Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 26. (Budapest, 2008)

Lilla ERDEI T.: Kerchiefs Adorned with Bobbin Lace Pendants from the Second Half of the 17* and First Half of the 18th Century

nél, Palotay Gertrud, Takács Béla és László Emőke úrihímzésekről, egyházi textilekről és Eva Marková szlovák csipkékről írt tanulmányából ismerjük. A hozományjegyzékek és hagyatéki leltárak nagy számban említenek különböző kendőket, de özv. Szinyei Merse Kristófné Bárczay Ilona kelengyéi között (1677) egy kivételesen pontos leírás található: „Item más egy fejér varrásos zsebbe való keszkenő, szögiedre való négy darab csipke". Héderváry Katalin hagyatékában (1681) a „négy darab csipke" említése feltehetően az összetartozó csipkecsüngőkre utal. A botpaládi eklézsia leltárkönyve a következő úrihímzéses kendőt említi: „keszkenő, sűrű patyolat, a négy szegletin egyforma virágok veres, sárga kék és zöld selyemmel, mindenik virágnak a tövén tsipke varrva, körös környül sárga kötéssel". A kissárosi unitárius egyház jegyzéke a csipkék felvidéki eredetére utal: „köröskörnyül másfél ujnyi szélességű fáin toth csipkével a négy szegin hasonló toth csipkéből alkotott egy-egy küsded tányérni nagyságú kerek circulusokkal ékesíttetett". A csipkesarkoknak általánosan használt megnevezése nincsen, mindegyik forrás vagy tanulmány másként említi: „szögletire való négy darab csipke", „csipkelebeny", „egy-egy küsded tányérni nagyságú kerek cirkulusok", „kerek tsipkelebenyek", „kör alakú vertcsipke dísz", „cérnacsipkelebenyek", „vert csipke csüngő". Az Iparművészeti Múzeum darabjai Az első darab egy Maros megyéből származó úrihímzéses keszkenő, körben szélcsipkével és a sarkokon csipkecsüngővel. (6-7. kép) A kendő belső sarkaiban selyemből és ezüstszálból hímzett, spirálisan kunkorodó virágszárral körbezárt, az oldalakon kacson ülő, kinyílt virágú gránátalmák. A kissé ovális csipke mintája a reneszánsz hímzés- és csipkemintakönyvekből jól ismert, ún. olaszkorsós ábrázolás. A kétfülű korsóból páros számú, virágos-leveles ágból álló virágcsokor ágazik ki, mely a török páros osztást követi. Az oldalak csipkedíszét a sarokmintában megjelenő ötszirmú virág egymás mellé állított sora adja. A csipke készítéséből, méretéből, színéből, a hímzés és a sarkok harmóniájából arra lehet következtetni, hogy a csipkét erre a kendőre tervezték. Mivel az egész munka szerves egységet képez, László Emőke az úrihímzésből kiinduló, 18. század eleji datálását a csipkére is érvényesnek tartom. A csipkét külön értelmezve, technikája és mintakincse alapján a 17. század végén is készülhetett. A múzeum egyik 1700 tájára datált lepedőszél csipkéjének mustrája rokon ezzel a darabbal. A következő darab a gyüdi evangélikus egyháztól, 1680-ból származó úrasztalterítő. A szövet zöld-fehér selyem lampasz, sarkain zöld selyem, ezüst skófium és arany fémfonalas vert csipkével. A csipke központi, skófiumból készült mintája a hasított héjú gránátalma, melyet a záró körívhez póksorral kapcsoltak. A csüngők eredetileg a csipke alapanyagához illő skófiummal hímzett úrihímzéses keszkenő sarkain lehettek. Valószínűleg ezt az eredeti keszkenőt ajándékozták a gyüdi egyháznak, majd a kendő elhasználódása után a csipkesarkokat lebontották, és felvarrták egy színben hozzájuk illő térítőre. Ezt a funkcióváltást támasztja alá, hogy a terítő mérete nagyobb, mint azt a csipke méretei megkívánnák. Másrészt a lampasz szövetet általában nem díszítették, mert a drága alapanyag és az aprólékosan mintázott szövet magában is értékes és mutatós darab volt. A virágmotívum készítéstechnikája tovább él egy skófiumból készült 17-18. századi felvidéki főkötő és egy 1896-ban, a felvidéki Körmöcbányái Állami Csipkeverő Iskolában készült ún. „Zrínyi Ilona-gallér" technikai megoldásaiban. A külső keret rusz-