Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 13. (Budapest, 1993)
ZÁDOR Anna: Csernyánszky Mária, a barát szemével
volt), hogy az ablaküveg is rezgett. És emlékszem arra is, hogy amikor a görögpótlós tanár megbetegedett (lányiskolában ez volt az általános, ezért mindkettőnknek később külön görög érettségit kellett letenni) és bejött helyettesként egy fiatal gyakorló tanár, aki kopott ruhában és sűrű gesztusokkal, szinte színésziesen adott elő, az egész lánysereg megbűvölten hallgatta. Ez a fiatal tanár Kerényi Károly, a később oly híressé vált ókortudós volt, aki már ekkor kimutatta oroszlánkörmeit. Én emlékszem a harmadik osztály algebrájának tanárára (akkor ez volt a számtantanulás réme) egy jelentéktelen külsejű, apróka emberre, aki mindenekelőtt feloldotta azt a félelem okozta görcsöt, amit mindnyájan éreztünk, majd bebizonyította, hogy bizonyos logikai gondolkodással minden adandó probléma megoldható. Ez a tanár Fekete Mihály volt, aki csakhamar külföldön lett professzor, de sajnos fiatalon halt meg. Mi viszont a gimnázium osztályain végig abból éltünk, amire Fekete tanár úr tanított, és ez nem kis dolog. Ezekből az évekből Mária emléke úgy él bennem, mint egy mindig kiegyensúlyozott, barátságos mosollyal fűtött kerek arcocska, nagyon szép szemekkel és dús szőke hajjal. Semmiféle erős változás nem volt könnyen észlelhető rajta és ez a kiegyensúlyozottság - tapasztalatom szerint - később is fennállt. Az érettségi alkalmából készült csoportarcképen is ilyennek látom, habár annak apró mérete nem sok következtetést enged meg. Az érettségi után szétszéledtünk, csak négyen mentünk egyetemre. Én lettem az egyetlen bölcsész, egy lány ment a Közgazdaságira - ami ekkor újdonság volt - egy kémiára és egy matematikára. Hapi néhány évre eltűnt a szemem elől. Elvégeztem az egyetemet, majd doktoráltam és mint szabadúszó - mai szóval - továbbra is állandóan bejártam a Heklcr-tanszékre, ahol főleg a professzornak segítettem, hiszen adminisztrátor akkor sehol sem volt. Persze reméltem, hogy egyszer csak tanársegéd leszek és nem akartam belátni, hogy az akkori körülmények közt ez lehetetlen. És egyszercsak megjelenik Hapi az egyetemen. Nagy örömmel újítottuk fel a régi ismeretséget. Ez valamikor a húszas évek második felében lehetett. Hapi a Gerevich tanszékre járt, ami ekkor volt felvirágzóban és sokkal színesebb, elevenebb műhelynek bizonyult, mint a Hekler-tanszck. Hogy ő választotta-e vagy professzora sugallta-e a doktori disszertáció témáját: nem tudom. De 1933-ban megjelent doktori disszertációja (akkor a jelölt köteles volt a disszertációt saját költségén kinyomatni és 100 példányt az egyetemnek ajándékozni) Az esztergomi főszékesegyházi kincstár paramentumai (Budapest 1933) címen. Emlékszem, valahogyan nagyon örültem, amikor ez a kötetke a kezembe került. Mindig nagy vonzódást éreztem a textíliák iránt, ez lehet afféle nőies vonás, de akkor még manuálisan nem tudtam alapjában semmit sem, mindent (iskolai kézimunkát beleértve) édesanyám készített el. De nagyon jól kiismertem magamat a hímzések és csipkék világában és nagyon bántott, hogy ezekkel a már akkor kihaló félben lévő technikákkal szakszerűen alig valaki foglalkozik. Nem jártak jobban a brokátok sem. Elindult épp Gerevich professzor ösztönzésére egy, az egyházművészetet megújítani kívánó mozgalom, aminek nyilván voltak szerencsés következményei is, de nemcsak ilyenekről hallottam akkor. Hiszen a kevésbé művelt plébánosok könnyen juthattak arra a következtetésre, hogy a már kopott-vásott ósdi darabokat, így például a miseruhákat újakkal kell felcserélni. Budapest (és nyilván a vidék) régiségboltjaiban számos ilyen "kiselejtezett" darab volt található és aki módosabb polgár adott magára, az ilyet vásárolt és ezzel díszítette karosszéke vagy más használati tárgya kevésbé mutatós szövetét. Hogy ez mekkora veszélyt jelentelt:
