Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 16. (Budapest, 1997)
PÁSZTOR Emese: „Tafota, melyre az virágokat írták"
roszkópos vizsgálata során készített felvételeken 27 jól láthatók a fémfonalas hímzés kontúrja mentén kilógó, a vörös bársony színétől elütő, általában világos vörös, világos narancs, egykori szóhasználattal testszínű, vagy sárga selyemszálak (7. kép.). A taft szövet is látható azokon a helyeken, ahol lekopott vagy lebeg a skófiumhímzés (2., 8. képek), továbbá a hímzett motívumokon belül, például egy rozetta szirmai között (9. kép). A fentieket összegezve, a bársony alapú fémfonalas török hímzések egy csoportjának technikai elemzése és az egykorú források alapján a hímzés menete a következőképpen rekonstruálható: a hímzendő bársony felületére ráhelyezték az előrajzolt selyemtaftot, majd kereten kifeszítve, a minta szerint a bársonyhoz hozzáöltve, zerduz vagy marás öltéssel kihímezték. A hímzés befejeztével a szabadon maradó selyemtaftot a hímzett motívumok kontúrja mentén körbevágva eltávolították, ekkor vált ismét láthatóvá a bársony felület. A kész munkán a taftot teljes egészében hímzés borítja, a felesleges helyeken pedig kivágták, így szabad szemmel nem látható. Mikroszkóp segítségével azonban észrevehető a kontúrok mentén körbevágott szövet széle, valamint a hímzett motívumok azon részein, ahol a hely szűke miatt képtelenség lett volna a szövetet kivágni. Az általunk ismert forrásadatok csak török hímzésekre vonatkoznak, a taft használata azonban nem általánosítható minden 17. századi oszmán-török fémfonalas bársonyhímzésre 28 . Ugyanakkor feltételezhető, hogy a technika másutt is használatos volt, ehhez azonban további textíliák vizsgálatára lenne szükség.
