Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 21. (Budapest, 2002)

In Memoriam

MIKLÓS PÁL (1927-2002) „Vu Tao-ce, a mester - aki, mint tudjuk, nem halt meg - egy csodás tájképet festett egyszer a palota falára. Miután a császár is megtekintette, a festő fogta magát, s belépett a képbe. Megindult az ösvényen felfelé, s eltűnt a ködbe vesző hegyek között. Többé senki se látta." így végződik, ezzel zárul a történet, a legendává lett példázat, amelyet Miklós Pál főművének, a kínai festészet ikonográfiájának mottójául választott. Az alkotó eltávozik - eltűnik, - őt magát senki nem látja többé, ám műve fennmarad, mindanynyiunk és az utókor okulására, épülésére. Az életmű, amely ezúttal nem képekben, rajzokban, hanem mindenekelőtt könyvek, tanulmányok sokaságában ölt testet; világosan megformált, pompás esszékben, továbbgondolásra késztető, magvas írásokban. De nemcsak ezekben. Akik Miklós Pált személyesen ismerhették irodalmárok, művészettörténészek, a keleti kultúrák tudósai itthon és a nagyvilágban - élénken emlékeznek megannyi, sokat mondó, sokakat és sokszor „eligazító", lényeglátó megállapítására, állásfoglalására. A gondolatok szabatos, tiszta megfogalmazása nemcsak olvasóit vonzotta és tette lelkes hívévé, de másokat is. Azokat főként, akik életútjának egy bizonyos szakaszában rendszeres, mondhatni napi munkakapcsolatban álltak vele. Mozgalmas időket, nagy távolságokat fog át ez az életút, a szó konkrét, „földrajzi" értelmében is. A miskolci gimnáziumi évek után, 1946-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem elsőéves hallgatójaként a legendás Ménesi úti Eötvös Kollégium növendéke lett - kivételes felkészültségét, sokat ígérő képességeit e pőre életrajzi tény önmagában is bizonyítja. Tárgyi tudásának elmélyítésében, a tágabb összefüggések felismerésében olyan professzorok segítették, irányították, mások mellett, mint Fülep Lajos, Eckhardt Sándor és Gyergyai Albert; előbbi a hazai és az egyetemes művészettörténet kapcsolatrendszere, utóbbiak a francia és a magyar irodalom megannyi titka, rejtelme iránt tették fogékonnyá. Fogékonyság, nyitottság, sokirányú, eleven érdeklődés - mindez jól jellemezte az akkori Eötvös kollégistákat, e nagyra hivatott és kemény próbatételekkel szembesült nemzedék valamenynyi tagját, de talán egyiküket sem úgy és oly mértékben, mint Miklós Pált. Őt, akinél mindez egy további, meghatározóan fontos tulajdonsággal párosult: egyfajta belső késztetéssel, eltökéltséggel, amely rendre arra sarkallta, hogy - vállalva elveinek, meggyőződésének következményeit - ne térjen ki az élet nagy kihívásai elől. Hogy vállalja az új, ismeretlen és titokzatos utak bejárását, megismerésük, megtapasztalásuk megannyi kockázatát. Attól a lehetőségtől például, hogy egy frissdiplomás, magyar-francia-művészettörténet szakos bölcsész három éven át Kínában - az akkori Kínában -, a pekingi egyetemen folytathatja tanulmányait, a legtöbben valószínűleg visszariadtak volna. A várható nehézségekkel, viszontagságokkal és kockázatokkal ő is tisztában volt, ám vonzotta a feladat, a rendhagyó tanulmányút - aspirantúrának nevezték akkoriban -, melyet élete nagy kalandjának tekintett. Hogy mi volt ezeknek az 1954-ig tartó posztgraduális tanulmányoknak a valódi hozadéka - a tunhuangi barlangtemplom falképeinek újrafelfedezésétől a kínai festészet élő klasszikusával, az agg Csi Paj-si mesterrel való személyes találkozásig -, azt a sinológia tudományával foglalkozó szakkönyvek és lexikonok régóta és részletesen számon tartják. Ami pedig Miklós Pál nevét a művelt nagyközönség körében, itthon és külföldön is ismertté tette, az a megközelítés újszerűségét, a megírás módszerét, igényességét tekintve egyaránt kivételes teljesítmény. Olyan mű, amit nemigen lehet röviden, néhány szóban méltatni. „A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába". így hangzik a könyv címe,