Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1935
8 seket nyújt be az ottani önképzőkörben, megismerkedik Jókaival, akivel később együtt lesz híres íróvá. 1842-ben az Athenaeumban, az ország első szépirodalmi lapjában megjelenik az első verse. De még két évig kell ide-oda hányódnia, mig végre Vörösmarty felismeri nagy tehetségét s 1844-ben megjelennek összes költeményei. Ezzel véget ér Petőfinek nyomorúsággal, szenvedésekkel telt öt esztendeje és mint egyre szélesebb körben, majd országszerte ismert népszerű költő megkezdi életének utolsó, dicsőséges öt esztendejét, amikor annyi kitartó küzdés és szenvedés után eljut a Parnassusra, a halhatatlanság honába. Ennek az öt esztendőnek a legkimagaslóbb időszaka: 1848. március Idusa, a magyar szabadság hajnalhasadása, amelynek kivívásában Petőfié az oroszlánrész. Március Idusának legdrágább kincse, a szabad sajtó, jóformán Petőfi egyéni érdeme. Ekkor lett ő hazánk legnépszerűbb embere s csak fokozta népszerűségét, hogy a közben kitört szabadságharcban 1849. július 31-én a segesvári csatában, amint ő azt megjósolta — ott esett el a harc mezején s holt testén keresztül fúvó paripák száguldoztak. Kedves tanuló ifjúság! Íme előttetek nagy vonásokban Petőfi ragyogó földi pályája. Láthatjátok e vázlatos előadásból is, hogy Petőfi sokat, nagyon sokat szenvedett, míg feljutott a Parnassusra. De ennek a sok-sok szenvedésnek megvan a gyönyörű, soha el nem múló jutalma: ő lett hazánk legnagyobb dalköltője, aki a világirodalom legkiválóbb költői között foglal helyet. De mi tette a mi Petőfinket ilyen kiváló költővé? Első sorban istenadta tehetsége. Igen, Petőfi nagy genie volt, olyan tehetség, amelyet mozgalmas és szenvedésekkel telített ifjúsága valósággal gyémánttá köszörült. Kiválóságának másik oka tiszta lelke, szilárd jelleme és vas akaratereje. Ezeknek a ritka tulajdonságoknak birtokában aztán a soksok nyomorúság közepette gyenge testben is fiatal, üde, erős és bizakodó maradt az ő lelke. Ezért van azután, hogy nincs egyetlen költőnk sem, aki olyan közel férkőznék a lelkűnkhöz, mint Petőfi. A magyarság zömének lakóhelyét, az Alföldet, egy költőnk sem énekelte meg szebben, mint ő. Az Alföldről szóló költeményeiben kitárul előttünk annak minden szabad és napsugaras szépsége. Itt született ő is, az alföldi szép nagy rónaságon, itt élte át boldog gyermekkorát, itt hangzott el a dal: Cserebogár, sárga cserebogár. Mint a börtönéből szabadult sas, úgy szárnyalt az ő lelke a rónák végtelenje felett. Egyformán kedves neki az Alföld tanyavilága, az elhagyott csárda, a kanyargó Tisza, a búsuló juhász, a betyár, a csikós, a vizetvivő menyecske, a szilaj nádparipán lovagoló gyermek mindmind szinte élnek az ő költeményeiben. Örömünket és bánatunkat, erényeinket és hibáinkat, csalódásainkat és magyar büszkeségünket az ö egyszerű szavainál szebben aligha tudnánk kifejezni. Annyira, hogy szinte azt mondhatjuk, amióta az ő költeményei elterjedtek, azóta az ő nyelvén beszélünk. Csak természetes, hogy az a költő, aki úgy ismerte a magyar földet, annak népét, szinte rajongással szerette hazáját is.
