Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 25. (Budapest, 2007)

In Memoriam Imre Jakabffy (1915-2006)

békeszerződést, amely rögzítette az ország immár végleges - az 1938. január 1-jei állapotokkal lényegében megegyező - államhatárait.

Az ezt követő év, 1948, fundamentális változást hozott Magyarországon. Különösen fájó, tragikus volt e fordulat azok számára, akiket az új helyzet - a kemény diktatúra most következő évei - létükben, egzisztenciájukban fenyegetett. Akik kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy mindaz, ami korábban előnyt jelentett - a kedvezményezettség, a születés okán megszerzett állítólagos „kiváltságok” -, hirtelen szertefoszlott, majd súlyos tehertétellé vált. Ami bizonyos volt: mindazok, akik „osztályidegenné”, azaz ellenséggé nyilváníttattak, e dermesztő légkörben, az élesedő osztályharc megpróbáltatásai, sokszor megalázó viszontagságai közepette a lehető legrosszabbra számíthattak. Az életbe vágóan fontos, megkerülhetetlen kérdés számukra így merült fel: létezik-e olyan intézmény az 1950-es évek Magyarországán, amely igényt tart tudásukra, tapasztalatukra, munkájukra? [A Teleki Intézet felszámolása - kell-e mondanunk? - a kiépülő kommunista „kultúrpolitika” első intézkedései közé tartozott.!

Jakabffy Imre sorsa, életútjának alakulása valószínűleg egyike volt a szabályt erősítő kivételeknek. „Az én esetem azt példázza - mondta néha, tárgyilagosan s nem csekély iróniával -, hogy olykor homokszem kerül a rendszer elnyomó gépezetébe.” A mentőöv - némi túlzással: az életmentő segítség - a humán tudományok világából érkezett. Éspedig egy olyan program formájában, amely két intézmény - a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Kutató Csoportja és a Magyar Nemzeti Múzeum - „ötéves tervének” egyeztetett, közös vállalása volt. Nevezetesen a „Közép-Duna medence régészeti bibliográfiájának” összeállítása, amelynek kezdeményezője és irányítója,

Banner János professzor határozott elképzelésekkel rendelkezett. Pontosan tudta, hogy e munka elvégzéséhez feltétlenül szükséges egy odaadó, példás felkészültségű munkatárs, akit sokoldalú tájékozottsága, műveltsége, áttekintő képessége, hajlama, adottságai és - nem utolsó sorban - kivételes munkabírása mintegy predesztinálnak e faladatra. E munka végeredményéről, amely napjainkig nem kevesebb, mint hat új, bővített, átdolgozott kiadást ért meg - az utóbbiak, Banner János halála után, egyedül Jakabffy Imre produktumaként, az ő neve alatt -, elég, ha a magyar régészet doyenjének, Trogmayer Ottónak a szavait idézzük: „a bibliográfia tudományszakunk kétségkívül legsikeresebb teljesítménye az utóbbi fél évszázadban”.

E feladatnak köszönhetően az ötvenes évek első felében Jakabffy Imre „azilumot”, menedéket talált a Nemzeti Múzeum ódon falai között, az ott működő Régészeti Könyvtárban. Ám az 1956-os forradalmat követő megtorlás - célszerű átszervezésnek nevezték akkoriban - számos kollégájához hasonlóan őt is pályamódosításra kényszerítette. A súlyos retorziót elkerülte ugyan, de új munkahelyre irányították: 1957-ben az Iparművészeti Múzeum könyvtárának beosztott munkatársa lett - mintegy büntetés gyanánt, ahogy akkoriban és utóbb is sokszor hallhattuk tőle.

Az ezt követő bő egy évtizedben a kitaszítottság, a kiszolgáltatottság érzése lassan oldódott, idővel meg is szűnt - a rendszer úgynevezett konszolidációja nyomán -, ám különösebb elégedettséggel, derűvel nemigen emlegette ezt az életszakaszt. Majd elérkezett az 1970-es esztendő, amely az Iparművészeti Múzeum történetében, egyszersmind Jakabffy Imre pályáján is felettébb előnyös, örvendetes változást hozott. Az akkor hivatalba lépett új főigazgató, Radocsay Dénes elhatározta, hogy átformál182