Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1928

7

így áll még 30 évig; tehetségben és készségben, örök ifjúságban és öregbedő sikerekben meg nem fogyalkozva, meg nem csökkenve. Csodás jelenség, fenséges fantom, melynek dclelője után nem az árnya nő, hanem a fényessége.

A délibábos görög mithológia regéli, hogy Pindaros gyermekkorában elaludott a Helikon tövében s a döngicsélő méhek mézet hordtak ajakára. Jókai is bohó és boldog gyermekként aludt egész életén át a magyar Helikon lábjában. Iratos fűpázsit volt a heverője, ibolyás domb a párnája, magyar álmot hullajtó akácvirág a takarója. Viliódzó képek remegtek behúnyt szeme előtt. Az erdő titokzatos mélyéből sóhajok szálltak, kacaj csendült, hol meg sírás zokogott fel. A mesevilág királyfiai és tündérlányai roppták ott a táncot — mint Meotis ingoványaiban; a sűrűben óriások viaskodtak, a csalitban hajbókoló törpék incselkedtek; boszorkány sikongott a sötélben; csengő dió és szóló szőlő zengett a fénypihéket permetező fákon. Távolból húsz millió magyar kórusa zöngte eget kérő zsoltárát. S ez álmok vetítő vászonán csodás zavarában a harmóniának ifjak és leányok, férfiak és nők az erények magaslatán és a bűnök mélyén jelennek meg, küzdenek és buknak, játsznak és győznek, szeretnek és gyűlölnek úgy, mint soha még földi halandó. És aki e túlvilági álmokat álmodta, az nyolcvan éves koráig nem is ébredt fel e földtekén. Hiszen még halálos ágyán is azt súgja a mellette busongó Beöthy Zsoltnak: »Lesznek még nekünk vigabb napjaink is« Nyolcvanadik tavaszának egy illatos májusi napján egyszerűen átálmodta magát egy másik planétára.

E tüneményes képzelet első regényírói tulajdonsága, mely mámorhajón szivárványszín vitorlák alatt szegdeli az álmok tengerét. — De kincseket szór az életnek is. — Életet és egészséget adó, bánatot zsongító, fájdalmat csittitó gileádi balzsamát a jókedvnek. Nincs az az orvos széles e világon, ki oly jó gyógyírt tudna lanácsolni a beteg léleknek, mint aminőt Jókai írt mosolyt fakasztó, derűt árasztó, áldott napsütést özönlő soraiban. — És milyen a hangja ?! Susog mint a szerelmes alkonyi szellő, felharsan csattogva minta vihar orgonája, kacag és sír, harsonáz és jajong. Csak ő tudná méltón megírni, hogy milyen, íme varázslatos nagyságának hármas zára, titkos kulcsa: a tüneményes képzelet, az éltető jókedv, a méznél édesebb beszéd, mint ezt az irodalomtörténet rég megállapította.

Hiába tépdesi a kritika, pellengérezi ki a bírálat egyes gyengébb műveit; hát az édes anyaföld termésében nincsen-e rossz esztendő? Pedig azt a jó Isten adja. Még a napnak fénytükörén is vannak foltok.

És még 30 évig szántja gyöngytolla a papirosmezők csodatermő barázdáit. Vissza visz a múltba Minden poklon kérésziül a keresztes hadak idejébe, elvezet a Bálványos vár-ba, az Árpád-kori székelyek közé. Majd Krasznahorka büszke várában hallgatjuk a tárogatót A lőcsei fehér osszo/ry-nyal s elkísérjük Ocskay brigadérost Szeretve wind a vérpadig. Édes izgalomba rezzend lelkünket a Névtelen vár rejtélye s hozsannás meghatottság szállja meg az Egy az Isten zsolozsmás igéitől. Meglátogatjuk vele az oroszok földjét, hol a Szabadság a hó