Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 25. (Budapest, 2007)
In Memoriam Imre Jakabffy (1915-2006)
JAKABFFY IMRE (1915-2006) Előkelő dzsentri kaszinók termeiben és nemesi udvarházakban a dualizmus korában sokszor és sokan emlegették azt a történetet, a régi magyar anekdotakincs egyik gyöngyszemét, amelynek csattanója már- már szállóigévé vált annakidején: „so jung und schon ein Jakabffy?”. Az egykori határőrvidéken posztoló osztrák katona elképedt, hitetlenkedő kérdése - aki úgy tudta, hogy a számára nehezen kimondható családnév a főispán szinonimája - mára alig ismert, mondhatni, kikopott korunk kollektív emlékezetéből. Ám nemcsak a történet merült feledésbe, a nagy múltú történelmi famíliák neve, tekintélye is erősen megfakult az utóbbi ötven, hatvan évben. Valószínűleg kevesen vannak az „érintettek” közül, akik e változást úgy élték meg - a bölcs rezignáltság, az önirónia és a felhőtlen derű utánozhatatlan elegyével -, mint szeretve tisztelt egykori kollégánk, Jakabffy Imre. Pályájának indulása több volt, mint ígéretes. A budapesti Pázmány Péter Tudomány- egyetem Jog- és Államtudományi Karán folytatott tanulmányai befejeztével annak az intézménynek a munkatársaként bővíthette ismereteit és kamatoztathatta kiváló képességeit, amely a korszak tudományosságának egyik fellegvára volt. A nagy hírű földrajztudós, az ország miniszterelnöke (1939 és 1941 között), Teleki Pál által alapított „Magyar Táj- és Népkutató Intézetről” van szó, amely a Közép-Duna medence történeti földrajzának, az itt élő népesség etnikai összetételének elfogulatlan, objektív feltárását és kutatását tekintette fő feladatának. A tudományos kutatás módszerei, az összehasonlító statisztikák kimunkálása és gyakorlati alkalmazása jó néhány meggyőző, Európa-szerte elismerést keltő eredményt hozott. Ez utóbbiak közé tartozik az úgynevezett „trianoni”, majd a történeti Magyarország - számadatokkal akkurátusán alátámasztott - etnikai térképének megszerkesztése, amely mindenekelőtt az intézmény sokra hivatott munkatársának, Jakabffy Imrének a felkészültségét, szakértelmét dicséri. Ezek és az ehhez hasonló feladatok kézenfekvő módon kínálták fel egyfajta politikai szerepvállalás lehetőségét. Hasonló helyzetben mások talán kevésbé tudtak volna ellenállni az ilyen kísértésnek. Az ifjú szakember azonban, dacolva és szembehelyezkedve a családi hagyománnyal - apja, Jakabffy Elemér (1881-1963) 1910 és 1918 között a magyar országgyűlés főrendi házának tagja, majd 1928 és 1940 között a magyar kisebbség legtekintélyesebb képviselője volt a bukaresti román parlamentben - nem kívánt a politika akkoriban kiváltképp ingoványos terepére lépni. Ám a kihívás, a „feladat” utóbb megtalálta őt - igaz, más helyzetben, alapvetően megváltozott körülmények között. 1947 februárjában szakértőként tagja volt a magyar országgyűlés küldöttségének, amely a második világháborúban győztes ’szövetséges nagyhatalmak’ képviselőivel folytatott tárgyalásokat Párizsban. S amelynek vezetője, Gyöngyösi István külügyminiszter február 10-én aláírta azt a 181
