Atomerőmű, 1983 (6. évfolyam, 1-8. szám)
1983-08-01 / 5. szám
2 ATOMERŐMŰ ÉPÍTŐI Duna menti fiatalok találkozója Közel négyezer látogatója volt a Paks város-járás iifjúsági bizottsága által szervezett XH, találkozónak. A tervezett programok közül ugyan elmaradt a hőlégballon- és sár k a nyirapü lö-:bem u t'ató — kedvezőtlen időjárás miatt —, de a többi kellemes szórakozást nyújtott a fiataloknak. A béke jegyeben megrendezésre kerülő összejövetel megnyitóján békeíelihiivást olvastak lel a világibéke megőrzéséért. Fényképeinken megörökitettünk néhányat a gazdag műsorból.----------A délelőtt lebonyolított kézilabdatornát a dunaújvárosiak nyerték A néptánckedvelők több egy üttes műsorában is gyönyörködhettek. Képünkön a bajaiak láthatók. Politikai dalokat tűzött műsorára a Varga—Turnovszky duó Este a Color és az Első Emelet együttes koncertezett. Itt az Első Emelet tagjai adják elő műsorukat. Fotók: Kecsmár Tibor. Jokíuansagok - nyílt lelteiben Kedves Béni bácsi! Kérjük. ne haragudjék ezért a bizalmaskodónak is tűnhető megszólításért, de mi itt tízezren egymás közt érek óta ezt szoktuk meg Levelünk, jókívánságaink igencsak lekésik július elsejét (akkor lettek volna igazán aktuálisak), ám a lapban való megjelenés késése nem csökkenti az elköszönés. a tisztelgés őszinteségét, szívességét. Kedves Szabó Elvtárs! 1982. december 12-én. késő este, amikor megindult az I. számú reaktorban a szabályozott, önfenntartó láncreakció, miközben sokan és sok szépet mondtak, ön csupán ennyit: „Tizenöt évi munkám van nekem is ebben ... Mit mondjak? ... Boldog vagyok! . . . Ügy természetes, hogy együtt örültünk a közös munkasikernek. Együtt voltunk ott az atomerőmű alapkövének lerakásánál, aztán az első reaktor beemelésénél. Emlékszik? önnel együtt hányán lestük a kényes műveletet. Sok fénykép őrzi ma is az eseményt, a későbbi jelentős pillanatokat. Ott volt az üzemanyag berakásánál, a nyomáspróbáknál és minden munkánál, amelyeknek eredménye végül is a sikeres fizikai és energetikai indítás lett. A tizenöt évi munka sikeres, maradandó: 1982. december óta áramot ad a paksi atomerőmű, s ebben önnek is meghatározó szerepe volt. Köszönjük! Szabó Elvtárs! ön új beosztásba került, az OVIT igazgatója lett. Gratulálunk ehhez! Annál is inkább, mert nem szakad meg az atomerőművel kapcsolata: az OVIT által épített távvezetékek kötik majd az országos hálózatra a hamarosan üzemelő //.. III., IV. sz. reaktorok energiáit. Tudjuk, sokan és sokszor búcsúztatták június végen Ezek is az ön iránt érzett vezetői, dolgozói megbecsülés, szeretet, köszöntés alkalmai voltak. Az ajtaján akkoriban történt kopogtatások idején már megfogalmazott, de el nem küldött távirat szövegével zárjuk levelünket: Szabó Benjamin igazgató elvtársnak Országos V illamostavvezetéképitö Vállalat Budapest Fogadja őszinte köszönetünket és elismerésünket a paksi atomerőmű beruházáson kifejtett munkájáért, es sok sikert kívánunk uj. felelős beosztásához! Paks, 1983. augusztus. Oda kell figyelni a katonák véleményére A honvédelmi miniszter parancsáig nyugállományba került egy katonatiszt. Alezredes. Egy parancsnok, aki 18 és fél évtg állt az MN 298fi alakulat élén. A neve: Káldy Zsigmond. Ez a hír — önmagában — nem érne többet egy személyi hírek, közleményeknél, még ebben a lapban sem. Akkor sem, ha egyúttal átvehette „A Haza Szolgálatáért Érdemérem" arany fokozatát. Hacsak... Hacsak nem egy különös és különleges alakulat parancsnokáról lenne szó, hacsak nem ösztönözné egy civil (de tart. alhadgy.) tisztelőijét a szándék: egy riportban megőrizni valamit egy nem töretlen életútból. Ünnepi tiszti gyűlés. Fehér gallérok. kitüntetések. Piros emelvény, sok mikrofon. A magasabb egység, az alakulat, a sorállomány nevében ... A még ültében is kimagasló ember szeme párás, látszik. hogy meghatódott, fejét le-lehajtja, száján csaknem kamaszkori kényszermosoly. Küszködik az érzéssel, de most ő következik, válaszolni kell. Kellene. Mert a gondosan előkészített beszédből csak néhány szó hangzik el, s aztán még papír nélkül néhány. Köztük most nem bántó ismétlődéssel a köszönet, az emlékezés a jelen, a közelés távolabbi múlt bajtársaina'k, sokezer katonájának. Honvédnek, tisztesnek, tiszthelyettesnek és tisztnek. Aztán a riporter kétségbeesése: meg lehet szólítani itt és most ezt a parancsnokot? És lám — lehet! Valami belső kényszer diktálja, hogy „összeszedve magam” így szóljak: — Parancsnok elvtárs! Kérek egy rövid beszélgetést öntől az Atomerőmű Építői részére. — Hogy őszinte legyek, most nem szívesen, de holnap még nehezebb lenne. Kérdezzen! — Tiszti pályáján, különösen az MN 2986 alakulat élén eltöltött 18 és fél évről mire emlékszik vissza a legszívesebben, a legbüszkébben? — Nem udvariasságból, hanem valóban, először is megköszönöm az Atomerőmű Építői című lap érdeklődését; s hogy velem együtt meghallgatták a miniszter elvtárs parancsát nyugállományba helyezésemről, s hogy átvehettem „A Haza Szolgálatáért Érdemérem" arany fokozatát. Ha lehet, írja meg. hogy köszönöm, s hogy halálomig büszke leszek a kitüntetésre. Ami a kérdését illeti: Mennyi fér bele ebbe a cikkbe? Mert akár teleírhatnánk ezekkel az újságot!.. Az egyik legszebb emlékem, amikor igen rövid idő alatt (három hét!) sikerült megszervezni ezt az alakulatot, és a katonák, tisztek elégedettek voltak a kialakított munka- és életfeltételekkel. (Folytatás a 8. oldalon.) Nézz magadba! Igyekszem lépést tartani a korral, sokat olvasok és ezért tisztában vagyok vele, hogy érvényesülni nem minden ember tud, sokszor még úgy sem, ha nagyon akarja. Jön aztán az elégedetlenség, a sértődöttség, a keserűség, bánat, s főleg azoknál, aki'k az érvényesülést kizárólag a „ranglétrán" való előbbre jutásban, az éveken keresztül áhított pozíció elérésében, vagy egy külföldi munkahelyiben látják. A téves felfogások ellenére számtalan szép példája van az egy életen keresztül egyazon helyen végzett egyazon tevékenység előnyeinek, tartalmasságának, hasznának, értékének. (Jó azoknak, akik mindezt magukénak vallhatják.) De hát melyik szakma, milyen beosztás hasznosabb a másikhoz képest, vagy egyáltalán személy szerint ki az értékesebb? (Bonyolult kérdések!) Aki dolgozik, előbb-utóbb igényli munkája elismerését, az elismerés örömet okoz számára, és ez fokozza a vonzódást az adott tevékenység iránt, így kedvvel fogja Végezni továbbra is a dolgát. (Vezetőknek többször elolvasandó az előző mondat!) Az öröm és a kedv nem független az összehasonlításoktól, viszonyításoktól, mégsem ezek a meghatározók, hanem az, hogy mindenkinek tudnia, éreznie kell, hogy a „nagy egész” akkor működőképes, ha minden „fogaskerék” a helyén van — akár kicsi, akár nagy —, tehát a különféle emberek saját területükön végzett jó munkája nélkül nem alakulhat ki jó társadalmi közérzet. Namánmost, ahogy a jó munka a társadalmilag hasznos termékkel, úgy a személyiség értéke, fejlettségi szintje is jellemezhető például a közösségi vonásokkal, azzal, hogy ki mit tart értékesnek, mit ítél fontosnak, mit tekint hasznosnak, mit lát szépnek, mit érez ízlésesnek, milyen az igényszintje, az aktivitása, és a többi. (Remélem, sikerült jól megfogalmazni a dolgokat.) Saját magunkat nemcsak a külső kedvező vagy kedvezőtlen bírálatok következtében kell formálni, hanem az elénk tűzött célok elérése érdekében is. De ha a sokat emlegetett közösségi embert akarjuk megformálni, egyáltalán tudjuk, hogy milyen elveket kövessünk? A „felelősséggel tartozunk egymásnak és egymásért” felfogása mennyire jut kifejezésre a mindennapos gyakorlatban? Ha ezeket a kérdéseket próbáljuk megválaszolni, nem árt magunkba nézni egy kicsit. (Most én is magamba nézek.) Ma már nagyon szégyellem, de volt rá eset, amikor egy igazán bajban lévő haverom panaszai hallatán csak az jutott eszembe: ^milyen jó, hogy ez mind nem velem történt”. Annyira megszoktuk már a folytonos sírást-rívást, a panaszáradatokat, hogy ezeket jóformán senki nem veszi komolyan. így voltam én is. Azt a bizalmat, amit a haver belém helyezett, ezzel a „jó tanáccsal” Viszonoztam: „nézd öregem, amit főztél, azt edd meg magad”. Ö imég próbálta magyarázni, hogy ezt nem ő főzte, maga is inkább a „fazékban” van, de én a kijelentésem magas .röptéjétől megmámorosodva nem nagyon figyeltem oda, sőt, a mentegetőzése azt a benyomást keltette bennem, hogy mos beletrafáltam a gyengéjébe, és nyilván röstelli bevallani hülyeségét. „Ha valaki hülye haljon, meg” — gondoltam. Meg is halt szerencsétlen, és halála igencsak gyanús volt, volt aki öngyilkosságra gyanakodott. Léhet, hogy pont én segíthettem volna elkerülni a tragédiát? Nem, nem, ez ki van zárva, én nem voltam illetékes a gondjai megoldásában. Miért nem fordult az illetékesekhez? Különben is, a „lecsúszott” alakok, akik már más segítségére szorulnak, inkább megvetést, mint támogatást érdemeinek. Igazam van? Bennem bezzeg ég a becsvágy, hogy jobban éljek ... (Jaj, ez a „becsvágy” szó nem jó ide, mert ez azt jelenti, hogy úgy akarok megszerezni, élvezni valamit, hogy azért semmit sem adok, azaz munka nélkül akarok jól élni, mások terhére gazdagodni) .... akarom mondani, nekem igényeim vannak (az igény viszont pozitív jelenség; ennél a fogalomnál a kitűzött cél és a megvalósítást szolgáló eszközök egymással összhangban vannak), és én az igényeim kielégítésére törekszem. Amúgy is rossz fényt vetett volna rám, ha egy „problémás” emberrel tartottam volna a kapcsolatot. Ezt anélkül, hogy mondtam volna, remélem, ő is megértette. Szóval engem semmilyen vád nem érhet, én az utolsó kommunista szombaton is bementem dolgozni, pedig itt volt nálam Pestről az Enikő, akinek olyan gyönyörű alakja van, hogy mesélni sem lehet szebbet, és egész délelőtt otthon szobrozott, míg én a közösségért dolgoztam. Hiába szidott aztán délután egyfolytában, én tudtam, hogy a meggyőződésem szerint, jót cselekedtem. Ismerem magamat, én egy fegyelmezett, kreatív, önálló személyiség vagyok, aki meg tudja ítélni, hogy mi a jó és mi a rossz. Igaz, legutóbb, amikor észrevettem, hogy a Józsi lopja a vízcsapokat, és ő is észrevett, aztán mondta, hogy segítsek neki, azon dilemmáztam: mi volna a helyes. Főleg megzavart az az újságban olvasott mondat, hogy „a vétkesek közt cinkos, aki néma”. Talán szólni kellett volna neki, hogy ne lopjon? így voltam kedden délelőtt azzal a pálinkával is, amivel a Jani bácsi kínál. Én persze egy kortyot sem ittam — minkaidőben nem szabad —. bezzeg az öreg Jani úgy berúgott, 'hogy még most is pirosliiík az arca, ahol lenyúzta a bőrt, amikor pofára esett. (Alig tudtuk kitámogatni a déli kapunál.) Talán nem kellett volna hagyni inni? Hiába na, még sokat kell tanulmányoznom a személyiség értékmérőit, meg a szocialista embertípus közösségi vonásait, pedig már néha úgy érzem, hogy mindent tudok, és mégsem sikerült sokszor az elméletet a gyakorlattal összeegyeztetni. Könyv nélkül fújom: „Az igényszint akkor fejlődik megfelelően, ha az egyén elsősorban önmagával szemben igényes, s csákis ez esetben támaszthat igényeket másokkal szemben is”. Aztán amikor a „ragacsban” lebajítunk 8—10 korsó sört, egészen másképp néz ki a leányzó fekvése. De én igazán közösségi ember akarok lenni, és érvényesülni is akarok ... Toes
