Atomerőmű, 1992 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1992-02-01 / 2. szám

12 ATOMERŐMŰ Ez év december 28-án lesz tíz éve annak, hogy az atomerőmű I-es blokkját az országos hálózatra kapcsolták, és tizenöt évvel ezelőtt, november első hetében jelent meg az „Atomerőmű Épí­tői” című újság, a mai „Atomerőmű” elődje. Ezek az évfordulók adták az impulzust a visszatekintésre, az események felidézésére, olyan személyek megszólaltatására, akik jelentős egyéniségei voltak a nagy építkezésnek. A vissza­tekintés szükségességét a múltban is becsületesen dolgozók iránti tisztelet kell, hogy plántálja, hiszen ez adhat tartást és erőt a jelen feladatainak megoldásához, és a jövőbe vetett hi­tünk megerősítéséhez. Szabó Benjámin Az elmúlt időszak esemé­nyeinek felidézésére elsőként Szabó Benjámint kértük fel, akit nagyon sokan ismernek, hiszen az építkezés megkez­désétől az első blokk üzembe helyezéséig jelen volt az épít­kezésen, mint miniszteri biz­tos, majd a közben megalakult Paksi Atomerőmű Vállalat igazgatója és végül mint a be­ruházás kormánybiztosa. Je­lenleg mint az OVIT vezér­­igazgatóját kerestem fel buda­pesti irodájában, itt beszélget­tünk a múltról. Elsőként arra kértem: mint magánember beszéljen eddigi életútjáról. Szabadkozott, nem kívánta az olvasót a saját életrajzi adataival terhelni, de végül rám bízva a megjelente­tés lehetőségét, szólt szülei­ről, gyermekkoráról és tanul­mányairól. Sz. B.: 1932. augusztus 20- án születtem Mezőberény­­ben, így ebben az évben töl­töm be a 60. életévemet. Olyan családban születtem, ahol a munkás és paraszt ha­gyományok is jelen voltak. Édesanyám _ képviselte a pa­raszti ágat, de olyan parasztit, ahol a traktorok és a gépek iránt élénk volt az érdeklődés. Édesapám egy többgenerá­ciós iparoscsaládból szárma­zott, ahol volt kerékgyártó, szabómester, de mindig fon­tos volt számukra is a mező­­gazdaság. Vidéken éltek és a vidéki hagyományoknak megfele­lően a kétlakiság jellemezte az ő életüket is. Mezőberény ma is háromaj­kú község, mert a török kiűzé­se után németeket és szlová­kokat telepítettek ide. Édes­anyám is német származású. és nagyszüleim annak idején németül beszéltek egymás kö­zött. Szüleimmel együtt kerül­tem Pestszentlőrincre 1936- ban, majd 1940-ben nagy tra­gédia érte a családot. Édesanyám meghalt, így nővéremmel együtt árvák let­tünk. Közben jött a háború, szerencsére édesapámat nem hívták be, mert hadiüzemben dolgozott. A háború után visszaköltöz­tünk Mezőberénybe, ott jár­tam ki a négy polgárit, majd inas lettem és 1949-ben szaba­dultam. Abban az időben indult el egy nagyobb iparosítás, és a környezetemből sokan jöttek fel Budapestre. Engem is fel­csábítottak, így két éven ke­resztül dolgoztam a szak­mámban. 1951-ben továbbtanulásra jelentkeztem, Debrecenben voltam egy évig, itt tettem le jeles eredménnyel a szakérett­ségit. Ezzel az eredménnyel bekerültem abba a szűk kis csoportba, akik a Szovjetunió­ban folytathatták egyetemi ta­nulmányaikat. A Műszaki Egyetem Villa­mosmérnök Karának energe­tikai szakán végeztem 1958 novemberében. Közben még 1957-ben meg­nősültem. Feleségül vettem egy mező­­berényi kislányt, és hazajöve­telem előtt néhány nappal megszületett a fiam.- Ösztöndíjasként tanult a Szovjetunióban ? Sz. B.: Igen, mint a Nehéz­ipari Minisztérium ösztöndí­jasa, és így kerültem Ajkára 1958. december 13-án, mint villamosmérnök. Máté Imre keze alatt kezd­tem, aki a szakmáját nagyon jól ismerő, nagyon puritán, de nagyon munkaszerető ember volt. Odakerülésemtől kezdve éjjel-nappal az erőműben vol­tam, a munka határozta meg az életem. Talán ennek kö­szönhetem, hogy amikor 1960 végén az akkori igazgatót - Halasi Zoltánt - elvitték az ERBE igazgatójának, helyére engem neveztek ki 1961. ja­nuár 17-én. Bár én tervező­­mérnök akartam lenni és elő­ször nem is akartam elvállalni az igazgatói kinevezést. 28 évesen kerültem az igaz­gatói székbe, ekkor szerettem meg a vezetői munkát, annak is azt a részét, mely a munkát és nem a rangot jelenti. Az emberekkel való foglalkozást, a komplexitást, a mindenre való rálátás igényét és szüksé­gességét. Egyébként nagyon sok paksi ismeri az akkori te­vékenységemet, akik akkor Ajkán dolgoztak, bár zömük már nyugdíjban van.- Meddig maradt Ajkán? Sz. B.: Öt nagyon szép évet töltöttem itt, közben megszü­letett a lenyom is. 1963-ban a pártközpont ipa­ri osztályára hívtak. A környezetem le akart be­szélni, ám én elvállaltam a beosztást, és az is igaz, hogy ebből sok problémánk szár­mazott, elsősorban anyagi. Mivel engem az izgatott, ami az emberekhez közel van, az emberekkel kapcsolatos és nem messziről nézi a napi ese­ményeket, de az iparági szintű rálátás mégis vonzó volt szá­momra, ezért...- Milyen volt a pártközpont­ban dolgozni? Sz. B.: Nekem jó főnökeim voltak, emberileg nagyon so­kat tanultam. Megtanultam nagyon sok jó vezetői maga­tartást, természetesen azt is, hogy nem szabad a vezetőnek viselkedni. Eleinte küszködtem, végül is hasznos dolog volt szá­momra, sok embert és sok te­rületet megismertem. 1966 decemberében, a IX. kongresszuson jött az új mec­hanizmus szele, akkor ki­mondták: az ipari osztályt megszüntetik. És itt visszamegyek egy fél­évet. 1965 végén a szovjetek le­tettek egy úgynevezett „Druzsba” tervet. Ezt megelő­zően a KGST-ben volt egy olyan igény az országok részé­ről, hogy épüljön valahol a Kárpátok környékén egy kö­zös atomerőmű. Viszont senki sem tudta, hogy 1964-ben üzembe he­lyezték a voronyezsi I-es blok­kot és még ugyanabban az év­ben a belojarszkit. Ez két kü­lönböző típus, a belojarszki a csernobili típus. A novovoro­­nyezsi az elfogadottabb. És ők 1965-ben letettek egy ilyen 800 MW-os típustervet, két blokkra.- Ha jó! értem: a „Druzsba” terv után minden KGST-ország külön-külön akart atomerőmü­vet építeni? Sz. B.: Igen, és valamikor 1966. február környékén volt egy kormányszintű megkere­sés a szovjetek felé: legyen egy konzultáció ebben a té­glában. Ezért utazott Moszkvába egy kormánydelegáció 1966 júliusában, Ajtai Miklós, az akkori Tervhivatal elnöke ve­zetésével. A delegációnak fel­hatalmazása volt arra, hogy aláírjon egy államközi egyez­ményt, egy 800 MW-os atomerőmű építésére, kb. 1975-ös üzembe helyezéssel. Nos, én ennek a delegáció­nak a tagja voltam, és már ek­kor megállapodás született, hogy az előkészítő munkák el­kezdődnek. Magyarország vállalta, hogy az év végére te­rületeket javasol, és utána ide jön egy szovjet delegáció, akik ezt a területkiválasztást jóvá­hagyják, megerősítik, vagy ép­pen gyengítik. Ez a munka el is indult és december 20-a körül jött ide Novikov miniszterelnök-he­lyettes vezetésével egy dele­gáció, hogy aláírják a már ko­rábban említett szerződést. Akkor már a kiválasztott terü­leteken volt egy látogatás, így Pakson és Bogyiszlón is, a szerződést pedig 1966. decem­ber 28-án aláírták.- Közben december elején tu­domására jut, hogy megszűnik a pártközpontban az ipari osz­tály. Hogyan alakul a további sorsa? Sz. B.: Eldöntött tény volt: indul az atomerőmű-beruhá­zás, és dr. Lévárdi Ferenc mi­niszter azt mondta, hogy el tudna engem fogadni a majda­ni erőmű igazgatójának, úgy, hogy az építkezést közben mi­niszteri biztosként irányítom. Én ezt az ajánlatot rendkívül nagy örömmel és gondolko­dás nélkül elfogadtam. Ez az erőműépítés akkor egy na­gyon sima dolognak látszott. És itt jön egy olyan fejezet, amely az atomerőműves pá­lyafutásomban a legnehezebb időszak volt. Ennek érzékelte­tésére elmondok egy érdekes epizódot. Nem él már az ille­tő, miniszterelnök-helyettes­ként halt meg. Akkor egy mi­niszter első helyettese volt. A parlamenti fogadáson - de­cember 28-án az aláírás nap­ján - odajött hozzám és gratu­lált az új munkakörömhöz. És olyan félviccesen, viccesen - én akkor viccnek vettem, ké­sőbb kiderült, hogy nem vicc - megjegyezte: „... jó, jó, de ebből egyálta­lán nem biztos, hogy lesz atomerőmű.” Ez volt az első jele annak - bár már a nyári tárgyalásokon is érződött né­melyek részéről -, hogy nem mindenki akarja az atomerő­művet.- Hogyan indult az építkezés megszervezése? Sz. B.: Úgy egyeztünk meg dr. Lévárdi Ferenc miniszter­rel, hogy ne a megszokott mi­niszteri biztosi titkárságot hozzuk létre, hanem a majda­ni vállalatot. Olyan embereket vegyünk be ebbe a csapatba, akik már a vállalat dolgozói lesznek. Olyan csapatot, melyből én tudom, hogy én leszek az igaz­gató - ha akkor megfelelek a másik a főmérnök... stb. Ám egy ilyen szervezet felállítása ütközött az akkori miniszté­riumi szokással. Ez volt az el­ső nagy vita a minisztériumon belül. Azt szoktam mondani: voltam én, majd két hét múlva lett egy üres szoba, amelybe bejött egy ember és megkér­dezte: ide kell hozni ezt a sze­métkosarat? így indultunk! Lévárdi Ferencet - akit az ipar egy kicsit elfelejtett - én jó vezetőnek tartottam, ebben a viszonylatban egy jó partner­nek bizonyult.- Sok a mende-monda a te­lephely-kiválasztásról. Ön ho­gyan emlékszik ezekre az ese­ményekre? Sz. B.: Én mindig haragud­tam, amikor azt mondták, hogy 100 telephelyet, meg 28- at választottak ki. Ezek ilyen körzős valamik. Ezek nem voltak komolyak. Gyakorlatilag mi volt a kiin­dulópont? Csak a Duna jöhetett számí­tásba. Felmerült egyszer a Dráva, de hamar elvetették a jugoszláv határ közelsége miatt. Tehát a Duna mellett kell telepíteni, és D-i közpon­tú kell, hogy legyen, tehát Du­naújvárostól lejjebb. Én úgy tudom, hogy amikor 1966 no­vemberében megérkezett a szovjet 30-fös szakértői bizott­ság, akkor hat telephely volt, amivel ők igazából elkezdtek foglalkozni, majd a végére há­rom maradt. A hat közül a több­ség Bács megye területén volt, illetve Tolna megyében Bo­­gyiszló és Paks. A bácskai ré­szen nagyon negatívan fogadta a vezetés a telepítési tervet, de a szakértőknek sem tetszett a te­rep. A Tolna megyei vezetés rendkívül nagy vehemenciával fogadta és nagyon szerette vol­na, hogy a megyébe kerüljön a beruházás. Ez érthető is volt, hiszen 1945-ben egyetlen ipari üze­me volt, a szekszárdi selyem­­hernyógubó-feldolgozó üze­me. 1967 elején a szovjet szak­értők vezetője felkeresett en­gem és beszámolt tevékenysé­gükről, javaslatukról és aggá­­jukról. A szakértők a partvizsgálati, a kőzetminták, az árvízi ada­tok és egyéb szempontok alapján egyértelműen a paksi telephelyet javasolták. Ám je­leztek egy komoly konfliktus­­veszélyt, mert ők úgy látják, hogy az ERŐTERV egy cso­portja túlzottan elkötelezte magát Bogyiszló mellett. Eb­be beletartozik az is, hogy a megyei vezetés is nagyon tá­mogatta a bogyiszlói telephe­lyet.- Önt mi győzte meg arról, hogy a paksi telephely alkalma­sabb? Sz. B.: Ami engem alapve­­tőenn meggyőzött a paksi te­lephely mellett, az az árvíz és feltöltések aránya. Bogyiszlón kétszer volt je­ges ár ebben a században, és 2-3-szor több földet kellett ott megmozgatni, mint Pakson. Végül is a megyei vezetés már 1967 áprilisában elfogadta a paksi telephelyet, ám itt érde­mes megemlíteni egy akkori szemléletet. Tolna megyének volt egy távlati fejlesztési terve, melyet a VÁTI készített. A VÁTI úgy minősített, hogy Paks nem al­kalmas távlati bővítésre, és ez később is rengeteg gondot okozott. A terv szerint város lesz Bonyhádból, Dombóvárból, Tolnából, Dunaföldvárból, csak Paksból nem. Mert egyrészről a lösz­domb, rpásrészről a Duna úgy beszorítja a települést, hogy itt csak egy szűk sáv alkalmas te­lepülésfejlesztésre, és az egy városhoz kevés. Nos, ez a szemlélet annyira bement a vezetés köztudatába, hogy kezdetben Paksról nem is le­hetett beszélni. Ez a szemlélet még akkor is nagy gondot okozott, amikor várossá nyil­vánították Paksot. Ugyanis mindig visszanyúl­tak a VÁTI-tervhez. Tehát itthon a sajtóban még megy a vita, hogy hol legyen a telephely, viszont mi már ’67 elején elfogadtuk a paksi te­lephelyet, és erre készült az úgynevezett műszaki terv fel­adatterve. • (Folytjuk.) 1969 áprilisa, megkezdődnek a földmunkák A „Druzsba” tervtől az első „Nyet”-ig Beszélgetés Szabó Benjáminnal

Next

/
Thumbnails
Contents