Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 13. (Budapest, 1993)

SZILÁGYI András: Az Esterházy gyűjtemény Cupidós násfájáról

emlékeire vonatkozik, amelyek leghangsúlyosabb motívumát — a nyilazó Cupido-figurát - két galamb plasztiku alakja egészíti ki. Átvétele, elfogadása révén az ily módon megformált ékszer olyan attribútumokkal "ruházza fel" viselőjét - "kiválasztott", designált tulajdonosát —, amelyek magát Vénust, a szépség és szerelem ideájának megtestesítőjét illetik meg. S ha effajta képzetek tapadnak hozzá, akkor a jegyajándék átadása nem pusztán konvencionális gesztus: maga az ajándékozás, bár némiképp burkoltan, mégis félreérthetetlen célzatossággal juttatja kifejezésre, hogy az ékszer készíttetője hogyan tekint szíve választottjára, milyennek látja őt. Aligha túlzás tehát, ha úgy véljük, hogy a Cupidós násfa azok közé a nem túlságosan nagyszámú újkori tárgytípusok közé tartozik, melyek az ékszer ősi, varázslatos, "mágikus" rendeltetését példázzák, s elevenítik fel. A késő-reneszánsz és a barokk ékszerművcsség szakirodalma e sajátos típus számos, közel egykorú emlékét tette közzé, illetve említette meg. Közöttük található az a három pompás darab, amely a felépítés, a méret, s a díszítmény részleteinek kialakítása terén egyaránt közeli, szembetűnő analógiát mutat. Egyiküket, amely az Esterházy család fraknói kincstárából származik, a budapesti Iparművészeti Múzeum őrzi,

6 a másik kettő az amszterdami Rijksmuseum, illetve a szentpétervári Ermitázs tulajdona.

7 Az utóbbi két darabot a kutatás mindeddig azonos módon határozta meg: korábban spanyol vagy német műhelynek tulajdonította, újabban spanyol vagy németalföldi munkának tekinti őket. Magunk az előbbi hipotézist vagyunk hajlamosak elfogadni, s ezt tartjuk érvényesnek a budapesti ékszer esetében is. E vélekedés mellett, szól, pontosabban a spanyolországi eredet alátámasztására szolgál, egyebek között, az a 16. század közepén készült portré, amely II. Fülöp spanyol király leányát, Izabellát ábrázolja; e félalakos képmás modellje, ünnepi öltözékének hangsúlyos díszeként, egy kitűzött Cupidós násfát visel.

8 A szóban forgó ékszer egykorú képi ábrázolásai közül feltétlenül megemlítendő a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának egyik 17. századi női portréja, amely kétségkívül Magyarországon készült, 1662-ben.

9 E képmás Wesselényi Borbálát jeleníti meg, aki - korai, hirtelen halála előtt - Kemény János, a későbbi erdélyi fejedelem fiának, Simonnak jegyese volt. A festmény pompásan felékszerczett, ünnepi viseletében állítja elénk a szinte még gyermekkorú - tizennégy éves - menyasszonyt, akinek zsinóros felsőruháját - derék felett, középen - egy jól felismerhető Cupidós függő ékesíti. A portré figyelemreméltó, fontos adalékot nyújt annak igazolására, hogy a tárgyalt ékszertípus a 17. század közepén, főúri körökben, Magyarországon is ismert, s használatos volt. Ugyanezt, pontosabban e tárgytípus néhány évtizeddel korábbai hazai megjelenését perdöntő módon bizonyítja az az imént említett darab - az egykori Esterházy gyűjtemény legkitűnőbb ékszereinek egyike -, amely egyedül áll a napjainkig fennmaradt magyarországi cmlékanyagban. E mú kétségkívül, megnyugtatóan azonosítható az Esterházy-kincstár egyik korai inventáriumának alábbi tételével: "egy Kupido formaiu Függő, melyben 20 gemant, 51 rubint es 20 giöngy szem foglaltalik".

10 Ez az 1653-ból származó műtárgyjegyzék az azidőszerint tizennégy esztendős Esterházy Orsolya hozományát, a szüleitől és nagyszüleitől örökölt ingó javakat tartalmazza. Ennek alapján feltételezhető, hogy e násfát azok a korábbi műtárgy-összeírások is megemlítik, amelyek Orsolya anyjának és nagyanyjának - Thruzó Erzsébetnek (16211642), illetve Nyáry Krisztinának (16041641) - az ékszereit tételesen felsorolják. Nos, ezek az 1626-ban, illetve 1641-ben és