Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 16. (Budapest, 1997)

SZILÁGYI András: Adalék Nádasdy Ferenc (1623-1671) műkincseinek utóéletéhez

ban forgó időszakban, örökségként illetve hagyatékként e két família némely tagjai között cserélt gazdát, s jutott ily módon - legkésőbb az 1650 körüli években - a leendő országbíró, Nádasdy Ferenc birtokába. E lehetőséget persze akkor érdemes komolyan fontolóra venni - s a szóba jöhető levéltári források (végrendeletek, hagyatéki leltárak) anyagát kellő módszerességgel újólag átvizsgálni -, ha az 1670-ben Bécsben felvett Nádasdy-leltár egyik tételét - Ain Corallener Rossenkhranz mit golden vndermarchen ... több-kevesebb valószínűséggel azonosítani tudjuk az imént említett darabbal. Azzal a hasonló típusú és anyagú klenódiummal, amely a fraknói Esterházy-inventáriumokban 1685 óta kimutatható. Nos, ezen a ponton kénytelenek vagyunk ugyanazt megismételni, amit a fent idézett s egymással szembesített tételek esetében mondtunk: nem ismerünk olyan szempontot vagy körülményt, mely e feltételezést kizárná, ily módon az azonosítást korántsem bizonyítottnak, ám ez idő szerint megengedhetőnek - s a további kutatások során természetesen ellenőrizendőnek - tartjuk. Ha a korallszemes olvasóról azt állítottuk, sőt hangsúlyoztuk, hogy feltűnően ritka tárgytípust képvisel, akkor még fokozottabban érvényes ez a most bemutatásra kerülő két darab esetében. A kuriózum-értékű egzotikus matéria sajátos, kissé bizarr hatást keltő felhasználását példázzák azok a felettébb csekély számban fennmaradt evőeszközök, amelyek nyelét egy-egy, természetes állapotában megőrzött, „konzervált" korallszár képezi. A déli tengerek színpompás faunájának e titokzatos képződményét, a korallt elsősorban az ékszerek készítői használták, továbbá - jóval ritkábban, egy-egy pazar „kincstári darab" megformálása, díszítése során - azok az ötvösök, akik főként a 16. században tevékenykedtek, s egy-egy főúri vagy uralkodói udvar „speciális" megrendeléseit teljesítették. Aligha kétséges, hogy ebben az említett időszakban, s effajta sajátos „egyedi" megrendelésnek köszönhetően készült az a két, akkurátus műgonddal megformált dísztárgy, egy-egy korallszárból, illetve aranyozott ezüstből kialakított villa és kanál, amely az Esterházy-kincstárból származik, s jelenleg az Iparművészeti Múzeum gyűjteményét gazdagítja.

21 (7-8. kép) Ma ismert legkorábbi írásos említésük, mely bizonyítottan e darabokra vonatkozik, az 1725. évi fraknói inventáriumban olvasható: „... ezüst, aranyozott vella, kész nélkül és hasonló kalány, termés Claris nyelűek" ,

22 A velük foglalkozó eddigi szórványos szakirodalom - feltételesen - ismeretlen itáliai mester alkotásaiként határozza meg őket. Nyilvánvaló, hogy a pontosabb meghatározás kiinduló pontjául a kanál díszítményének domináns motívuma szolgálhat. A merítő alsó domború oldalán a készíttető, esetleg az eredeti tulajdonos vésett monogramja - W L - és címere látható. Az ezek feloldását és azonosítását célzó eddigi kutatások azonban egyelőre eredménytelenek maradtak. Mindössze annyit sikerült megállapítani, hogy nem hazai címerről van szó, ily módon nem magyar az a megrendelő - vagy egykori tulajdonos -, akinek nevét a monogram magában rejti. Mi több, tanácstalanság és tétovaság övezte mindmáig azt a kérdést, hogy az ez irányú kutatást hol, mely körben lenne érdemes elindítani. Nos, lehetséges, hogy az alábbi, kevés szavú közlés némi támpontot nyújt ez utóbbi kérdés megválaszolásához. A szóban forgó adat a Nádasdy kincsek 1670. évi bécsi inventáriumában található: ,JLöjfl, Gabel, mit corallen stillen" P Amennyiben elképzelhető, hogy ez az ötszavas említés az imént tárgyalt darabokra, az Esterházy gyűjtemény két korallszáras evőeszközére vonatkozik - s ez, bár meglehetősen halvány, ám kétségkívül fennálló lehetőség —, akkor, datálásuk alapján nem zárható ki az a feltételezés, miszerint e két tárgy előtörténete a korallszemes olvasóéhoz hasonlóan alakult. Igaz, hiányoznak azok az adatok, amelyek alapján ennek az „előtörténetnek" a fonalát valamely korábbi időpontig, vagy egy bizonyos konkrét helyszínig, például az 1576 és 1586 közötti évekig, Báthory István krakkói udvaráig tudnánk visszavezetni. In-