tenni a társadalom informálása és a társadalom bevonása között. Az előző a társadalommal való egyirányú kommunikációt jelenti, míg az utóbbi kifürkészi és felhasználja a társadalmi felvetéseket az értékekre, szükségletekre stb. vonatkozóan. A pontos informálás hiánya vagy az informálásban elkövetett hiba társadalmi bizalmatlanságot szülhet. Nagyon lényeges, hogy kommunikáció és ne egyirányú informálási folyamat jöjjön létre ebben a kérdésben. A társadalom bármilyen témát is ítéljen fontosnak, az vitán felül fontos a projekt szempontjából, még akkor is, ha a műszaki biztonsághoz vagy a gazdaságossághoz látszólag semmi köze sincs. Sok országban a kormány a radioaktív hulladékok termelőire hagyta, vagy éppen törvényileg rájuk ruházta a radioaktív hulladékok kezelését és elhelyezését. Számos ország van, ahol a nukleáris ipar - legalábbis a közvélemény szemében - igyekszik távol tartani magát a hulladékelhelyezés kérdésétől. Ez érvényes Svédországra, Angliára, Svájcra, Franciaországra. Ezekben az országokban külön ügynökségeket hoztak létre az elhelyezési feladatok végrehajtására. Ezeket rendszerint a nukleáris ipar látja el személyzettel, pénzzel, és irányítja is valamilyen formában. Ezeket az ügynökségeket a közvélemény - jogosan, vagy jogtalanul - a nukleáris ipar „frontszervezeteinek” tekinti, annak ellenére, hogy ezek igazgatóságában, bár kis számban ugyan, de vannak külső tagok is. Más országokban, pl. az Amerikai Egyesült Államokban, a szövetségi kormányzat a hulladéktárolást saját felelősségi körében tartotta. Ez viszont „bizalmi válsághoz” vezetett elsősorban azért, mert a tényleges funkciókra felhatalmazott szervezet, az Energiaügyi Minisztérium (DOE) a közvélemény szemében a titkossággal, a nukleáris fegyverek programjával és a múltbeli elégtelen hulladékkezelés fogalmával társult. Még egy dolgot szeretnék kiemelni. Igen fontos, hogy a társadalom hozzáférjen a projektre vonatkozó információkhoz a folyamat minden szakaszában. Ezt egy amerikai szakértő az alábbi módon fogalmazta meg: „A jobban informált és oktatott társadalom feltehetően inkább bocsátkozik értelmes vitákba, semmint merev ellenállást fejtene ki érzelmi reakciók alapján, vagy pedig kritika nélkül követne valamilyen önös érdekű csoportot. A társadalmi részvétel a puszta tájékoztatással ellentétben a döntések elfogadását segíti azáltal, hogy megerősíti a döntésekhez vezető folyamatok legitimációját. Természetes dolog, hogy az emberek jobban bíznak a nyílt döntési folyamatok eredményeiben, ahol a folyamatok során feltárják és megválaszolják a vitatott kérdéseket, szemben az olyan döntésekkel, amelyek zárt ajtók mögött, kormányszakértők és tisztviselők tárgyalásai nyomán születnek.” Itt az igazi probléma az információnyújtás helyes egyensúlyának megtalálása a szakemberek által elegendőnek ítélt és a közvélemény által igényelt információmennyiség között. Egy biztos, a javaslattevőnek elkötelezetten nyíltnak és őszintének kell lennie azért, hogy a lakosság érezze, a folyamat minden szakaszába bevonták. Még a látszólag észérv nélkül hangoskodókat is be kell vonni, nem feltétlenül a nagyobb problémák megoldásába, de legalábbis a tárgyalásokba, és meg kell hallgatni aggodalmaikat. Világszerte sok olyan program van, amelyik valamilyen formában társadalmi konzultációt tartalmaz a folyamat adott szakaszában. Ezek a programok az önkéntességre építenek, és valamilyen szinten szükségszerűen arra törekszenek, hogy minél szélesebb körben társadalmi konzultációt valósítsanak meg. A konzultációk általában két típusra oszthatók: ún. a döntés előtti és a döntés utáni konzultációra, illetve tovább bontva nyitott és zárt folyamatokra, ahol a társadalom tagjait bevonhatják, de befolyásuk mértéke változó. — A hazai telephelykutatásban milyen nemzetközi tapasztalatokat lenne célszerű alkalmazni? — A Kanadában alkalmazott módszer igen ígéretesnek látszik, ahol is a javaslattevőt gyakorlatilag kizárják a területkiválasztási folyamatból, egészen annak utolsó szakaszáig, amikor is a területet már azonosították. E koncepció arra épül, hogy érdemes az emberek .jobbik természetében” bízni, és megtárgyalni velük a hulladéktermelés és elhelyezés etikai kérdéseit. A .javaslattevőtől független” területkiválasztási folyamatra több lehetséges modell létezik. A kanadai az egyik, de a taiwani megoldás - ahol a javaslattevő csak műszaki támogatás nyújt - szintén megfontolásra érdemes. Vannak országok, mint pl. Kanada és Japán, ahol addig nem választanak ki területet, amíg a koncepciót alaposan ki nem dolgozták, és azt el nem fogadták. Érdemes alaposan megvizsgálni az önkéntességet ösztönző lehetőségeket. Az önként jelentkező közösségeket arra kérik, hogy álljanak elő javaslataikkal. Az a tény, hogy jelenleg a legtöbb önként jelentkező közösséget a munkanélküliség sújtja, nyilvánvalóan nem véletlen. Svédországban jelentős erőfeszítéseket tettek azért, hogy kimunkálják a társadalmi részvétel metodikáját. A DIALOGUE projekt, amelyet 1993-ban kezdtek, megpróbálta felvázolni a feltehetően problematikus területeket, és módszert keresett arra, hogyan lehet ezeket kezelni. Amint arra a projekt jelentés következtetésében a szerzők rámutattak, hosszú időbe telik a bizalom és a kölcsönös megbecsülés kiépítése a folyamat különböző résztvevői között. Áz USA-ban javasolt új társadalom-bevonási irányelvek szintén jövőbeli modellként szolgálhatnak más országok számára. Ebben határozott az elkötelezettség a nyitottság, az átláthatóság és a társadalomnak a döntések előtti bevonása mellett. Szintén célszerű az önkéntességet ösztönző különböző megoldások vizsgálata, egy olyan rendszer kidolgozására törekedve, ahol az öszszes érdekelt csoport a szituációnak megfelelő módon kap támogatást vagy kompenzációt. Ugyanakkor az egész folyamatot távol kell tartani a „megvesztegetés” vádjától, vagy a zsarolás gyanújától. Az önkéntesség ösztönzésének utolsó szakaszban való bevezetése - amint azt Kanadában és Svájcban teszik - szintén hasznos példaként szolgálhat. Mérnökök és építészek szakmai kamarái 1996. június 25-én a Parlamentben 316 igen, 0 nem, 1 tartózkodással elfogadták a T12064. számú törvényjavaslatot, amelynek alapján 51 év után - 7 évi kitartó küzdelem eredményeként - újra törvény szabályozza Magyarországon a mérnöki, valamint építész tevékenységet. Az Országgyűlés - a hazai hagyományokat és a fejlett demokráciák gyakorlatát követve - a környezet alakítása, fejlesztése és védelme szempontjából meghatározó tervező- és szakértő mérnökök és építészek tevékenységének jelentőségét elismerve, a szakmai és etikai elvek érvényesítéséhez szükséges szakmai önigazgatást támogatva alkotta meg az 1996. évi LVIU. sz. törvényt. A Magyar Közlöny 56. számában megjelent a tervező- és szakértő mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló törvény rendelkezése a Mérnök Egyletet bízta meg a területi és országos kamarák megszervezésével. A törvény teljes hatálybaléptetésére a kihirdetést követően 180 nap áll rendelkezésre. A Mérnök Egylet országos elnökének, dr. Hajtó Ödönnek a meghívását elfogadva 1996. július 10-én Budapesten vehettem részt a területi kamarák szervezőbizottságának alakuló ülésén. A Tolna megyei szervezőbizottság vezetője Bohli Antal, aki Szekszárdon, a megyei önkormányzat titkárságán szeptember 3-tól minden érdeklődő jelentkező számára tud jelentkezési lapot biztosítani. A kitöltött lapok visszaküldésének határideje október 4. A mérnökök Tolna megyei kamarájának alakuló ülését november 7-én, csütörtökön délután a megyei önkormányzat nagytermében tervezzük megtartani. A Magyar Mérnöki Kamara országos szervezet budapesti alakuló ülése 1997. január 11—re lett kitűzve. E fontos információk közlése után röviden szeretném az elfogadott törvény bemutatásával a műszaki és minőségszabályozás nagyon fontos területére irányítani a figyelmet. Magyarországon kb. 4 millió épület és számos, az infrastruktúrához tartozó műtárgy, berendezés található. Az épületvagyon értéke meghaladja a 10 ezer milliárd forintot. Ennek a nemzeti vagyont is meghatározó hatalmas értéknek a megteremtéséhez és megőrzéséhez igen jelentős mértékben járulnak hozzá ma is a műszaki élet vezető képviselői: a mérnökök és építészek. A piacgazdaság gyors betörése ezen a fontos szakmai területen anarchikus állapotokat eredményezett a szakmai színvonalban, a szerzői jogok érvényesítésében, a közérdek és a közpénzek védelmében. Nem célszerű ezen ellenőrző-szabályozó funkciókat állami feladatként meghatározni. A jelzett feladatokat a szakmai önigazgatásnak kell megoldani, ismerte fel a törvénytervezetet beterjesztő Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium és a törvényességi felügyelettel megbízott Ipari és Kereskedelmi Minisztérium. Az erre alkalmas szervezet a szakmai kamara, amely a közösség érdekében biztosítja és felügyeli a személyhez kötött szakmagyakorlási feltételek meglétét. A két önálló szakmai kamara létrehozása több éves, széleskörű egyeztetés után, szakmai közmegegyezés alapján valósult meg. Mivel több éve veszek részt az előkészítő munkában, így utólag nyugodtan megállapíthatom, hogy kiérlelt és a fokozatosság elvét maximálisan betartó kerettörvény született. Figyelembe veszi az építészeti és a mérnöki tevékenység eltérő jellegét, a különböző felelősségi, irányítói és koordinációs szerepkört, valamint a nemzetközi szakmai tagozódást és kamarai gyakorlatot. A kötelező tagsággal és meghatározott feladat- és hatáskörrel rendelkező köztestületek egyidejűleg teljesíteni fogják a megbízók érdekeinek közvetlen védelmét és a szakmát gyakorló mérnökök és építészek szakmai érdekvédelmét is. A törvény értelmében jogosultsághoz kötött (tervezői, szakértői) mérnöki tevékenységet 180 nap múlva kizárólag az folytathat, aki tagja a lakóhelye szerinti mérnöki kamarának. A kamarai felvétel szakmai feltétele a szakirányú egyetemi, vagy főiskolai oklevél és 2, illetve 5 évi szakmai gyakorlat, vagy szakirányú képesítést részben nyújtó egyetemi oklevél és 5 éves szakmai gyakorlat. Remélem, hogy ez az alulról fölfelé építkezés elvéből kiinduló szerveződési forma megnyeri Tolna megyében a mérnöki és építész tevékenységet folytató kollégák tetszését és a jelentkezési lapok kitöltésével, valamint aktív közreműködésükkel sikerül európai módon a minőségi mérnöki munka keretrendszerében együttműködnünk. Sipos László
