Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 21. (Budapest, 2002)

In Memoriam

amelyben - csakúgy, mint az invenciózus fejezetcímekben, az illusztrációk elemző leírásában, magában a háromszáz oldal terjedelmű szövegben minden szónak, valamennyi szellemes, leleményes fordulatnak, szóösszetételnek és szókapcsolatnak súlya, jelentősége, sajátos közlendője van. Aki e könyvet - alcíme szerint bevezetést - elolvassa, egy vonzó, titokzatos világ, egy sajátos, öntörvényű művészet beavatottjának érezheti magát. S hogy ez nem valamiféle elfogult, szubjektív vélemény, azt a francia, német és lengyel nyelvű kiadások nemzetközi visszhangja, elismerő, sőt, lelkesen magasztaló méltatások sokasága igazolja. E könyv megjelenése idején, 1973-ban Miklós Pál immár több mint tíz éve az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, tanulmánykötetek és rangos folyóiratok - többek között a Helikon - szerzője és tevékeny szerkesztője. Erről a bő egy évtizedről szólva elegendő talán, ha megállapítjuk: az irodalomtudomány, az olvasásszociológia, valamint a műelemzés és -értelmezés korszerű, nemzetközi irányzatainak - elsősorban a strukturalista módszerek s a szemiotika - a hazai megismertetése, elfogadtatása érdekében kevesen munkálkodtak oly hatékonyan és eredményesen, mint ő. 1975. január 2. az a dátum, amely életpályáján újabb fordulatot, s bizonyos értelemben új kihívást hoz: ekkor lesz az Iparművészeti Múzeum főigazgatója. Igaz, a feladat, e „hivatal" nem mondható merőben újszerűnek. Korábban, 1954 és 1958 között a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban dolgozott, eleven személyes emlékei vannak tehát a „gyűjteménykezelés és -feldolgozás" mibenlétéről, a kiállítás-rendezésről, e munka szépségeiről és nehézségeiről. Ma már, kellő távlat birtokában meggyőződéssel állítható: az a tíz év, amely ekkor, 1975-ben kezdődött, figyelemre méltó, fontos és „felfelé ívelő" korszak volt az Iparművészeti Múzeum történetében. Ennek bizonyságául hosszan lehetne sorolni különböző kiállításokat, akkortájt formálódó kutatási terveket, s szólni lehetne a múzeum akkoriban kiépülő vagy újjáépülő nemzetközi szakmai kapcsolatairól. Ám ami, mindennek hátterében, talán a legfontosabb: Miklós Pál nem kevesebbre törekedett, mint arra, hogy az intézményt sajátos arculatú, megbecsült szakmai műhellyé alakítsa. S amíg irányította, nem is mondott le e szándékáról. Súlyt helyezett arra, hogy a kollégák ismerjék egymás eredményeit, elképzeléseit és ambícióit, egyszóval egymás munkáját, s magától értetődő feladatának tartotta, hogy előmozdítsa a sikerét e végső soron közös „vállalkozásnak", amelyet nagyrészt a kölcsönös egymásrautaltság jellemez. Tisztában volt azzal, hogy felkészültségük, munkabírásuk és adottságaik kit miféle feladatokra predesztinálnak. Pontosan tudta, hogy kit kell elmélyült filológiai munkára buzdítania, s ki az, akinek figyelmét - az egyébként fontos filológiai eredményeken túl - a tágabb, mélyebb összefüggések felé kell irányítania. Valószínűleg a sors különös kegye, hogy idős korában is megőrizte szellemi frissességét, korábbi, kivételes sokoldalúságát. Azt a sokoldalúságot, amelyről tanulmánykötetei, a puszta könyvcímek is tanúságot tesznek: Olvasás és értelem (1971), Vizuális kultúra (1976), A zen és a művészet (1978), Kép és kommunikáció (1980), Tus és ecset - kínai művelődéstörténeti tanulmányok (1996). S azt a nyitottságot, szellemi frissességet, amelyről volt tanítványai, leendő művészettörténészek, kelet-kutatók, esztéták, vagy szociológusok annakidején, az ELTE - részint ma is fiatal, részint már kevésbé fiatal - egykori hallgatói azóta is lelkesedéssel szólnak. Azt pedig különös szerencsének tarthatjuk, hogy érdeklődése 1987 után, nyugalomba vonulását követően is eleven maradt; megszívlelendő véleményét, észrevételeit soha nem rejtette véka alá, elsősorban a későbbi kiállításokkal, kiadványokkal kapcsolatban. Talán jelképesnek is tekinthető, hogy az utolsó kiállítás, amelyről - határozottan elismerő - véleményt nyilvánított, „Örökségünk őrzői - tisztelet az adományozónak" címmel nyílt meg a múzeum úgynevezett „szürke termében", a 2000-ik év májusában. „Igen, az örökség. Az örökséget őrizni kell" - mondta némi iróniával, sokat sejtetően. Akkor a szó materiális értelmére, a tárgyi örökségre gondoltunk elsősorban, most a kifejezés tágabb, spirituális értelmet nyert. Köszönet az örökségért; próbáljuk megőrizni azt, ami megőrizendő, s igyekezni fogunk, hogy méltók legyünk rá. Az egykori főigazgató, Miklós Pál örökségére.