Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1935
7 hajlam egész életén át megmaradt benne. Sorba olvasta az iskola kis könyvtárának könyveit, melyek pedig többnyire német nyelven voltak írva. Különösen a természetrajzi és történelmi könyvek érdekelték őt. A klasszikusok közül már ekkor legközelebb áll leikéhez Horatius. Különösen ódáit kedvelte. Kedves ódája volt az „Aequam memento“ kezdetű óda. Valószínű, hogy Petőfi azt a férfias keménységet, melyet az életben rázúdult szenvedésekkel szemben tanúsított, Horatius költeményeiből merítette. Horatius iránti vonzalmának másik oka, hogy itt Aszódon kezd ébredezni a tizennégy-tizenöt éves ifjú költői hajlama. Maga írja később 1845-ben az „Úti jegyzetekében: „Aszód! Csak egyszer kellene tőlem ezt a szót hallanod s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam. S mily eseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először színésszé lenni.“ A harmadik tanév végén nagy kitüntetés érte a kis Petőfit. Koren professor, aki azt addig maga szokta megírni, őt bízta meg az akkoriban szokásos évvégi búcsúzó (valedictio) megírásával. A költemény címe: Búcsúzás az 1838. esztendőben. A kis költemény 54 sor hexameterből áll. Ez a rövid költemény is elárulja a kis Petőfi oroszlán- körmeit nemcsak könnyen folyó hexametereivel, hanem világos elrendezésével is. Ebben előbb Ovidiustól és Nepostól búcsúzik el, aztán az aszódi evangélikus egyháztól és a pesti evangélikus esperesség felügyelőjétől báró Podmaniczky Lajostól, az ünnepély hallgatóságától, végül Koren professortól és tanuló társaitól. Aszódról a selmeci evangélikus líceumba került Petőfi. Itt már túlságosan kifejlődött benne az önálló cselekvés és elhatározásokra törekvő vágya. Ehhez járult, hogy egyik szláv érzelmű tanára mindenáron tótot akart belőle nevelni. Petőfi azonban hajthatatlan maradt. Csak magyar írókat olvasott, magyarul próbálgatta a szavalást és versírást s csak a magyar önképzőkörben szerepelt nagy buzgalommal. Szláv érzelmű tanára azután ezért bosszúból megbuktatta. Ez a körülmény, de főleg a selmeci szláv légkör s végül az a körülmény, hogy apja időközben vagyonilag tönkrement, annyira elkeserítette Petőfit, hogy 1839 februárjában elhagyta Selmecet és szíve vágyát követve Pestre megy, hogy ott valahogy a színészek közé jusson. Ezzel Petőfi kikerült az élet forgatagába s mivel az anyagilag tönkrement apja levette róla kezét, a gyermekifjú teljesen magára maradt. De ő nem ijedt meg a reázúdult megpróbáltatásoktól, sőt minél többet szenved, jelleme annál keményebb lesz. Eleinte a Nemzeti Színháznál afféle színházi szolga. Majd egy rokona szánalomból magára vállalja további taníttatását, de csakhamar lerázza magáról a fiút. Ekkor Sopronba megy s beáll katonának. Itt sokat szenved, de nem durvul el, hanem minden szabad percében olvas, tanul, képezi magát. Gyenge szervezete azonban nem bírja a katonaélet fáradalmait s egy jószívű katonaorvos közbenjárására elbocsátják a katonai szolgálatból. Azután megfordul Pozsonyban, Pápán, majd ismét színész akar lenni Székesfehérvárott, Kecskeméten, Debrecenben, azután újra Pápán tanul a református főiskolán, még pedig szép eredménnyel, szép ver
