Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 15. (Budapest, 1995)
SZILÁGYI András: Esterházy Pál herceg kincstárának gyarapodása 1687 után
a feltételezést teszi valószínűvé, miszerint a serleget 1657 elejétől, jó harminc éven át, Bécsben, a Habsburgok Schatzkammereben őrizték. E harminc év alatt Johann Matthias Goldegg báró alakja némiképp elhalványodhatott ugyan az utókor emlékezetében, ám politikai működése, a dinasztia érdekében kifejtett szolgálatai aligha merültek feledésbe. Annál is kevésbé, mivel kancellári ténykedése idején, főleg annak utolsó aktív esztendejében nagy horderejű, jelentős események cselekvő résztvevője volt. Sőt, bizonyos mértékben - szándékai szerint legalábbis - azok befolyásolója is. Az 1655. évi pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek körében igen komoly visszhangot - s tegyük hozzá: csaknem egyöntetű visszautasítást - váltott ki egy, az udvar köreiből származó anonym programirat. Ennek névtelen szerzője egy újszerű politikai konstelláció gondolatát veti fel: olyan tartós unió létrehozása érdekében fejti ki érveit, amely a belső-ausztriai örökös tartományok, illetve a magyar és a cseh királyság között teremtene intenzív, az addiginál szorosabb kapcsolatot. A magyar királyság esetében pedig a trónutódlás ügyét - Csehországhoz és az ausztriai tartományokhoz hasonlóan - a dinasztiát mintegy megillető örökösödési jog alapján, annak elfogadtatása révén képzeli el. A történészek többé-kevésbé egyetértenek abban - amit egyébként a kortársak is tudni véltek -, hogy a programirat szerzője, érveinek kimunkálója, az akkori uralkodó, III. Ferdinánd udvari kancellárja, Johann Matthias Goldegg báró volt. 17 S noha az 1655. évi országgyűlés, mint említettük, elvetette a javaslatot, az abban megfogalmazott szándék továbbra sem került le a bécsi politika napirendjéről. Sőt, 1686 után - Buda visszavívását követően, a török elleni felszabadító háború átütő sikereinek fényében - időszerűbbé vált, mint valaha. S itt, ezen a ponton, e fejlemények ismeretében térhetünk vissza a vizsgálódásunk tárgyát képező ötvösmű fordulatos históriájához. Ha a műtárgy, amellyel egykor III. Ferdinánd udvari kancellárját megajándékozta - a fentiekben utaltunk már arra, hogy milyen indítékból és megfontolásból, s mely előzmények nyomán tette ezt -, utóbb kikerült a Holburg falai közül, s ily módon gazdát cserélt, akkor ennek bizonyára nyomós oka lehetett. Aligha kétséges, hogy az új tulajdonosnak a birodalom jelentős ügyeiben jártas, azok előzményeit és tágabb összefüggéseit jól ismerő, kompetens, s feltétlen aulikus meggyőződésű, főrangú személyiségnek kellett lennie. Feltehetően olyan politikusnak, aki működése révén azt a szerepet vette át s folytatta, amelyet a dinasztia érdekében annakidején a műtárgy eredeti birtokosa, Goldegg kancellár vállalt magára. Nos, Esterházy Pál nádornak, mint tudjuk, igen jelentős szerepe volt abban, hogy 1687 novemberében a pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek elfogadták a Habsburg-ház örökösödési jogát. A kortársak nagy többségéhez hasonlóan a későbbi történetírók is egyetértenek abban, hogy a nádor ez ügyben kifejtett, sikeresnek bizonyult lépéseit maga az uralkodó méltóképpen a birodalmi hercegi cím adományozásával „honorálta". Kétségkívül így is volt. Ám e cím-' adás, meggyőződésünk szerint, egy kitüntető uralkodói ajándék átnyújtására is alkalmat teremtett. Ez pedig nyilván a kincstárnak egy olyan műtárgya lehetett, amelynek félreérthetetlen üzenet-értéke van, s amely - beszédes feliratai és előtörténete folytán - alkalmas arra, hogy az uralkodó aktuálpolitikai állásfoglalását kifejezésre juttassa. Nevezetesen I. Lipótnak és szűkebb tanácsosainak azt a meggyőződését, miszerint Esterházy Pál 1687. évi működése a Habsburg dinasztia immár tradicionális, s annak idején az udvar bizalmi „belső embere", a nagytekintélyű kancellár által kimunkált érvrendszerének talaján áll, azt követi, s ily módon a birodalmi politika többévtizedes elszánt törekvéseit tetőzi be. Úgy véljük tehát, hogy 1687 decemberében, a serleg másodszori adományozása során I. Lipót - nyilvánvalóan tanácsadóinak javaslatára - körültekintő megfontoltsággal járt el. Indítékai egyrészt hasonlóak voltak azokhoz a szempontokhoz, amelyek annakidején, 1655-ben apját és elődét, III. Ferdinándot vezérelték, amidőn ő a pazar ötvösmű elkészítésére megbízást adott, s átadása ügyében rendelkezett. A másodszori ajándékozás ténye ugyanakkor sajátos többletet is jelentett, éspedig a magyar nádor politikai szerepvállalásának
