Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 13. (Budapest, 1993)

SZILÁGYI András: Az Esterházy gyűjtemény Cupidós násfájáról

1642-ben keletkezett inventáriumok ezt az előfeltevést nem zárják ki, ám nem is bizonyítják egyértelműen. Ebben a három részben töredékesen, hiányosan fennmaradt — specificatióban, illetve hagyatéki leltárban több ízben is szerepel ugyan egy-egy Cupidós függő,

11 ám az ott feltüntetett adatok nem felelnek meg a násfa 1653-ban rögzített, illetve jelenlegi állapotának. Az ékkövek fajtája csak részben egyezik, s jelentős, olykor feltűnő különbség mutatkozik a drágakövek számát illetően (a korai leltárak szóba jöhető tételei többnyire magasabb számokat közölnek). Az eltéréseknek számos gyakorlati — mondhatni: prózai — oka (tévedés, pontatlanság) is lehet, egyebek között az is, hogy a korábbi feljegyzések még azzal a lánccal együtt említik a násfát, amely ahhoz eredetileg bizonyára hozzá tartozott. Mindenesetre, ha ez utóbbi körülményt tekintetbe vesszük, s azzal, mint reális lehetőséggel számolunk, akkor nyomban izgalmassá, megfontolandóvá válik az alábbi, tényszerű adat: "Anno 1618 ... az kézfogáskor az úr adta az mátkájának: egy arany lánczot spanyol módra függőstől, melyben vagyon: korsó 20, gyémánt 20, rubint 60, gyöngyszem 40".

12 E közlés a Thurzó-család levéltárának egy régen közzétett, sűrűn idézett aktájában olvasható. Az adat szövegkörnyezete bizonyossá teszi, hogy az ékszer adományozója gróf Thurzó Imre (1589-1621), a megajándékozott pedig az ő jegyese, Nyáry Krisztina volt; kettőjük kézfogójának (eljegyzésének) dátuma: 1618 szeptember.

13 A közölt adat, lakonikus tömörsége ellenére, fontos információt rejt magában. Ahhoz azonban, hogy ezt kiaknázzuk, az szükséges, hogy e talányos jelzőt - a "spanyol módra" - kifejezést - helyesen értelmezzük. Alapvető, eldöntendő kérdés: vajon e kifejezésen valamely sajátos motívum előfordulása, egy jól definiálható típus, esetleg valamiféle jellemző technikai sajátosság értendő-e? Az egykorú inventáriumok áttekintése, szóhasználatuk ismerete alapján úgy tűnik, hogy e kérdésre nem-mel kell felelnünk. Ha a "spanyol módra"-jelző valamiféle szembetűnő közös formai sajátosságot - motívumbcli vagy technikai megoldást jelentene, akkor ennek a fennmaradt emlékanyagban is tükröződnie, érvényesülnie kellene; az így jellemzett daraboknak egy jól elkülöníthető, koherens műtárgy csoportként kellene kirajzolódnia. Erről azonban nincs szó. Ugyancsak fontos körülménynek tartjuk, hogy a nemesfém tárgyak körében a "spanyol módra" - kifejezés kizárólag néhány, meghatározott tárgytípus - éspedig a viseleti kellékeknek, a díszes ünnepi öltözék kiegészítőinek jelzőjeként fordul elő. Nevezetesen a lánc, a gyűrű, a boglár és a függő - tehát e négy ékszerfajta az, amely mellett c kitétel (ha nem is egyforma gyakorisággal) szerepelni szokott. Egyéb, ezektől eltérő rendeltetésű használati- és dísztárgyak esetében viszont a "spanyol módra"jelzővel nem találkozunk a 17. század első feléből származó forrásokban. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy e jelzőnek van valamiféle megkülönböztető szerepe; ha nem így lenne, akkor használata felesleges, értelmetlen lenne. Úgy tűnik, a 17. század első felének írott forrásaiban a "spanyol módra "-kifejezés a "korszerű", "új", "divatos"-jelzők szinonimájaként, azokat helyettesítve jelenik meg. Aligha kétséges tehát s bizonyára a korszak kultúrtörténetének ismert jelenségével, a spanyol divat európai térhódításával áll összefüggésben -, hogy a ritka, újszerű formai megoldások, továbbá a művészeti importból származó darabok túlnyomó részének jelölésére szolgál e kitétel. Ami az idézett adatot illeti, nem egyértelmű, vajon e jelző a láncra, vagy magára az ékszeregyüttesre - a láncra és a függőre - vonatkozik-e. Magunk az utóbbi lehetőséget tartjuk valószínűbbnek. Az előbbit csak akkor tudnánk elfogadni, ha e