Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 13. (Budapest, 1993)

KOVÁCS Éva: Művesség és tudomány a középkorban. A magyar koronázási palást készítésének egy aspektusa

Újabb áttétel tehát - hasonló "utánzó" eljárásokkal az ötvösség területén gyakran találkozunk. A díszítő sávok lefelé szélesülnek, viszont hiányzik az alsó szegély, ami a fent jelzett logika szerint még szélesebb lehetett. Régtől azt gondolom, s most sem jutottam megfelelőbb magyarázatra annál, hogy a nagy hímzésen lévő kél - egyébként egymáshoz illeszkedő - folt, továbbá a zárópánt az egykori alsó szegély maradékai. A szegélycsíkos sáv kerek medaillonjaiban szakállas szentek büsztjei sorakoznak, de a villakereszt angyalsorával szemben itt a körképek közeit is aranyhímzéssel virágmustra tölti ki - az ábrázolás logikája szerint tehát ez a legszélesebb, a szegélyező aranypánt. A palást és a töredékek stílusa, hímzőszálai, és hímzéstechnikái hajszálnyira egyeznek, a letú'zött (Anlegetechnik) arany hímzőszálak sűrűsége is éppoly változó (52-60 között cm

2-enként). Eltérő az alapszövet, míg a palásté kétféle színű végtelen mustrás, emez egyszínű vörös selyem. Ami egész egyszerűen azt jelenti, hogy a szegélyt külön készítették, s úgy bántak vele, mint a szövött paszomántokkal szokás. A villakereszt törzse hátul szemmelláthatóan megcsonkított; nyilván ez futott le a ruha aljáig, s melléje csatlakoztatták kétoldalt a csíkokat, egyébként a szokásos módon.

13 A szentek "ragyogó serege" (így az ábrázolások fő forrása, a Tedeum) csatlakozik a felső sorban megjelenő protangonistákhoz, a királynak öltözött szent pápákhoz, diakónusokhoz, harcosokhoz és gyógyító szentekhez, a mise kánonjának névvel is jelzett szereplőihez, és a donátorokhoz. Ami a kompozíció vázát illeti, tulajdonképpen két összeépülő képletről beszélhetünk. Az alap a hagyományos, paszománttal, illetve sávokkal osztott/szegett félkör, ehhez izül a másik, két negyedkörből álló, "maradék" felület, aminek mezőiben a csoportokat kellett elosztani. Ezeknek a csúcsában helyezkednek el a nyújtott vállmandorlák, illetve a két Istenkéz. A kezek köré írt furcsa vonalkereszt függélyes szárát meghosszabbítva megkaphatnánk azt a vonalat, ami az oldaltengclyekct adja, s aminek segítségével a csoportok elrcndezhctőek lesznek. A munkahipotézis erejéig megkockáztatható feltételezés, miszerint a különös kis részlet ilymódon, mintegy a képek szellemi szféráján kívül tartozhat az egészhez, végülis az igényességből eredő anomáliák egyik fajtája lehet a paláston. Egy távoli, s ugyancsak kevéssé "magától értetődő" analógia nyújtott segítséget ahhoz, hogy megpróbáljuk most már a kompozíció egésze szerkesztésének meghatározó elvét kitapintani. Egy 10. századi, s később Magyarországra került kódex első lapjain található (Budapest, OSzK, Clma. 7. 2v, 3r.) két képversről (carmen pictum) van szó, amik közül minket ezúttal különösen az első érdekelhet.

14 A köralakú, lineáris kompozíciójú vers kívülről tart befelé, s olyan hexameterek, illetve a legvégén pentameterek alkotják, aminek eleje, közepe és vége is S betű, kivéve a kezdő A (alfa)-t, ami az idecsatlakozó többi sor megfelelő betűjét is megváltoztatja. A körön nyolc, befelé forduló félkörös idom ül; az egymásra merőleges két átmérő, illetve (a versek értelme szerint) négy sugár között kettőkettő. A sugarak határozzák meg a körbe rajzolt nagyobb, és ebben a félakkora, csúcsára állított középső négyzet egymáshoz való viszonyát és arányait. A vers végén (a kis négyzet oldalai) megtudjuk, hogy a seriptor operis egy bizonyos Uffingus, egyébként más műveiről is ismert hagiográfus, a werdeni Szent Liudger kolostor szerzetese a 10. század második felében. A két képverset mintegy negyedszázada vette alaposabban munkába a német kutatás, de akadnak még kérdések velük kapcsolatban.

15 A körvers szerzője önmagán kívül csak az uralkodót, Ottó császárt nevezi nevén, akinek a félkörökben (korona?) nyolc